Visszatérés és fogadtatás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Készítette:

Bencze Bálint

Boross Ádám

Boross Réka

 

Felkészítő tanár:

Takács Istvánné

 

Illyés Gyula Gimnázium

Dombóvár

 

 

"Senki sem különálló sziget
minden ember a kontinens egy része,
a szárazföld egy darabja,
ha egy göröngyöt mos el a tenger,
Európa lesz kevesebb éppúgy,
mintha egy hegyfokot mosna el,
vagy barátaid házát, vagy a te birtokod,
minden halállal én leszek kevesebb,
mert egy vagyok az emberiséggel,
ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang:
érted szól."

 

(John Donne)

 

 

 

Bevezetés

 

 

 

 

A dombóvári Illyés Gyula Gimnázium diákjai vagyunk. Tanárnőnk, Takács Istvánné hívta fel figyelmünket az Oktatási Minisztérium pályázati felhívására, mely 2005 májusában jelent meg. Mi a „Visszatérés és fogadtatás” című témát választottuk.

Sokan úgy érezzük, hogy Magyarországon újjáéledt az antiszemitizmus. A túlélők zöme már vagy meghalt, vagy nem vállalják faji, illetve vallási hovatartozásukat, a szemtanúk száma is igen megcsappant. A köztudatból már kezd kiveszni az a borzongás, mely az emberiségnek ezt a szégyenfoltját megilletné, helyette a bűnbakkeresés maradt. Az a célunk ezzel a dolgozattal, hogy bemutassuk, hogy ezeknek az embereknek, akik megjárták a poklok poklát, mennyi életerejük, élni akarásuk, „hitük és önfegyelmezésük volt” (Rab Erzsébet 1948: 62.). Hozzátartozók és vagyoni támasz nélkül képesek voltak újra kezdeni az életüket. Tisztelet jár még azoknak az embertársaiknak, akik ezekben a borús időkben önzetlenül, életüket kockára téve segítettek rajtuk. Fel akarjuk hívni a pályázattal az emberiség figyelmét, hogy ezek az emberek, vagyis az áldozatok nem siránkoznak a sorsukon, békével viselik azt, nem kérnek a sajnálkozásból, a szánakozásból, csak egy kis toleranciát kívánnak maguknak!

 

 

 

Tekintsük végig, milyen nagy megpróbáltatásokon ment keresztül e nép a történelem folyamán. Az egyiptomi megaláztatások, Jeruzsálem lerombolása, a babiloni fogság, a „nagy háború” a rómaiakkal mind egy-egy szomorú állomás a zsidóság történetében. A Bar-kochba-felkelés után a zsidó nép szétszóródott a világ minden részén, kezdetét vette a zsidó diaszpóra, mindenhol kisebbségben éltek, saját vallásuk és hagyományaik szerint úgy, hogyha történt valami katasztrófa, mindenért őket okolták. Ez történt a nagy XIV. századi pestisjárvány során: rajtuk vezették le agressziójukat, sokukat megöltek, illetve az inkvizíció és a zsidóellenes pogromok idején.

A zsidó történelem legnagyobb csapása a holocaust volt, melynek során 6 millió embert gyilkoltak le tervszerűen, módszeresen! A megvalósításhoz azonban sok lépés, sok törvény, rendelet vezetett. E mozzanatokat mutatjuk be, hogy hogyan fosztották meg a XX. századi diktatórikus rendszerek a zsidókat először az emberi méltóságuktól, majd az életüktől.

Magyarországon az 1938 – 1944 közötti időszakban 21 zsidótörvény született. Az 1920-ban elfogadott, úgynevezett numerus clausus-törvénnyel együtt a Horthy-korszakban 22 zsidó tárgyú törvényt szavazott meg a magyar Nemzetgyűlés, illetve a Képviselőház. A numerus clausus (1920. évi XV. törvénycikk) 6%-ban írta elő a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó tanulók számát. Két törvény „társadalmi és gazdasági egyensúlyt” kívánt teremteni, korlátozta az izraelita vallásúak gazdasági működését. Az ún. első zsidótörvény (1938. évi X. törvénycikk) értelmiségi pályákon 20%-ban maximalizálta a zsidók arányát. Az ún. második zsidótörvény (1939. évi IV. törvénycikk) szerint a szabad foglalkozású pályákon 6%, ipari-kereskedelmi területen 12% lehet a zsidók aránya. A zsidóság sorsát tekintve az ún. harmadik törvény (1941. évi XV. törvénycikk) volt a legkatasztrofálisabb: faji alapon zsidónak nyilvánította azt, akinek egyik szülője vagy két nagyszülője zsidó származású. Tiltotta zsidók és nem zsidók házasságát, ill. házasságon kívüli nemi kapcsolatát.

1942. március 17-én fogadta el a honvédelmi miniszter a vezérkar azon javaslatát, hogy a zsidó honvédokat fosszák meg egyenruhájuktól. 1941-től 18-tól 48 éves korig munkaszolgálatra voltak rendelhetők: fegyver nélkül (helyette ásót, kapát és csákányt kaptak), polgári ruhában, hazulról hozott felszereléssel, sárga karszalaggal. A Tolna megyei munkaszolgálatosok „kiképzése” Mohácson történt. 1942. április 11-én kezdetét vette a nagyjából 50 ezer zsidó munkaszolgálatos Ukrajnába való deportálása. A fronton a munkaszolgálatos századokat árokásásra, aknaszedésre, járművontatásra használták. Kegyetlenül bántak velük, közülük is sokan meghaltak az orosz hómezőkön, fogolytáborokban, a kivégzőosztagok előtt. Az otthon maradott zsidók nagy része nő, gyermek és idős ember volt, nagyon kiszolgáltatottá váltak.

1944. március 19. a német megszállás kezdete, mely egyben a hazai zsidóság fizikai felszámolásának kezdetét jelentette. 1944. április 5-től minden hatévesnél idősebb zsidó személynek viselnie kellett a sárga csillagot.

1944. április 7-én Baky László belügyminisztériumi államtitkár szigorúan titkos rendeletet bocsátott ki a magyar zsidóság gettóba gyűjtéséről. 1944. április 26-án a rendelet hivatalosan is életbe lépett. Minden település köteles volt az ott élő, zsidónak tekinthető személyek számát jelenteni. A gettók felállítása és a zsidók deportálása szigorúan meghatározott rendeletek alapján történt. Áprilistól nem volt megállás, majd két hónap alatt félmillió magyarországi vidéki zsidót semmisítettek meg az auschwitzi gázkamrák. 1944. május 15-én kezdődött meg a vidéki zsidóság rendszeres, tömegméretű deportálása, melynek gyakorlati kivitelezését a csendőrség végezte. Az ország 10 rendőrkerületét hat deportálási zónára osztották föl. Tolna megye az V. zónába (Nyugat- és Délnyugat-Magyarország), a IV. (pécsi) csendőrkerületbe tartozott.

