Értelmezésem szerint az, aki lelkészi hivatást érez magában, kétféleképpen lehet lelkész: az "azonnali elhivatás" (vocatia immediata) és a "részleges elhivatás" (vocatia mediata) által. Én a második elhivatásban részesültem. Lassan, lépésről-lépésre érlelődött bennem a gondolat, 1970-től 1973-ig, hogy "pappá" legyek. Ma is hálát adok a jó Istennek, hogy ez számomra megadatott és sikerült. Ezért is sikeres embernek érzem magam azokhoz a volt osztálytársaimhoz viszonyítva például, akik pályaválasztásuk alkalmával nem lehettek azzá, akik ténylegesen szerettek volna lenni.

1977-ben végeztem el a teológiát, és kaptam kinevezést első állomáshelyemre, az azóta nem létező Bözödújfaluba és a még most is fennálló Kőrispatak nevű egyházközségbe. Az utóbbi helyen volt csak lelkészi lakás, ahova, amikor megérkeztem, az akkori gondnok azt kérdezte: "- Magát ki küldte ide, tiszteletes úr?"

A kérdést elhallgattam, és kezdtem leszedni dolgaimat az autóról, amivel odaérkeztem. 1980-ig voltam lelkésze e két egyházközségnek. 1980. május 1-jétől 1994. május 1-jéig teljesítettem lelkészi szolgálatot a nagy múltú homoródszentmártoni egyházközségben. Itt érlelődtem igazán lelkésszé, ebben nagy szerepe volt Gellérd Imre lelkészelődöm szellemének, akinek öröksége mindenben kötelezett.

Talán a lelkészi pályán eltöltött időszak leggyümölcsözőbb szakasza volt ez a tizennégy esztendő. Itt igazolódott be ténylegesen az a mondás, hogy "teher alatt nő a pálma". Minél nagyobb és nehezebb volt életünkben az elnyomás, a kiszolgáltatottság, annál inkább valósultak meg terveink a gyülekezeti életben. Ebből egyet - nagyon röviden - megemlítenék: a homoródszentmártoni kollektív gazdaság székházának átalakítását olyan egyetemes egyházat kiszolgáló intézménnyé, amely egyedüli az Unitárius Egyház történetében az 1989-es eseményeket követően. Angol, amerikai, kanadai és magyarországi nemzetközi erkölcsi és anyagi összefogással valósággá tettük a Dávid Ferenc Ifjúsági Ház működését. Több mint tíz vendégszoba, egy nagy ebédlő, konferenciaterem és az ezek kihasználásához szükséges mellékhelyiségek már pontosan negyven személy részére biztosítanak vendéglátást. Hálás vagyok mindazoknak a külföldi barátainknak és azon kevés homoródszentmártoninak, akik segítségünkre voltak, hogy merész tervünket megvalósítsuk.

1994 májusától életem irányt változtatott. A budapesti egyházközség meghívását elfogadva Magyarországra telepedtünk át. Egy székelyföldi kisfalu lelkészeként, aki addig voltam, felvállaltam egy világvárosban élő unitáriusoknak a lelkészi gondozását. Tizenhét évet éltem falun, miután szülővárosomat, Kolozsvárt magam mögött hagytam. Budapestre való megérkezésem után hamar alkalmazkodni tudtam a városi életformához, amelyben életem első harminc évében részem volt.

A két szolgálat közötti különbséget leginkább abban érzékelhetem, hogy míg erdélyi lelkészként éltem, egyre inkább azt kellett megtapasztalni, hogy az egyházépítés az elsődleges feladat, a mindenkori lelkész rendeltetése. Ezzel ellentétben itt fő tevékenység a gyülekezetépítés-pásztoráció. Emellett az utóbbi helyen nagy lehetőség, - de reálisabb vagyok, ha arról szólok, hogy - lényegesebben nagyobb lehetőség van a teológiai tudományok művelésére. Ennek a két tevékenységnek rendelem alá az időmet, és naponta tapasztalom azt, hogy a nap szinte huszonnégy órája kevés mindkettő lelkiismeretes ellátására. Az utóbbi nyolcvan év népvándorlása folyamatos jelen időben történik, folytatódik. Nagyon sokan az új telepesek közül unitáriusok, őket megkeresni, felkutatni, a szónak lelkészi értelmében vett segítséget nyújtani nem könnyű, de ha sikerül, nagyon hálás feladat. Mert itt érzem igazán beteljesülni a jézusi mondás igazságát: "Mert jövevény voltam, és befogadtatok..."

Igyekszem, igyekszünk hasonlóképpen cselekedni azokkal szemben, akik úgy döntöttek, hogy az anyaországban folytatják életüket. Befogadjuk őket, és helyet biztosítunk számukra a Magyarországi Unitárius Egyház életében.

Kászoni József
lelkész