Részletek
Balázs Ferenc "Bejárom a kerek világot" és "A rög alatt" című műveiből
(Püski Kiadó, Budapest, 1999.)

Nem ez volt mindig a kívánságom.

Diákkoromban gépészmérnök akartam lenni. Akkor a számok és a fogaskerekek érdekeltek. Azután jött a betegségem. Két esztendeig nyűgözött le a tüdőcsúcshurut. Amire felgyógyultam s készülni kezdtem az érettségire, az orvos tanácsa nyomán tisztán állott előttem: ha élni akarok, olyan pályát kell választanom, hogy az falura kössön. Hát akkor legyek gazdatiszt!

Máig sem áll előttem tisztán, miképpen változtattam meg ezt az eredeti elhatározást. Édesapám volt a kártyám keverője. Ő ifjúkorában, mint sok falun felnőtt ifjú, aki előtt a tanítóság és a papság az egyedüli pálya, lelkész akart lenni s csak anyagi okok kényszerítették arra, hogy teológiai tanulmányait abbahagyja. Ha belőle nem lehetett, legyen belőlem pap! Nincs is annál szebb pálya. A hívek a házhoz hordják a kenyeret. Kötelesség sok nincsen, az is könnyű és kedves.

Nem volt nekem kedvem ahhoz soha, hogy lelkész legyek. De talán, mégis, igaza van édesapámnak: jobb egy falu szolgája lenni, mint a grófé. Hát jól van, nem bánom, legyen pap belőlem. S már a kedvem is megjött hozzá.

Észre se vettem, már szerettem a pályámat. Terveim voltak. Még nem hagytam el a szociálista elveimet, amelyek egész teológus időm alatt végig kísértek, de már mindenképpen azt kerestem, miképpen lehetne a falut, ahol az emberek többsége él, átvezetni a közös gazdálkodás síkjára. Egyelőre nem érdekelt a falu mélyebben. A véletlen arra kényszerített, hogy életemet falun éljem le. Most még csak azon töprenkedem, miképpen lehetne ezt az alkalmat a legokosabban kihasználni, mit is lehetne a faluval csinálni?

De ahogy telt az idő, a falu mindinkább gerincévé vált társadalmi elmélkedéseimnek. A mindenségi élet törvényei a falu mellett döntenek. A magánosan élő ember nem teljes ember, mert hiányoznak mellőle a társak, akik éppen olyan szerves részei az életnek, mint saját gondolatai. A nagy városok viszont elzárják őt attól, aminek ölelésében kellene élnie: a földtől, a vizektől, az erdőktől és az erdő állataitól. A nagyváros bezárja az embert az embercsordába. Egyebet sem lát és hall az ember, csak embert és embernek munkáját. Az emberről beszél minden körülötte: a házak, az utcák és a villámhárítók. Az ember kiszakította magát a mindenség öleléséből.

A hegy oldalában, a folyó partján, a völgy szájában meghúzódó falu a helyes arányú élet. Hegyek, erdők, rétek, szántóföldek, levegő, levegő és házak, emberek. Együtt van mind, aki ismerheti egymást és együtt élnek mind a föld hátán, az Isten tenyerén. Művészet, tudomány fejlődhetik köztük. De a föld emlőjéről soha le nem szakítják magukat. Túrják a földet és vetik a magot. Érzik a növekedést. Élik a mindenség életét."

(Rög alatt, 234-235. old.)

