Élet és halál ceremóniái A falusi temetések és lakodalmak túlnyomó része: pogány ceremóniák, melyeknek háttere a természet. Egyszer éppen Jula néni udvarában ültem, és kecskegidák ugrándoztak ki-be az ölemből. Egy román temetési menet közeledett az úton, és – szokásos, aranyozott szélű fekete zászlóival, a rajtuk csüngő halotti kalácsokkal – megállt minden útkereszteződésnél. A menetelők énekeltek és elmondtak egy imát, aztán folytatták útjukat. Elöl mentek a zászlóvivők, fehér vászonban és csipkés miseingben, utánuk az éneklő kántor, aztán a koporsóvivők a fehér csipkével letakart koporsóval, és az új, fiatal pap, reverendában és papi-süveggel. Felém bólintott a távolból. Aztán jött az asszonyok tömege: fekete sziluettek, harang formájú szoknyákban, álluk alatt megkötött fekete kendővel tragikus, sápadt, ovális arcaik körül. A férfiak között ott volt a mi román postásunk, a román szomszédunk, Gavrila, és más ismerős arcok, amelyek most hirtelen idegenné és szétesetté váltak. Azok a sötét emberi figurák betolakodni látszottak a mi zöld, virágzó tájunkba. Amikor továbbmentek, tekintetem örömmel tért vissza a mi kis – bukfencező gyermekekből és ugrándozó kecskegidákból álló – körünkre, meg a hagymaágyásai fölé hajló Jula nénire. Talán azért, mert igavonó életüket így voltak képesek kifejezni, a falusiak mindig kihasználtak mindenféle lehetőséget, ami az érzelmekre hatott. Néha az érzelmek kifejezése a temetésen egyenesen drámainak tűnt, és az istentisztelet után érte el tetőpontját, amikor a koporsót fölvitték a hegyre, a temetőbe. Ilyenkor a családtagok kikiabálták személyes emlékeiket a halottal kapcsolatban. „Jaj, Jani, vettél nekem cipőt! Pénzt adtál nekem, hogy új ruhát vehessek!" Teljesen ellentétes volt egy másik fiatalembernek, Feri népiskolás csoportja egyik tagjának temetése. Bencze Miklós és az édesanyja átvették egyik darab földünket, a "bivaly helyét", felesben. Egyik délelőtt, amikor éppen a kukoricát kapálták, hirtelen vihar tört ki. Miklós, anyjával együtt, behúzódott egy nagy tölgyfa alá a föld szélén. De a fába belecsapott a villám. Amikor az anya magához tért, ott találta a fiát kiterítve. Szólongatta és rázta, de hiába. Amikor megpróbált fölállni, rájött, hogy testének alsó része megbénult. Öt mérföldet vonszolta magát föl a hegyen és le a hegyen, vissza Mészkőre, hogy fia számára segítséget hívjon. Tanúja voltam, amikor az ember visszajött, hogy közölje vele: Miklós meghalt. Szinte mereven ült, csak ritmusosan ingatta a felsőtestét. Arca a fekete kendő alatt megváltozott a gyásztól, de inkább úgy, mintha egy tiszta mosoly terült volna el rajta, mint Giotto gyászoló asszonyokat ábrázoló képein. „Lelkem! Csillagom!" – ismételgette. „Az egész család támasza." A következő három napban olyan méltósággal viselkedett, mint egy görög tragédia hősnője. Önmaga volt és mégis szerepet játszott, öntudatlanul, szinte személytelenül, szerepet az élet és sors drámájában. A halál majdnem az egyetlen esemény volt, amikor a román és a magyar közösségek elfelejtették egyenetlenségeiket, és szabadon csatlakoztak egymás ceremóniáihoz. Gavrilát arcra esve találták meg a hóban, egyik kezében egy fejsze, a másikban frissen vágott fa. Családja egész éjszaka virrasztott a koporsója mellett. Következő reggel a szomszédok temetési süteményeket készítettek. Délután barátunk, a görög katolikus pap, födetlen fővel állt az udvarra fektetett koporsó mellett, kopott, selyem reverendáján már elhomályosodott az ezüsthímzés, kezében az üveggel kirakott kereszt, körben viseltes templomi zászlók, rajtuk fakó, töredezett szentképekkel, s egy kicsi