 

A zsidók száma az 1941. évi népszámlálási adatok szerint

Szekszárd

Dombóvár

Nagykónyi

437 fő

613 fő

32 fő

(Szilágy Mihály – Schweitzer József: A Tolna megyei zsidók története 1868-tól 1944-ig 1991: 93 - 95.)

 

Tolna megye területén Dombóváron kívül Paks, Dunaföldvár, Tolna, Hőgyész, Tamási, Pincehely és Bonyhád községekben létesítettek gettót. Bonyhádon éltek a legnagyobb számban (1941: 1177 fő) izraeliták megyénkben. Szekszárd akkori polgármestere, dr Vendel István nem volt hajlandó a gettósításra vonatkozó utasítást végrehajtani, ami nagy erkölcsi erőről és bátorságról tanúskodik.

Megyénkben Bonyhádon 1944. május 2-án adták ki a parancsot, hogy a bonyhádi zsidóknak 3 napon belül gettóba kell költözniük. A bonyhádi gettóban 1180 helybeli zsidót gyűjtöttek össze, majd érkeztek még Bátaszékről, Szekszárdról, illetve 50 elmebeteg a szekszárdi kórházból, az összlétszám 1344 fő volt. Itt 1944. július 6-án kezdődött a bevagonírozás, Pécsről indult a szerelvény. Július 8-án 15 órakor érkezett meg a bonyhádi „szállítmány” Auschwitzba.

Tamásiban egy gettó volt, 165 helybelivel és 69 környékbelivel együttesen 234 fő.

A dombóvári tökéletesen zárt gettó felállítása, a zsidók odatelepítése 1944. május 15 – 17. között történt. A zsinagóga körüli településrészt jelölték ki gettónak, ahol a legtöbb zsidó tulajdonban lévő lakóház volt, és könnyen el lehetett zárni a községtől. 622 dombóvári és 118 járásbeli zsidót helyeztek el itt, összesen 740 személyt. 1944. június 26 – 27-én kezdték meg a dombóvári gettó kiürítését, a helybeli sportcsarnokba kísértők őket, majd a tehervagonok Kaposvárra indultak. Kaposvár deportálási központ volt, ott összpontosították Somogy megye zsidóságát és a dombóvári gettó lakóit. Onnan a Sárbogárd – Budapest – Hatvan – Kassa – Eperjes – Lőcse – Késmárk – Krakkó – Katowice útvonalon haladtak a vagonok tovább. A magyar csendőröket Kassán váltották föl a német katonák. A Kaposvárról indult szerelvény 1944. július 7-én érte el végcélját, Auschwitzot, hivatalosan 3050 személlyel, köztük a dombóváriakkal.

 

A gettóélet, a deportálás, a munkatáborok és a koncentrációs táborok kegyetlen és embertelen világáról, a visszatérés és az újrakezdés nehézségeiről a túlélők elbeszéléseiből alkothatunk magunknak képet. Ember mivoltuktól megfosztva a testi-lelki megpróbáltatások, a megalázottság gyakran kifordította az embereket magukból, hatalmas lelkierőre volt szüksége annak, aki megmenekült a gázkamrától, túlélte a válogatást, a betegségeket, az emberhez méltatlan létkörülményeket, a zsidó és német felügyelők bánásmódját, a hazafelé vezető utat, hogy a múltat feldolgozva képes legyen újra teljes értékű emberként visszailleszkedni abba a társadalomba, amely egyszer már kivetette magából.

 

A gettóba költözésre három napot kaptak a zsidók. Lakásukat kötelesek voltak felleltározni, majd a községi hatóság megbízottai a lakást lepecsételték. Csak a legszükségesebbet vihették magukkal: élelmiszert, tisztálkodási eszközöket, konyhafelszerelést, ágyneműt. A gettó zárt volt, a bejáratot csendőrök őrizték, kapcsolatuk a bentlakókkal nem volt feltűnően durva. Óriási volt a zsúfoltság, a dombóvári gettóban 740 ember tartózkodott 20 lakóházban. A tisztálkodási lehetőségek nagyon hiányosak voltak. A gettó önfenntartó volt, a lakók hatóságilag nem kaptak élelmet. Az adatközlők szerint Dombóváron az ismerősök, szomszédok gyakran csempésztek be élelmiszert.

Június elején megérkeztek Pécsről a dombóvári gettóba a vallatásokat végző csendőrök. Megmotozták, átkutatták az embereket, kínzóeszközöket is alkalmaztak, hogy kiderítsék, hová rejtették értékeiket a gettó lakói.

Az istentiszteleteket a gettóban megtarthatták a sorstárs rabbi, dr. Friedmann Hillél vezetésével.

A gettóba tömörített zsidók valójában nem is sejtették, mi vár rájuk. A háború végéig tartó internálás, valamilyen hazai mezőgazdasági munka reményébe, hamis ígéretekbe kapaszkodtak. Nem lázadtak sorsuk ellen.

A keresztény emberek passzivitása sem feltétlenül közömbösséget vagy zsidóellenességet rejt, bár mindkettő létezett. A hatóságok megfélemlítették a részvétet tanúsító, a zsidóknak segíteni akaró, a zsidók értéktárgyainak megőrzésére vállalkozó kortársakat. A sajtó és a rádió hallgatott a deportálásokról, a keresztények sem tudhatták, mit jelent a „végső megoldás”.

1944. július 7-én Horthy Miklós úgy határozott, hogy leállíttatja a magyarországi zsidók további deportálását.

1944. július 6-án Nyugat- és Délnyugat-Magyarországon befejeződött a zsidók deportálása, melynek során1944. május 15-től június végéig 440 ezer zsidót szállítottak el, a háború végéig a kb. 800 ezer fős magyar zsidóságból összesen 600 ezer fő esett áldozatul a holocaustnak.

1944. október 15-én a kormányzó kinyilvánította szándékát, hogy elpártol a tengelyhatalmaktól, azonban Szálasi Ferenc államcsínnyel hatalomra jutott. Ettől az eseménytől kezdődött el a nyilas rémuralom Magyarországon, mely további zsidó áldozatokat követelt. 1944. november 29-én került sor a budapesti gettó felállítására.