Sok esztendős gondolkozás láncának jutottam a végére Amerikában és ez a sok esztendős gondolkozás vezetett el engem az én életem nyitjához. (...) Röviden, egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad. Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelőleg, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik. Amint azonban a dolgok szerves testekké finomulnak, a természetük megváltozik és mind kisebbedik a kör, amelyen belül az élőlények egymásra tekintettel vannak a reflexeik és ösztöneik természete szerint. A legtöbb állat nem riad vissza attól, hogy életét fönntartsa a másfajú állatok élete árán is, sőt vannak olyan élőlények is az állatvilágban, amelyek a boly, a család, a csorda vagy a raj határán kívül még a saját fajtájukbeli állatokkal is háborúságba keverednek. A társasságnak köre, amelyen belül a létért való küzdelem egyáltalán nem, vagy csak lefokozva található föl, végre is oda szűkül az ősemberben, hogy az a maga érdekén kívül nem hajlandó, hacsak megalkuvásból és kényszerűségből nem, senki másnak az érdekét szolgálni. Ezzel bevezetődik a világba az egyéniség, az öntudat - annak legkezdetlegesebb, legalacsonyabb foka: az önzés.

De a fejlődés itt nem áll meg. Az öntudatosság alapján álló ember természete tovább alakul. A fejlődés iránya azonban megváltozik. A társasság köre először leszűkült, úgy, hogy az öntudatosság megszületett. Most az öntudatosság megőrzése mellett, nőni kezd, vagyis, az ember olyanná alakul, hogy öntudatosan mind több és több egyénnel kezdi az érdekét azonosítani. A jelen kor embere már ott tart, hogy a törzsön túl a nemzet, sőt még annál is nagyobb közösség sorsával vallja a magáét egynek. S ha a fejlődés az eddigi irányban továbbhalad, eljön az idő, amikor az öntudatos személyiség ismét az egész világ egybefüggésébe tudja magát beleilleszteni, amikor tehát a tökéletes egyén tökéletes szeretet lesz.

Ez a világszemlélet ennek az életnek értelmét és célját fedezte föl. A kulcsot adta a sokféle bonyodalmak megoldásáház, a látszólagos ellentétek összeegyeztetéséhez, mindennek, ami elénk tárul, a megértéséhez. S nyújtotta az én életem célját is: rész lenni egy cél felé törekvő egészben; megtenni mindent, ami lehetséges, hogy az én kicsi hozzájárulásom a nagy cél, a világcél megvalósítását elősegítse.

S ez a világszemlélet a vallásom alapja."

(Bejárom a kerek világot, 98-99. old.)

A világfolyamat célja nem más, mint létrehozni az öntudatos egyének együttműködését, szeretetközösségét. S hogy ennek a valláshoz mi köze?

A vallás lényegét én nem abban látom, hogy az ember - joggal vagy a nélkül - bizonyos erőket megszemélyesít s hisz szellemekben, istenekben, vagy éppen egy Istenben. Maga az elhívése, e - joggal vagy a nélkül - föltételezett valóságok létezésének, még nem vallás. Vallássá e hit csak azáltal válik, ha az ember azt is föltételezi, hogy az isteneknek vagy az Istennek e világgal valami célja van, hogy a dolgok bizonyos egyetemes rendszer, célszerűség, illetve "az Isten akarata" szerint folynak, s ha végül az ember - a vallásossá válás utolsó feltétele - tudatosan beállítja magát Isten akaratának.

Hinni valami istenben, aki e világgal semmit sem akar, aki az emberek életével nem törődik, minden, csak nem vallás. A vallás alapvető kérdése így tehát nem az Isten puszta létezésére vonatkozik, hanem arra a körülményre, hogy az ember a világban tud-e látni valami egyetemes, mindent meghatározó célszerűséget, amelyet azután ő a vérmérséklete, neveltsége vagy bölcsessége szerint fog vagy nem fog egy elképzelt és hitt istennek tulajdonítani. Ilyen köze van a világcél elhívésének a valláshoz.

Engem az okoskodásom és a bölcsességem kétségkívül odavezetett, hogy vallásossá váljak: higgyek egy világfolyamatot vezető egyetemes cél létezésében s egész lelkemmel rávessem magam e nagy cél engem illető része megvalósítására. Rendre még egy isteni valóságban is hitem támadt.