csupasz fa, teleaggatva félbevágott téli almával, dióval, keksszel és fényes, rózsaszín-cukormázas süteményekkel a tordai vásárból. Az egész sötét tömeggel éles ellentétben állt Gavrila görbe falú szalmafedeles háza, fa betéteivel; a sáros udvarban ott gubbasztottak az ijedt baromfiak. De a kicsinyke udvar már nem viselte a halott Gavrila terhét. A pap kántálása fölemelte őt a lelkek világába. A családtagok egyenként járultak a koporsóhoz és ráhelyezték a kezüket, magától értetődő jeleként a megbocsátásnak. A kis fát többször is fölemelték, azt az imát megerősítendő, hogy legyen számára édes a túlvilág. Hullott a hó, fölemelték a koporsót, és a fekete tömeg újra szabadon engedhette gyászát. Én is istenhozzádot mondtam annak a kicsi, majomszerű szomszédnak, aki mindig mosolyogva jött ki az udvarból és románul szólt Enikőhöz, valahányszor elmentünk a kapuja előtt. Az esküvők, mindezzel ellentétben, a tavasz hangulatát árasztották. Nagyon meglepődtem, amikor legelőször két csinos román lány toppant be a konyhámba; fehér, keményített kötényt viseltek bő rakott szoknyáik fölött. Egyikük óriási virágcsokrot vitt, a másik pár szál virágot valamin, ami kerek, csipkés-fodros díszpárnához hasonlított. Mindketten kacér ágacskákat és virágokat hordtak a blúzukon és a hajukban. Az idősebbik, szégyenlősen sóhajtva, hosszú román beszédbe kezdett; nagyon ünnepélyesnek és meghatónak tűnt. Gyorsan hívtam Ágnest, hogy fordítson: egy esküvőre hívtak meg a következő vasárnapra. Egy órával később két román fiatalember jelent meg az ajtóban, ragyogóan fényes csizmában. Fekete kalapjukon örökzöld ágacskákat viseltek, középen egy piros papírrózsával; egy másik rózsa a hajtókájukon volt. Mindketten egy-egy bottal hadonásztak, ami be volt vonva piros és fehér krepp papírcsíkokkal, a bot végén hosszúra hagyva. Egyikük egy négy sarkánál összefogott fehér terítőt vitt, amiben valami volt. Újra meghívtak az esküvőre. – Gyorsan adjon nekik egy tojást! – suttogta Ágnes, és én hozzátettem a magam tojását a többi százhoz a fehér terítőben. – A mennyasszony majd eladja őket, és vesz valamit az új háztartásba, a pénzen. A magyar és a román esküvők nagyjából egyformák voltak. Rokonok és barátok összegyűltek a mennyasszony szüleinek házánál és ellepték az udvart. Bort és kalácsot adtak körbe. Csend ereszkedett a tömegre, amikor megjött a pap, és megtartotta az esketési ceremóniát. Aztán a cigányzenészek felhangolták hegedűiket, hogy segítsenek a vendégeknek kibírni az időt az ünnepség kezdetéig. Megindult az ünnepség előkészítése, ami abból állt, hogy egy, a bútoroktól kiürített, szobában asztalokat állítottak föl. Fekete szoknyás nénik rohangáltak ide-oda, megterítve az asztalokat, feltéve rájuk a vastag porcelán terítéket. Aztán megjelent a finom kacsaleves, aranysárga gyűrűkkel a tetején, amelyek alatt házi készítésű metélt terjengett. Következett a kacsasült rizzsel és savanyú uborkával. Aztán minden háziasszony kibontott egy fehér kendőt, amelyben süteményt hozott. Tucatnyi fajtája a süteményeknek került elő, s minden vendégnek haza kellett vinnie belőle legalább egy kóstolásra valót. Végül a legékesebben beszélő férfi fölállt, az asztalra csapta a kalapját és kikiáltotta: „Ki akarja ezt az érdemes fiatal párt segíteni, amikor elindulnak a házasság hosszú útján? Legyen mindenki nagylelkű! Emlékezzenek, milyen volt, amikor maguk voltak fiatalok. Én magam 500 lejjel kezdem. Ki a következő?" A cigányok, akik közben jól bevacsoráztak a konyhában, álluk alá helyezték a hegedűket. Ha román esküvő volt, akkor mindenki fordult néhányat a menyasszonnyal. Otthon, hajnal