Budapest felszabadítása 1945. február 13-án fejeződött be. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-én rendeletet fogadott el a zsidóellenes törvények és rendeletek hatályon kívül helyezéséről. Magyarország számára 1945. április 4-én ért véget a II. világháború. A koncentrációs táborokban életben maradt zsidók számára 1945. május 9., az európai háború befejezése hozta meg a szabadságot.

1945 júniusától érkeztek haza a holocaust túlélőinek első csoportjai Dombóvárra. Az elhurcoltak többsége, 541 fő odaveszett. Emléküket őrzi a zsinagóga udvarán 1947-ben felállított emléktábla, mely 81 környékbeli mártír nevét is feltünteti. A túlélők, a megfogyatkozott zsidó közösség utolsó összefogása volt ez, a költségekhez nagyon sok túlélő járult hozzá. Az emlékművet a Mártírok ligetében 1947. szeptember 7-én avatták föl.

 

Kinek volt esélye a túlélésre? A nem munkaképes, tehát fölösleges deportáltak (az idősek, betegek, terhes nők, a 16 éves kornál fiatalabb gyerekek) legnagyobb része közvetlenül a megérkezés után a gázkamrákba került. 1944. július 7-én érkezett a dombóvári transzport Auschwitzba, ekkor választották szét az idősebbeket és a gyerekeket, a nőket és a férfiakat, a holttá nyilvánítási iratokban ez az időpont fordul gyakran elő. A fiatalabb, jobb teherbírású, fizikai és lelkierővel bíró foglyok közül is sokan elpusztultak a kegyetlen bánásmód a rossz körülmények, a későbbi válogatások, betegség vagy a hazafelé tartó menetelés során végelgyengülés következtében. Adatközlőink szerint előnyt jelenthetett az, ha valakit elvittek a lágerből dolgozni, így nagyobb esélye volt a megmenekülésre. Bátorságra, merészségre, találékonyságra, kitartásra és szerencsére is szüksége volt annak, aki sok hányattatás után hazajutott.

Tolna megyében a zsidótörvények által érintettek száma az 1941-es népszámlálási adatok szerint 5732 volt. A visszatérők számbavételét és ellátását végző egységes, központi szervezet hiánya miatt a holocaustot túlélők statisztikája nem teljes. A megyei törvényhatóságoktól kért adatokra épülő első, az1945. június 30-i állapotokat tükröző statisztikai gyorsfelvétel szerint a deportálásból visszatértek száma Tolna megyében 815 fő, ebből 33 dombóvári (In: Magyar Statisztikai Szemle 1946/1 – 6.). A később, 1946 – 47-ben hazaérkezőkkel együtt Dombóvár kb. 700 fős zsidóságából 90 fő maradt életben.

Szülő(k) gyerek(ek) nélkül, gyerek(ek) szülő(k) nélkül, házastársak párjuk nélkül, özvegyen tértek haza. Akadt olyan népes család, amelyből hírmondó sem maradt. Ha statisztikát készítenénk, azt tapasztalnánk, hogy a nagyszülők és az unokák nemzedéke, két generáció megsemmisült. Az aktív korú, 17 – 45 év közötti kis számú túlélőt vagy senki, vagy összetört család várta. Dombóvárról minden zsidót deportáltak, az iskoláskorúak közül senki sem tért vissza. A rabbi, a tanító, az orvos, a közösség összetartó erői is hiányoztak. A folytonosság megszakadt.

Üres házak, kifosztott üzletek fogadták a visszatérőket, anyagi javaik jentős része semmivé foszlott. A hazatérés után az államtól komoly segítséget nem kaptak A Népjóléti Minisztérium 1945 nyarán létrehozta a rövid életű Népgondozó Hivatalt a hazatért deportáltak számára., valójában azonban csak a megmaradt zsidóság összefogására és a nemzetközi zsidó szervezetek (pl. 1945. június 22-én megalakult a Joint budapesti bizottsága) által nyújtott támogatásra lehetett számítani.

A háború befejeződésével a zsidók jogfosztottsága és a közvetlen életveszély megszűnt, de nem volt zökkenőmentes az újrakezdés. A túlélés öröme megkeseredett: lelki és anyagi támasz nélkül a visszatérés nem volt igazi hazatérés.

Dombóváron már 1945 májusában megalakult az új Zsidó Tanács, rövid időre újjáéledt a hitközség. Deportáltotthont létesítettek egyedülálló nők és árvák számára, valamint menzát.

A hazatérők fogadtatása a keresztény lakosság részéről nem volt egyöntetű. Az ismerősök, barátok örültek, a társadalom nagyobb része viszont közömbösen vagy ellenségesen viselkedett, nem rázta meg mindaz a szörnyűség és kegyetlenség, amit honfitársaival tettek, nem volt képes részvétet és elfogadást tanúsítani. Ez a magatartás is nehezítette a zsidók beilleszkedését. A magyarság mentségére szóljon, hogy az ország még csak éledezett a háború után, még nem vette számba veszteségeit, másrészt még nem derült fény a holocaust mibenlétére.

Hatalmas volt a zsidóságot ért trauma, semmit sem lehetett ott folytatni, ahol abbamaradt. Hogyan lehetett úgy tovább élni, hogy mindennap szembesültek a veszteséggel, és álmaikban ott kísértett a múlt? Az özvegyek újra családot alapítottak (Dombóvárra csak 3 házaspár tért haza). Akinek egészségi állapota lehetővé tette, munkába állt. Legtöbben korábbi szakmájuk folytatták, főleg a kereskedelemben dolgoztak. Az anyagi nehézségek miatt (a zsidók hivatalos anyagi kárpótlása elmaradt, javaikat törvényes úton nem tudták visszaszerezni) nem volt könnyű az újraindulás.

A zsidóság háború utáni sorsának alakulásában a következő tendenciák figyelhetők meg. A falusi, kisvárosi túlélők vagy vissza sem tértek egykori lakóhelyükre, vagy hosszabb-rövidebb ott-tartózkodás után nagyobb városokba (esetünkben Kaposvár, Pécs) vagy Budapestre költöztek, ahol újra közösségre leltek. Gyakoribbak lettek a vegyes házasságok, kevesebb a hívő, névváltoztatások (magyarosítások) történtek. Mindezek valamiféle védekezési mechanizmusra utalnak: el akarok bújni, nem akarok más lenni, bele akarok olvadni környezetembe. Ez a védekező magatartás nem vet jó fényt arra a társadalomra, amely ezt kiváltja.

Voltak olyan túlélők is, akik Magyarországot nem tekintették többé hazájuknak, vagy ragaszkodtak hagyományaikhoz. 1948-ban megalakult Izrael állam, sokan kivándoroltak. A másik úti cél Amerika volt.