Minden ott szunnyadott bennem, csak napfényre kellett hozni. A világcél értelmi elhívése nem volt több nálam, mint a kicsiholt szikra, amelynek hatása alatt meglévő ősi elemek egyesülnek, új alakot vesznek föl; de ami tovább él és hat, az már nem e szikra, hanem a létrehozott új valóság. Életemben én már régtől fogva természetem szerint és tudomáson nélkül a világegyetem céljait követtem; egyéniségemet neveltem és a szeretet szálait erősítgettem. Az Istent is már régen éreztem, csak nem neveztem annak. Minden dologhoz valami titokzatos ragaszkodás fűzött, testvéremnek éreztem minden élő és élettelen dolgot, vonzódtam a mindenben élő isteni lélekhez. Most az értelmi elhívés szikrája új és diadalmas valóságot teremtett érzésemből és akaratomból. Vallásom támadt. Szilárd alapokra került az életem.

Puszta létezésem boldoggá vált, mert része lehetek ennek az isteni történésnek, ennek a fölséges életnek, amely a csillagködöktől, szépségen, változatosságon keresztül, magasztos célja felé törekszik. Tőlem már bolondság azt kérdezni: most boldog vagyok-e? Mintha a boldogságot az időben összejátszó körülmények kedvezése szerezné, nem pedig az isteni élet maga, a körülményektől függetlenül. Engem, ha ez a hitem kitart, megverni nem lehet, mert én a végső diadalban, mint a középkor hívője a maga kis üdvözülésében, már rendíthetetlenül bízom."

(Rög alatt, 286-287. old.)

Az én életemnek tartalmat sohasem a nagy emberek adtak. Az elémbe példakép helyezett jólelkektől mindig irtóztam. Valami embertelenül hazug beállítottságot láttam abban az intésben, hogy: Bezzeg Lacika így, bezzeg én, amikor a te korodban voltam, úgy, bezzeg Jézus amúgy!

Én soha életemben senkinek a követője nem voltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy én az emberekkel, mint személyekkel nem törődöm. De más velük társulni, át- és átszőni az életünket az övékkel az érzelmek, gondolatok és cselekedetek gazdag változataiban, mint másodkézből kapni az isteni szikrát, ami, ha másokat lángra lobbantott, az én lelkemet is bizonyáara fűti belülről. Ha Jézusban szeretet volt, bennem is van, s a világot értékessé nem az állítólagosan kivételes nagyság nyomdokaiban haladó vagy haladni akaró nyájemberek tömege, hanem a mindenkiben közvetlenül megnyilatkozó istenség teszi.

(Bejárom a kerek világot, 215. oldal.)

A papok általában csak akkor szállanak vitába híveikkel, amikor azok a szekták felé kacsintgatnak. Tekintélyes részük még akkor sem azért, mert gondja van a híve lelkére s féltőn ügyelni akarja, hogy világnézete tartalmasan, egészségesen fejlődjék ki, hanem azért, mert a nyájnak egy kepefizető bárányát sem tanácsos elveszíteni. Ezért egyebet nem is fog tenni: egyháza hivatalos elveit védelmébe veszi s minden egyebet ledorongol, nevetségessé próbál tenni.

Tőlem távol állott és távol áll a hivatalos elvek ilyen hivatalos megvédelmezése. (Igaz, az unitárius egyháznak nincsenek is, csak félhivatalos hittételei, amelyeket nem a törvényhozó zsinat, de egy tisztán végrehajtó és törvényhozó szerv állapított meg.) Előttem és számomra az egyház íratlan alkotmánya a kötelező, amely előírja, hogy az egyház célja nem önmagának változatlan fönntartása, hanem ápolása a folyton élő, folyton fejlődő emberek folyton élő, folyton fejlődő hitének, keresése az isteni élet útjának, a rajta való botorkáló, bizonytalan járás. Az élő hit megtalálása és a hit életre ébresztése fontosabb, mint az esetleg háromszáz éve halott hitelvek törvényes védelmezése.

(Rög alatt, 284. old.)