felé, még mindig hallottam a cigányzenét, szétesve és kicsit falsul, amint szerenádoztak Mészkő utcáin. A magyar szerelem szó különleges kifejezés az erotikus szeretetre. Szerelem hullámzott az asszonyok pletykájában a hosszú téli estéken, s a fiúk beszédében, amikor eljöttek a lányokkal beszélgetni fonás közben. Egy csinos arc vagy egy jó hang a templom kórusában még nem vihette túl messze a fiatalembert az életben, hacsak nem volt erős háta, reménnyel teli mellkasa, egy darabka földje vagy egy pár ökre. Így parancsolta az élet bölcsessége, mert a szülők mondták ki az utolsó szót a szívügyekben. És ez még inkább így volt a fiúkkal, mint a lányokkal, mert egy fiatal nő összecsomagolhatta a törlőit meg az asztalterítőit és megszökhetett szíve választottjával, ha az tudott otthont biztosítani számára, de egy fiatalember a szülei házára és földjére volt szorulva. A fiatalok sokszor vették kezükbe a dolgok rendezését. Sok házasság jött létre úgy, hogy már úton volt a kisbaba. Másfelől viszont több olyan esetet tudok Mészkőn, amikor a szülők akarata volt a döntő, függetlenül a terhességtől. Mint szinte bárhol máshol a világon, a nő és férfi közötti kapcsolatok sokfélék voltak és bonyolultak. Jula néni Ilonkája csinos, eladó sorba lévő ifjú hölggyé cseperedett, amikor én elhagytam az országot. Semmije sem volt, csak az egészsége, kedves arca és néhány gyümölcsfája. Egy kópéképű fiú, kedvenceim egyike, kezdett el szégyenlősen udvarolni neki. A fiúnak volt egy jó darab földje is. – Jaj! – mondta Jula néni tréfás bosszúsággal. – Ahová csak nézek, mindenhol az a fiú van! Ha nem ennél a kerítésnél beszélgetnek, akkor a másiknál. Mikor végül elmentem Mészkőről, boldoggá tett a gondolat, hogy egész háztartási berendezésemet Ilonkának adhattam, abban a reményben, hogy két év múlva – amikor a fiú leszerel – szülei majd úgy gondolják, elegendő egy rendes hozománynak. * * * A magyarok minden késő ősszel várták a Világítást – ez egy ősi, egyszerű hagyomány a halottak tiszteletére. Utolsó ősszel, amikor Mészkőn voltam, sötétedés után felmentem Jula nénivel és másokkal a magyar temetőbe. Mivel nem tudtam, mit várhatok, eléggé habozva mentem. Amint magasabbra és magasabbra mentünk a hegyen és visszatekintettünk a völgyre, minden falu közel és távol jól kivehető volt a nagy területeken látszó, remegő fények miatt. Tordán biztosan több árra terjedhetett. A mi hegyünk oldalában lévő erdő valósággal izzott a gyertyák fényes füstfelhőjében. Száz meg száz gyertya égett; minden egyes sír olyan volt, mint egy-egy óriási téglalap alakú születésnapi torta. Fehér, lila és bordó krizantémmal (ez az a virág, ami az október végi hideget is kibírja) volt teli minden: bokrokban, csokrokban, vagy csak egyenként a földbe szúrva, ahogy a díszítés megkívánta. Az égő gyertyák illata, amint összekeveredett a krizantémillattal, édes volt, mint régmúlt idők kivilágított karácsonyfáinak illata. A gyertyák fényében mintha óriási boltíveket képeztek volna a fák alsó ágai, alattuk fekete kendős asszonyok és piros kötényes, piros kendős lányok mozogtak csendesen a fák oszlopai között, itt-ott lehajolva egy-egy gyertyával, hogy megemlékezésként elhelyezzék egy barát vagy egy rokon sírjánál. Gyerekek ugrándoztak, mint megannyi kis nyuszi, izgatottan – mert megengedték nekik, hogy gyertyát gyújtsanak – és elbájoltan a tündéri látványtól. Amint csoportról csoportra mentem, sokféle hangulatot észleltem. Ha sírtak, akkor csendes volt a hangulat és nyomott. A temetés kiemelkedően öntudatos volta és a személyes gyász tiltakozása egy fajta tág közösségi érzésnek és elfogadásnak nyitott utat.