Napjainkban a vidéki zsidóság fogalma nemigen használható. Az elvándorlás, a kivándorlás, az asszimiláció következtében vidéken számuk megcsappant, elvesztették gazdasági-társadalmi jelentőségüket. Az egykor jelentős dombóvári zsidóságot csak néhány túlélő és leszármazott képviseli. Mi úgy érezzük, hiányoznak kisvárosunk életéből.

 

Az anyaggyűjtés során hosszabb interjút készítettünk két túlélővel és egy kortársukkal. Dr. Kertész Ferencné Lengyel Klára (sz.1921) sásdi-dombóvári kötődésű nyugdíjas tanárnő, aki jelenleg Pécsett él. (Az interjú időpontja 2005. július 13.) A szintén pécsi Horváth Endréné (sz. 1927) szekszárdi származású. (A beszélgetés időpontja 2005. június 27.) Kedvesen fogadtak bennünket, felelevenítették a korabeli eseményeket, meséltek szörnyű élményeikről, a hazatérésről és a fogadtatásról, valamint életük folytatásáról-újrakezdéséről az őket ért fizikai-lelki megpróbáltatások után. Rengeteg megaláztatáson mentek keresztül, kirekesztették őket a társadalomból, nemcsak anyagi javaikat veszítették el, hanem szeretteiket is. Hogyan lehetett mindezt feldolgozni? Hogyan lehetett a semmiből újra kezdeni? Talán egyedül csak a hit maradt meg bennük, hogy így megfogyatkozva is érdemes tovább küzdeni.

Autentikus forrásként használtuk a túlélő Rab (Rosenfeld) Erzsébet 1948-ban íródott „És nem verik félre a harangot” című dokumentumregényét. Rab Erzsébet a mártírhalált halt dombóvári rabbi, Dr. Friedmann Hillél felesége volt.

A keresztény kortársaik szemtanúi és részesei voltak az eseményeknek. Ki passzív szemlélőként, sajnálkozva vagy kárörvendve, ki aktívan: voltak, akik végrehajtották az embertelen utasításokat, de olyanok is, akik tettekkel is segítettek azokon a honfitársaikon, akikkel már hosszú ideje együtt éltek ebben az országban. A keresztény Eckert Ilona (sz. 1912) nyugdíjas védőnő volt dombóvári lakosként mesélt a háború előtti és az azt követő eseményekről. (Az interjú időpontja 2005. július 13.)

Köszönettel tartozunk tanárnőnknek, Takács Istvánnénak. Miközben mi interjúkat készítettünk, ő a szekszárdi Levéltárban kutatta a forrásokat. Az általa összegyűjtött és feldolgozott anyag nagy segítségünkre volt abban, hogy a töredékes kép összeálljon. (A dolgozatban a történeti bevezető nagyrészt az ő anyaggyűjtésén alapul, és a későbbiekben is feltüntetjük, ha tőle idézünk.)

A következő elbeszélésekből megismerhetjük az emberi természet jó és rossz oldalát egyaránt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A zsidók és a keresztények kapcsolata a deportálás előtt

 

Dr. Kertész Ferencné Lengyel Klára visszaemlékezése

 

Mi Sásdon laktunk tulajdonképpen, de mikor ez az egész dolog történt, én akkor Kaposváron voltam az unokanővéremnél és a férjénél, akiknek üzletük volt Kaposváron, ezért Kaposvárról deportáltak 1944-ben, velük kerültem ki.

1939-ben végeztem Dombóváron, a Tanítóképző Intézetben, tanítónő vagyok. Megvan az oklevelem is, már csak a másolata.

A dombóvári Kertész Ferivel 1944. május 1-jén volt az eljegyzésünk, éppen a gettó felállítása előtt. Feri a munkaszolgálatból hazajött szabadságra, május 1-jén átjött Kaposvárra, az unokanővéremékhez, hogy engem meglátogasson. Mindenki röhögött, mondták, hogy ilyen marhaságot csinálni, eljegyzést. Ilyenkor esküvő és kész, nem eljegyzés. Mi azt mondtuk, hogy mi csak akkor házasodunk össze, ha megérjük, hogy visszajövünk. A gyűrűt is elvették a csendőrök tőlem a gettóban.

A vagonban a Bondinéval utaztam, orvos volt a férje. Bondi Dezső doktort április 17-re SAS-behívójegy alapján munkaszolgálatra vitték Mohácsra, ennek ellenére gettósították őt is. Közellátási okok miatt munkaszolgálatos orvosok deportálása elvileg nem volt lehetséges, a gyakorlatban azonban igen. Bondiné már nagyon szülés előtti állapotban volt. Nagyon jóban voltunk, izgultunk, ne legyen semmi baja. De őt biztosan azonnal elküldték a bal oldalra.

 

Horváth Endréné F.Elza visszaemlékezése

 

1927-ben születtem Szekszárdon, ott végeztem az iskoláimat. Az iskolapadból, harmadik kereskedelmiből vittek el Auschwitzbe. 

Mi hárman voltunk testvérek, és volt egy nevelt bátyám is, ő a munkaszolgálatról nem jött vissza. Édesapám szállító volt. Már1942-ben elvitték Marcaliból munkaszolgálatra, ki a frontra, Ukrajnába, Oroszországba. 

Nekünk nem volt saját házunk, mi főbérlők voltunk. A Wosinssky Mór utcában laktunk, már nem létezik. A korzó végétől az első a Báró Augusz Imre utca volt, utána a Kölcsey, utána a Wosinsky, utána meg jön a zsidó templom. 

Szekszárdon a rendeletek előtt nem lehetett érezni semmi ellenségeskedést. Ott mindenki békességben élt. A kereskedők nagy része mind zsidó volt, akik részleteket, hitelt is adtak, jóban voltak az emberek. Amikor aztán megjöttek a rendeletek, akkor a csőcselék, meg aki ebből úgy érezte, majd ebből haszna lesz, az váltott. 

Azt hiszem, az országban egyedül a szekszárdi polgármester, doktor Vendel István nem létesített gettót, úgyhogy az utolsó pillanatban a meglévő gettókba, mint Dombóvár, Pincehely, Tamási és Bonyhád osztották szét a maradék szekszárdi zsidóságot. Nem volt olyan nagyon sok már, mert rengeteg munkaszolgálatos volt. Minket Bonyhádra vittek a gettóba, addig, odáig tudtuk, hogy mi lesz velünk. 