Szeretném ezt a kifejezést százezerszer leírni: csak az jogosult, ami az életet áldottá teszi. Áldottá teszi. ÁLDOTTÁ TESZI.

Értjük-e ezt mindnyájan, emberek? Valami kimondhatatlanul szent gyönyörűséggel írom le és mondom ki ezt a két szót. Amit eddig nem érezhettem, azzal most tele vagyok: az élet szent misztériumával. Áldottá tenni az életet. A találkozásainkat és a beszélgetéseinket az emberekkel, hogy az életük kivirágozzék. A munkánkat, hogy a falu épüljön. És rágondolni azokra a kicsiny, drága magzatokra, amelyek asszonyok áldott testében szunnyadnak, nőnek; a szerelemre, amely áldottá lehetett. Így tegye minden szó, minden megmozdulás, minden akarat, minden kigondolás áldottá az életet.

Amint "magamat elvetettem egy piciny helyre, hadd lám, kikelek-e, termek-e gyümölcsöt?" éppen úgy el kellett vetnem a vallásomat is az emberek lelkébe, hogy meglássam: kikel-e az ott? Terem-e gyümölcsöt? Jelenthet-e valamit az életükben a "fejlődés", az "együttműködés köre", az "öntudatos érdekazonosítás" és a többi, ehhez hasonló gondolat, amelyek nekem most az életemet valóságosan meghatározó célokat adják."

(Rög alatt, 290. old.)

De mit tegyünk a többiekkel, az aranyosszéki többséggel, az öreg néniken túleső résszel, a gondolkozókkal, a kételkedőkkel, akik a természetfölötti világ valóságát nem tudják elfogadni? Százezer pap százezer templomból hiába prédikál nekik. Ezek az emberek békesség okából legföljebb hallgatni fognak; nem kérdeznek, nem vitáznak. De hitük nem támad. Esetleg, némelyik, néha elhiszi, hogy hiszi, amit a papja neki ékesszólóan előad. Ha valamely tekintélyes esperes vagy püspök kikérdezné őket, a kérdésekre engedelmesen és a felsőbbség szívét megnyugtatóan felelnének. Néha még a papjuk jelenléte is feszélyezné őket. Egy kis összejövetelen a mészkőiek bátran elmondották, hogy ők az Istent mennyiféleképpen képzelik el. Mikor egy más falusi ifjúra került a sor, megható volt látni, milyen könyörgő és megijedt szemmel kereste a papja tekintetét: most ugyan mit mondjon, hogy az meg ne haragudjék. De a természetfölötti világ mégsem játszik szerepet az életében. A félelme, a vágya, a korlátozásai, mind erre a világra, erre az életre vonatkoznak. Egyetlen egy magyar férfi nem akad Mészkőn, aki hinne a túlvilágban. A szektás könyvárusító végigkiabálja a falut: hova kerülünk a halálunk után? A földbe, mondja a 70 éves Jobbágy Sándor.

Azt azonban mégsem mondom, hogy vallástalanok a mészkői magyarok. Nem azok. A természetfölöttitől megfosztott kereszténység, mint valami idők háborújában kezétől, lábától megfosztott csonka test, ráfektette magát a nép ősi, kiirthatatlan istenhitére. Vallás ez is, de beteg. Erőt, lendületet, életkedvet nem ad. Átsegíti a hívőjét az életen, bekötözi sebeit, megnyugtatja, de repülni meg nem tanítja.

A keresztény vallás Isten-képét a legtöbb mészkői magyar magáévá tette. Nehéz is megszabadulni a gyermekkor emlékeitől, amelyek mint jóságos Atyát állítják a világ sodróerejét az emberek elé. Mások elhagyták a személyes isten hitét. Az Isten a természet. Az Isten az erő, amely mozgat és éltet mindent. Egy ideig lényegesnek tartottam ezt a különbséget. Erőltettem, hogy a természetfölötti vallás elhagyásával e nép a személyes istenhitet is elhagyja. Tévedtem: sokan ma is abban élnek. De ez nem is lényeges. Az Erő, vagy az Atya mindenképpen másféle, mint a keresztény-Isten. Ez a más-Isten a világ igazságát és sorsát, mint a régi zsidó vagy görög istenek, e világon és ez életen belül kavargatja."