Azokban az években, miután 1937-ben visszatértem Amerikába, a második világháború alatt csak egyszer hallottam Erdélyről. Feri úgy tekintette betegsége utolsó szakaszát, mint lehetőséget arra, hogy megírja sikereinket és bukásainkat Mészkőn, s ezt meg is tette. És mert nagyon mélyen őszinte írás volt, A rög alatt című könyvét a magyar fiatalok úgy értékelték, mint útmutatást a jövőre. Legalábbis egy bizonyos időre erdélyi klasszikusnak számított. Az alatt az idő alatt, míg Erdély Hitler hatalma alá került1, a könyv – ellenállásra késztető, demokratikus hatása miatt – nagy népszerűségnek örvendett. Regénye, a Zöld árvíz, szintén sikert aratott Magyarországon. Később hallottam, hogy Mészkőt bombázták, és a mi kis templomunk meg a paplak részben tönkrement. De a szövetkezet a völgyben meg a tordai kihelyezett bolt, az megmaradt. Néhány évvel Feri halála után a nővére írta meg nekem, hogy egy népi kollégiumot alapítottak Magyarországon, az ő elvei alapján és őróla elnevezve. Feri élete szép volt, csak túl hamar lett vége, mert akarata és képzelőereje túl erős, tevékenysége túl intenzív volt törékeny teste számára. Utolsó évei alatt sokkal élénkebben élt és sokkal többet ért el, mint ha több más átlagos élet fonódott volna egybe az övében.
Félreértette szándékomat, hogy az ő egészsége érdekében akartam Amerikába vinni; azt hitte, hogy egyszerűen csak Erdélyből akarok elmenni. Tudtam, hogy ott sohasem gyógyul meg, ő pedig sohasem fogta föl betegsége komolyságát, meg azt, hogy Enikőt muszáj megvédenie saját magától. Örülök, hogy az utolsó hét hónap alatt vele lehettem. Nem volt könnyű időszak, mert ő nem volt hajlandó fölfogni, hogy környezete számára veszélyes, és keserűen fogadott mindenféle elővigyázatosságot. Abban reménykedtem, hogy eléggé fölerősödik ahhoz, hogy nyugodtan élhessen és írhasson. Az volt az érzésem, hogy ha mindezen túljuthat és még néhány évet együtt élhetünk, mély és tökéletes megértést érhettünk volna el. Világítás
Tudjátok meg
mind,
1. Christine értesülései Erdélyről, mint maga is bevallja, ezekre az évekre vonatkozóan hiányosak. Fenti állítása annyiban és úgy igaz, hogy a második bécsi döntéssel kétfelé osztott Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz, déli része Romániában maradt és a második világháború idején mindkét ország szövetségese volt a hitleri Németországnak, amely nem sokkal a háború vége előtt mindkettőt meg is szállta. – A fordító * A vers, A rög alatt mottója. Christine választotta a címet – Világítás – szerencsés módon kettős értelemmel, férje egész életét és munkásságát is, mintegy összefoglalva. – A fordító |
Feri
testét a mészkői magyar temetőben helyezték
örök nyugalomra. Egyszerű, fából készült
fejfára vésték föl: „Balázs Ferenc
lelkész, 1901–1937". Megnyugtat a gondolat, hogy Jula
néni krizantémot és gyertyát visz a
sírra minden világításkor, és
a falubelieknek eszükbe jut, mi mindent akart számukra
megvalósítani.
Vajon
boldogok voltunk együtt? Azt gondolom, voltak nagyobb boldogságaink
és nagyobb szomorúságaink, mint amilyeneket
a legtöbb ember átél. Mellette voltam a munkájában
és az elképzeléseiben, de nem tudtam megóvni
őt a túlhajszoltságtól és saját
túl határozott akaraterejétől.