1944 májusában kerültünk be. Ez rendkívül hirtelen történt: megmondták, hogy ekkor és ekkor el kell hagyni a házat, vihetünk ágyneműt, meg esetleg fekhelyeket. Mi az ágyaknak a matracait vittük el, két matracot, emlékszem rá, illetve olyan ágybetétet, meg egy olyan összecsukható ágyat. Vihettünk bőröndöt, vihettünk élelmiszert, fogalmunk se volt, meddig kell ott lenni, mi lesz. Négyen voltunk, anyukám és mi hárman. Összeköltöztették az embereket, kellett hogy adjanak egy szobát legalább, mit tudom én, a kicsodáék. 

Az állapotok szörnyűek voltak: a gettó teljesen zárt volt, egy héten egyszer valaki elmehetett bevásárolni. Nem voltak ágyak, ott mindenki a sajátjában volt  

Hallottam, hogy más gettókba adtak be élelmet a bent levőknek. Lehet, hogy a bonyhádiak a bonyhádiakat segítették, de mi idegenek voltunk ott. 

Amikor bementünk, akkor megmotoztak bennünket. a csendőrök. Utána pedig megjelentek a nyomozók, nem nyomozók, olyan nyomozófélék, Szekszárdról jöttek át, és akkor bizony voltak, akiket nagyon megvertek, keresték, hogy hova rakták az aranyat meg a pénzt. 

 

 

 

Eckert Ilona visszaemlékezése

 

Dombóváron születtem 1912-ben, 93 éves vagyok. Polgáriba jártam, utána kellett különbözetit tennem, úgy mehettem gimnáziumba. Akkor a gimnáziumban voltunk összevissza a négy felső osztályban öten-hatan lányok. Osztálytársam volt Kertész Feri, a Lengyel Klára férje. 1932-ben érettségiztem. Védőnő lettem. 

Az Andrássy utcában laktunk (ma Ady utca 40.), a ház a mienk volt, a másik felét, az utcai részét egy zsidó család, Neuwirthék bérelték. A Neuwirthéknek négy élő lányuk volt, az ötödik már fiatal korában meghalt. 

A Neuwirth bácsi már korábban meghalt, 1939 tájban, viszonylag elég szegényen. Neuwirth néni pedig 1944. június 27-én halt meg a gettóban. Azonnal, aznap vagy másnap eltemették. Megengedték, hogy temetést rendezzenek, és kimehettek a zsidó temetőbe a gettóból. 

Az anyukám is elment a temetésre, de a csendőrök közbeavatkoztak, elküldték. Ott volt a temetési szertartáson, ameddig lehetett, de a temetőig nem mehetett el. 

Amikor a Neuwirthéket elvitték a gettóba, azt a házrészt bezárták, lelakatolták. Leltározó bizottságok voltak, azok, ami tetszett nekik, azt maguknak is fölleltározták. Hogy ott mi volt! Az valami fantasztikus! Neuwirthék nekünk nem adtak át semmit megőrzésre. Itt akkora rémület volt! Tudták, ha el is fogadnánk valamit, bajunk lehet belőle. Tiltotta a rendelet: zsidó vagyont rejtegetni nem szabad. 

Én emlékszem a régi zsidó kereskedőkre. A Spitzer testvéreknek csemegeüzletük volt. Ha te odamentél boltba, maximális udvariasságot és hitelt adtak. Úgy viselkedtek mindenkivel, ahogy egy kereskedőnek illik. 

Pataki Ferenc, a fejszámoló művész dombóvári származású. Pataki Ármin feleségének Neiser Ilona volt a neve. Volt egy üzletük, az Ilka Áruház, a buszmegálló mögött, már lebontották. Mi jártunk oda, rövidárut, kézimunkához való dolgokat árultak. Amikor fizetni kellett, Ilka hívta a fiát. A Ferike ott játszott az üzletben, 5-6 éves körül lehetett akkor, az anyja odakiáltott neki: Ferike, mennyi? Akármilyen zűrzavaros nagy szám volt, a Ferike pontosan megmondta. Fantasztikus volt, saját fülünkkel hallottuk ezeket a dolgokat. 

A Diener gyerekek Pataki Ferenc unokatestvérei voltak, időnként jöttek is, őnáluk az összetartás meg volt. Ha időnként nem is voltak jóban, amikor valamit kellett segíteni, akkor összefogtak.

Neiser Károly volt a legnagyobb állatkereskedő. A Petőfi és a Széchenyi utca sarkán lakott, ahol a régi mozi, Dombóvár első mozija állt. Az udvar belső része az mind istálló volt. A Petőfi utcában majdnem mind lókereskedők voltak. De nem ilyen kisstílű kupeckodók, hanem nagy vonalon.

Az Erzsébet utca végén lakott a Riesz doktor bácsi, akit a szegények orvosának is hívtak.

Szintén az Erzsébet utca végén, a mostani Vasudvar mellett volt egy petróleum- és benzinkerekedés. A Sarkadi olajkereskedő volt. A gyerekeikkel sokat törődtek. Három Sarkadi lány volt, a legkisebb nagyon szép volt, valami országos szépségversenyt is nyert. A középső lány Párizsban tanult szabni-varrni. Ez a Sarkadi Irén olyan dolgokat csinált, hogy azt mindenki megnézte. 

A gimnáziumban két évig osztálytársam volt a Reich Ilus. Amikor érződött, hogy itt valami nem jól lesz, akkor kesztyűvarrást tanult, finom szarvasbőrből készített kesztyűket. 

A Felder mészárszék nagyon jó üzlet volt. A Felder bácsi állítólag sertéshúst is mért ki, talán azért, hogy keresztény is vásároljon nála, ne csak zsidó. Kohn Aranka, aki 110 kilót nyomott, volt a Felder felesége. Ő volt a pénztáros. 

Szegényebb zsidók is voltak Dombóváron, de mindegyiknek volt valamije. A mi utcánk vége felé volt egy sapkakészítő, férfisapkákat csinált. 

A Stein bácsi bőrös volt. Annyi bőrt kaptunk tőle, hogy abból lett egy bakancsom később, amit nem tudom, hány évig hordtam. Bélést is adott. 

A Links kovácsnak a felesége 100 kiló volt, és őt állította be a férje a kovácsműhelybe, ő verte a kalapácsot a 100 kilós súlyával, mert a férje kis vékonyka valaki volt. 

A közvetlen szomszédunkban is laktak zsidók. Bennünket, még kislányok voltunk, a pesti rokonaikhoz vittek, és ott színházba mentünk. Tudom, a Latabárt meg a Honthyt én ott láttam, nem voltam még akkora, mint most ti vagytok. Minden este velük mentünk sétálni. Akkor nem volt ilyen időhúzó és időt lekötő tévé, semmi. A tánciskolát néztük, ott a régi mozi mellett, ami később Vörös Csillag lett. Ott egy nagy táncterem volt. 