(Rög alatt, 291-292. old.)

Borítsuk most föléje az én vallásomat.
E világ sorsát és életét valami titokzatos, láthatatlan isteni erő intézi, amely mindeneket eltölt, mint a lélek. Hogy mi a célja vele? Ez ma már talán kissé világosabban látható, ha az életnek nemcsak a kereszt-, de hosszmetszetét, fejlődéstörténetét is vizsgáljuk. A cél nyilvánvalóan az, hogy öntudatos embereket hozzon létre, ide vezetett a föld eddigi élettörténete s hogy ezeket az öntudatos embereket - ebből fog állani a világ további folyása - megtöltse fokozatosan mélyülő és szélesedő szeretettel. Neked, ember, az a feladatod, hogy ennek az isteni célnak a megvalósulását a magad erejével és életével is elősegítsed. Ha az isteni cél természetét megértjük, nem fog nehézséget okozni az élet sok különös esete. A gonosz ember isteni büntetését nem kívánjuk, hiszen a gonosz azért "gonosz", mert önző, s azért önző, mert a fejlődésnek azon a fokán áll. Miért kellene jutalmat kapnia a jónak? Mert fejlődöttebb, ami nem az ő érdeme? S a sok "érthetetlen" csapás, földrengés, ragály, korai halál. Az isteni hatalom a természet törvényein keresztül működik. A tudomány az eszköz, amely által a törvényeket megismerjük Aki a törvényeket áthágja, az kiesik az élet egyensúlyából, egységéből és boldogságából. Töltsd be a törvényt, ez az egyetlen tanács. S az imádkozás? Azt a léleknek ősi ösztönei szabályozzák. Útját ne álld a haldokló mellett imádkozó öregasszonynak. Az ember addig remél, amíg él. De tudd meg, hogy amit akarsz, azt kérned sem kellene, ha a törvényeket betöltötted volna. Ám most már késő, nyugodj meg az elkerülhetetlenben.

Boldog és termékeny annak az élete, aki belekerül az isteni élet sodrába. Mindenben érzi a közös isteni lelket s ez testvérré teszi őt mindennel. Nem idegen ő e világban: háza neki az és kenyere."

(Rög alatt, 294. old.)

Eddig kételkedtem abban, hogy akad-e tíz ember, aki valóban szeressen. Most megéreztem, hogy eddig is mindenki szeretett, szinte mindenki, csak hát a küzdő ember nem a napsütésre, hanem a viharra figyel.

Aki mészkői gyengeszívű asszony meglátogatott, az már az ajtóban letört, sírva fakadt. A beteg legnehezebb feladata a látogató megvigasztalása. De ez egyben boldogságos feladat is. Külön öröm volt, amikor Kolozsvárt a kórházban egy alkalommal vért hánytam. Akkor két hétig úsztam az aggodalmas szeretetben. Naranccsal, almával, befőttel elláttak a jó barátok. S annál meghatóbb már nincs semmi, mint mikor valaki lábujjhegyen bejön, nem engedi meg még azt sem, hogy köszönjek neki, egy percig néz csillogó szemekkel s aztán elmegy gyorsan, nehogy kifárasszon.

Arra, hogy esetleg meg is halhatok, mint tüdőbeteg, természetesen sohasem gondolok. Két nyugodalmas év áll előttem. S azután a friss erővel újrakezdett élet. Kell ennél kielégítőbb jövővárás?

Minden jó, ha a vége jó."

(Rög alatt, 420. old.)

Megjegyzés:
Az 1928-tól 1935-ig terjedő időszakot felölelő könyv így ér véget.
Balázs Ferenc meghalt "mint tüdőbeteg" 1937-ben... 36 éves korában... (G.Á.)