Dombóváron semmi ellentét nem volt a háború előtt keresztények és zsidók között. A zsinagógánál ott volt a zsidó iskola. A Gyula bácsi (Kovács Gyula, Cica néni sógora) ott járt elemi iskolába. Az izraelita iskolába mindig jártak keresztények is, nem csak zsidók. Úgy látszik, ez jó iskolának számított. Gyula bácsi később is jóban volt az iskolatársaival, az ilyen fiatal gimnazista gyerekek barátkoztak. Nekem is az összes zsidó gyerek az iskolában udvarolt. Nem volt probléma, hogy keresztény zsidóval barátkozik. De vegyes házasság nem volt sok, mert abban az időben még tiszteletben tartották a vallást. 

Mi a Luria lányokkal jártunk iskolába. A család lent lakott a fatelítőnél. Az anya, Donner Irén zsidó volt, abszolút meglátszott rajta Egy gazdag gyáros volt az apja. A Luria bácsi végzett mérnök volt. Két lányuk volt, mi mind a ketten egy-egy lánnyal jártunk. Nagyszerű, kedves, bűbájos volt az egész família, és amikor a gyerekeknek névnapjuk volt, zsúrt tartottak. Hogy ott mi volt! Olyan gyönyörű lakás volt! 

Neiser Károlyhoz a katolikus plébános, az Offenmüller járt kártyázni. Annyira jóban voltak, hogy összejártak vacsorázni meg kártyázni. Ez hülyeség volt, amit utána fölpiszkáltak, meg szándékkal, készakarva összeuszították az embereket. Soha előtte semmi baj nem volt, sem utána azokkal, akik visszajöttek. 

Én 1943-ban Bonyhádra kerültem, egy évig voltam ott. Bonyhádon sokkal több zsidó volt, mint Dombóváron. Bonyhádon nekem nagyon kedves, helyes ismerőseim voltak. Itt sem volt probléma. Mindig mondtam, hogy a bonyhádiak nagyszerűen kijöttek, mert a svábokat nem tudták becsapni a zsidók, a zsidókat meg a svábok. Azok nem hagyták egymást becsapni. Mindegyik figyelte, hogy mit csinál a másik. 

Léteztek ugyan csúfolódó versikék. Mindenkor voltak ilyen kis kölkek, akik hallottak valamit a szüleiktől. Voltak szülők, akik maguk nem voltak a munkának túlzottan barátai, és ha a másiknak volt valamije, akkor ki kellett találni, hogy miért van. Akkor jöttek az ilyen rigmusok. 

1944-ben a zsidóknak ki kellett tűzniük a sárga csillagot. Én emlékszem rá, Bonyhádon voltam akkor, de haza-hazajöttem. Gondolhatod, hogy volt. Nekem soha nem volt velük bajom, hála isten. Próbáltam őket vigasztalni, látszott, hogy olyan jól esik nekik, hogy valaki velük érez. Mesterséges dolog volt az egész, amit ott műveltek. Jól fel volt heccelve a város a politika által. 

A sárga csillagot mindenki nagy szívfájdalommal viselte. Alapjában véve ezek egyszerű, normális gondolkodású emberek voltak. Olyan emberek, akik azzal a várossal együtt éltek. Állítólag volt olyan sárga csillagos, aki ugyan már kikeresztelkedett, de kellett hordania, mert ezt írta elő a faji törvény. Elment az Arany János téri katolikus templomba misére, sárga csillaggal. 

Dombóvári zsidómentésről nem hallottam. Bonyhádon is mindenki, aki normális volt, sajnálta őket, próbált rajtuk segíteni. Ott például az apát úr nagyon jószívű volt, ahogy tudott, segített rajtuk. Arról nem tudok, hogy valakit elrejtett volna, de együtt érzett velük. Ott már megszerveződött a Volksbund. A Volksbund a fiatal németek mozgalma volt, egyik részük a németek mellett volt, a másik rész, a rongyosok, így hívták őket, azok a magyar érzelmű svábok voltak, az volt az apát úr is. Úgyhogy be is volt csukva, Sopronkőhidán volt ő is Perczel Bélával, az volt akkor az alispán vagy főispán. Létezett a Volksbund, de nem érződött, hogy ott nagyobb lett volna az antiszemitizmus. Ők egymás között jól megvoltak. Természetes, hogy a német érzelmű társaság nem. 

Dombóváron is volt gettó a Kakasdombon, a Deák Ferenc utca és a Baross utca által határolt területen kb. 20 ház lett kijelölve, 600 – 700 embert zsúfoltak itt össze, mert a környező falvakból is ide hozták a zsidókat. A deportálás 1944. június 26-án kezdődött. A főszolgabíró Hidassy Imre volt, német származású ember, eredetileg Müller, valahonnét Gyönkről vagy Tamásiból hozták ide. Ő került ide, ő abszolút nem kötődött a dombóváriakhoz, kiszolgálta a parancsot. 1944 februárjában lett főszolgabíró. Voltak olyanok, akiket ez az egész volksbundos dolog megbolondított. Aki ép ésszel gondolkodott, az tudta, hogy ebből jó nem lesz. Voltak olyanok, akik úgy képzelték, hogy majd ők! Azért váltották le az előző főszolgabírót, Kenézit, mert Kenézinek biztos volt éppen olyan zsidó kártyapartnere, mint az Offenmüller plébánosnak. 

 

Sipos Vilmosné visszaemlékezése

 

Dr. Bondi Dezső gyermekorvossal nővérem, Nagy Valéria betegsége miatt kerültünk kapcsolatba, aki akkoriban. tízéves lehetett. Sokat betegeskedett, de a pontos diagnózist sokáig nem tudták az orvosok megállapítani. Ezért dr. Bondi Dezső és dr. Riesz József segítségével elküldték a Szabolcs utcai zsidó kórházba, Budapestre, ahol kiderítették, hogy cukorbetegségben szenved.

Azonban az igazi probléma ekkor jelentkezett: az akkori viszonyok közt szinte lehetetlenség volt inzulinhoz jutni. Dr. Bondi mégis rendszeresen megszerezte a gyógyszert, és napi kétszer, reggel és este be is adta a nővéremnek. Így nagyon közvetlen kapcsolat alakult ki köztünk.

Nagyon fájt, amikor dr. Bondit bevitték a gettóba, szüleim is aláírták a kérvényt, hogy mentesüljön a gettósítás alól. De hiába. Miután szeretett orvosunk elment, nem tudtuk biztosítani nővérem számára az inzulint, ezért 1945 májusában meghalt.

 

Rab Erzsébet „És nem verik félre a harangot” című regényéből

 

„A gettókaput kinyitják, úgy csikordul, mint a temetőé.

… Ünnep délután van. A máskor olyan élénk Fő utca üres. Mint mikor temetőbe kísértük a halottat, amerre mentünk, minden üzlet redőnyét lehúzták tiszteletadásból. Talán most is együttérzésből zárták le a lakások redőnyeit, hogy ne lássák a gyászt, ami az egész hitközségre szakadt. Tudom, hogy siratnak bennünket sokan. Tudom, hogy rendes ember nem lehet részvétlene tömegkatasztrófával szemben.

… Csak a cukrászda előtt van élet. Fiatal kölykök élvezettel szemlélik szenvedésünket. Szomorú transzportunk felé gúnyszavak röpködnek; mint megvadult méhraj; zsonganak és csípnek a komisz szavak.

… És a házak hallgatnak … Az egyik házból mégis könnyes tekintetek kísérnek. Imára kulcsolt kezükkel integetnek felénk …” (1948: 17 – 18.)

 

„Odalépek a polgári iskolai tanárnőhöz, aki kereszténynek született, zárdában nevelődött, őt is ide hurcolták. Kiváló tanár, nagyszerű ember volt addig, míg meg nem tudták származását.

A gonosz törvények kiássák a legféltettebb titkot is. Anyja zsidó származású, őt megkeresztelték, hiába!

   -Látja, magát sajnálom legjobban, teljesen ártatlanul került közénk. Mi legalább tudjuk, hogy zsidóságunk miatt leszünk újra üldözöttek.

Haragosan válaszol:

   -Fölöttem nincs oka sajnálkozni! Én inkább vagyok bűnös, mint önök. Én eddig a szeretet vallásában éltem, és látom, milyen kevés, amit embertársainkért tettünk!” (1948: 20)

 

A nagymamám, Boross Lászlóné visszaemlékezése

 

Válban születtem, ott töltöttem gyermekéveimet. Cifri néni szatócsboltjára emlékszem a háború előtti időkből. Édesanyám és Cifri néni igen jó barátságban voltak. Emlékszem, egyszer, amikor a karácsony közeledett, és nem lehetett semmit kapni, így szólt a Cifri néni édesanyámhoz: „Margit, ha valamire szükséged van, akkor csak küldd a kislányt!” Édesanyám elküldött a Cifri nénihez 5-6 kanál rizsért, mert töltött paprikát akart főzni. A Cifri néni adott.

Akkor már lehetett sejteni, hogy valamit akarnak a zsidóktól, az emberek sugdolóztak. Aztán egy reggel, mikor fölébredtünk, már nem voltak otthon a zsidók, elvitték őket, nem tudtam, hová, azt senki sem tudta. Az asszonyok sírtak, sajnálták őket, mert jóravaló, kedves emberek voltak.

A Cifri néni boltját azonban nem zárták le, nagyon sokan beözönlöttek oda, én is megnéztem. A helyzet az volt, hogy mindenki vitt, amit ért. Én is felfogtam egy szűrőkanalat, mind a mai napig őrzöm. Az én édesanyám azonban nem ment oda be. Tiszteletből.

 

A nagyapám, Bernáth István visszaemlékezése

 

Szülőfalumban, Nagykónyiban nem volt ellenséges hangulat a zsidókkal szemben. Körbevettek a zsidó családok minket. Velünk szemben lakott egy bádogosmester, Lőwinger bácsi, a felesége, aki varrónő volt és két fiuk, akik tizenöt és tizenhét évesek voltak. Jó barátságban voltam a fiúkkal, főleg a kisebbikkel. Ők is odajártak az elemi iskolába, nem volt külön zsidó iskola. Szegények voltak, a ház sem volt az övék, a kocsmároséktól bérelték azt a három helyiséget, melyben laktak. Lőwinger bácsit már korábban elvitték, munkaszolgálatra, hogy hova, soha nem árulta elA házunk mellett volt a gyógyszertár, a vezetője és felesége szintén zsidó volt, Schönfeldnek hívták őket. A feleség visszajött, visszaérkezte után egy-másfél évet tartózkodott Kónyiban, majd Szekszárdra költözött, mert csak ott kapott állást. A gyógyszertárát államosították, új gyógyszerész került oda. De utána is visszajárt, mert az a lakásrész az övé volt és az övé is maradt, meghagytak neki egy szobát, egy konyhát meg egy fürdőszobát. Az volt az érdekes, hogy szomszédok voltunk, és sokszor átjött, engem is tanított, de soha nem mesélt arról, hogy ővele mi történt.

A házunk háta mögött ott éltek a Kirschnerék, férj és feleség, szatócsboltjuk volt. De hogy velük mi történt, arról semmit nem tudok.

Lakott még ott Nagykónyiban egy szódás, hogy hogy hívták, arra nem emlékszem.

Lehet, hogy még több zsidó is élt a faluban, de nem tűntek ki a többiek közül.

A szomszédunkban lakott a zsidó gyógyszerész, vitted a receptet, kiszolgált, nem számított, hogy milyen vallású. Vagy az a boltos, aki naponta ellátta kenyérrel és egyéb közszükségleti cikkekkel a lakosságot, azzal szemben sem lehetett ellenséges érzelmeket táplálni. Hiteleztek, és amikor lett pénze a vevőnek, általában a termény értékesítéséből, akkor tudott fizetni, úgy is jó volt.

Akkor észleltünk először valamit a zsidókkal kapcsolatban, amikor kitűzték a sárga csillagot. A sárga csillag kitűzése kötelező volt, ha kijött a lakásból, akkor már kint kellett lennie a bal oldalán. Az emberek nem tudták, mi a zsidótörvény, nem volt tévé, rádió abban az időben, és főleg mi, fiatalok nem sokat hallottunk, nem sokat értettünk, mi is történik valójában, úgyhogy nagyon meglepődtünk.

Voltam vagy 12-13 és a 15-17 éves srácnak kint volt a sárga csillag a mellén. Nem is igen lehetett beszélgetni velük már utána, mert megmondták nekik, hogy lehetőleg a falusi lakossággal ne érintkezzenek.

1944-ben vitték el őket. Megmondták nekik, hogy a legszükségesebb holmikat szedjék össze. Egy kijelölt napon csendőrök kíséretében lementek az állomásra, vonattal vitték őket Tamásiba. Ott bezsúfolták egy központi gettóba, ahol egy-másfél hónapig tartózkodtak. A gettó tulajdonképpen egy kijelölt házcsoport volt, ágyak voltak benne, nem járhattak ki belőle a gettólakók, őrség állt előtte.

A zsidó házakat lezárták azzal a kulccsal, amit a tulajdonos adott, ezenkívül lepecsételtek egy szalagot, és ezt valaki mindig ellenőrizte. Ha valaki bement volna, elkezdett volna a csendőrség nyomozni. Nem volt helyi csendőr, nyáron naponta kétszer kijártak kerékpárral, télen egyszer gyalog, Tamásiból. Kónyiban nem volt fosztogatás.

 

Munkaszolgálat

 

Dr. Kertész Ferencné Lengyel Kára visszaemlékezése

 

A vőlegényem, Kertész Ferenc munkaszolgálatos volt. Néha azért kaptak valami kis eltávozást, szabadságot, így tudott 1944. május 1-jén eljönni Kaposvárra, az eljegyzésünkre. Ott volt, mondjuk, egy napig, utána őneki vissza kellett mennie. Nem tudom, hogy a sok hely közül hol volt éppen. Van Mohács mellett Kisbőszeg, ott is voltak, Mohácson volt a kiképzésük.

Azon az újvidéki hercehurcán is voltak, Kárpátalján is voltak, Rahóban. Voltak Erdélyben a Fogarasi-havasoknál, mindenfelé voltak. A munkaszolgálatosok egyik vezetője egy pécsi építész volt, úgy hívták, hogy Erb Jenő. Az a Ferit ismerte, írnoknak behívta, az könnyebb volt, volt egy iroda.. Erbet közben valami motorszerencsétlenség érte, a lábával baj lett. Utána elvitték őket Harkára, Hidegségre, akkor már egész más volt a felügyelőjük. Amikor ezek az Erbék megtudták, hogy hazajöttünk, a feleséget meg a gyereket is ismerte a Feri, úgy fogadtak bennünket, mintha a rokonaik lettünk volna. Ott voltak az esküvőnkön, a templomin, mert utána nem volt lakodalom, csak bableves meg bukta ebédre. Azután is a legjobb barátságban voltunk halálukig, és most a gyerekeikkel. Azok úgy szeretnek engem meg az Annuskát is, tudják, a családdal milyen jó viszonyban voltunk. A fia is építész, és Erb Jenőnek hívják. Ha meglát, átölel.

 

Bernáth István visszaemlékezése

 

1943-ban körülbelül 12 éves lehettem, akkor történtek ezek az események. Zsidó munkaszolgálatosokat hoztak szülőfalumba, Nagykónyiba, a Törös aljához, így nevezték azt a részt, a jelenlegi 61-es útnál, ahol dolgoztak: egyengették az utat, talicskával és lapáttal. Körülbelül kilenc hónapot töltöttek ott. 30-35-en lehettek, idősebbek, fiatal nemigen volt köztük. A Koppány melletti gáton, istállókban meg pajtákban laktak, és parasztkocsival vitték ki őket reggel, este meg vitték vissza.

Nagyon éhesek lehettek, mert pénzért éjszakánként élelmet vásároltak a falubeliektől. Ezekkel az emberekkel beszélgetni nemigen lehetett, hiszen állandóan csendőri felügyelet alatt álltak, onnan megszökni kész lehetetlenség volt. A csendőröktől akkoriban mindenki rettegett, szuronyos puskát hordtak maguknál. Általában 2 csendőr felügyelt rájuk, a csendőrőrs Tamásiban volt. Volt egy felügyelőjük, hogy az aztán magyar volt, zsidó volt, én azt meg nem tudom mondani. Egy napon eltűntek a faluból, nem tudom, hova hajtották őket.

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

Streit Andor visszaemlékezése az 1970-es évekből:

 

1942. november 22-én kivittek a Szovjetunióba. Dombóvárról tízen mentünk. Lövészárkot ástunk, élelmezési csapatokat segítettünk. Utakat tisztítottunk a hótól, a hatalmas hóviharban három lépésre sem lehetett látni. Civil ruhában voltunk, csak katonasapkát kaptunk. December 6-án, Horthy Miklós neve napján hegy beszédet tartottak arról, hogy minden meg fog változni. Aztán semmi nem lett belőle. 1944 decemberében sikerült megszöknöm, Dombóvár addigra már felszabadult.

 

A zsidók segítése, zsidómentés

 

Müller László visszaemlékezése

 

Apám, Müller László 1903. június 17-én született Bonyhádon. 1943. dec. 1-ig fontos posztot töltött be a dombóvári vajgyárban, ezért nem vitték el katonának. Azonban ekkor felmondott a nem megfelelő körülmények miatt. 1944 augusztusában be kellett vonulnia. Több helyen is megfordult, de 1944 késő őszén, telén már Pesten dolgozott munkaszolgálatosok szakaszvezetőjeként: a munkaszolgálatosok feladata tankcsapda-állítás volt. Itt mutatkozott meg embersége. Ha meghalt egy zsidó munkaszolgálatos, azt a csizmája bemutatásával lehetett bizonyítani. Müller László többször engedett el zsidókat, csak a lábbelijüket kérte el. Erre bizonyíték az a héber imakönyvlap, melyet egy szökött zsidó munkaszolgálatostól kapott hálából, és amelyet még ma is őriz a család. Apám orosz fogságba esett, és egy lövöldözésben vesztette életét. Haslövést kapott, sérülésébe 3 nap múlva belehalt Szigetszentmiklóson.

 

Kormos László visszaemlékezése

 

Édesapja szíjjártó mester volt. Ez annyira fontos poszt volt a háborús időkben, különösen egy vajgyárban, hogy kijárási engedéllyel rendelkezett, vagyis szabadon járhatott-kelhetett a városban még éjjel is. Ennek köszönhetően tudott segíteni a zsidókon: sikerült kosarakat bejuttatnia a gettóba, amelyekben étel és ruhanemű volt. Ebben nagy segítségére volt Porubszky pék. Azonban fény derült a tevékenységére, így nem segíthetett többet.

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

Túlélő név nélkül nyilatkozó leszármazottja:

 

Arra is emlékeznek néhányan, hogy volt olyan csendőr is, aki szemet hunyt, és megengedte az élelem bejuttatását a gettókapun keresztül. Egy K. nevű csendőr pedig maga nyújtotta be a gettókapun át az ennivalóval teli kosarat a gettólakóknak. Erre azonban a hatóságok is felfigyeltek, és megfenyegették azokat, akik élelmiszert akarnak bejuttatni a gettóba. Így történhetett meg az, hogy az élelmet hozó W. Mária és W. Katalin keresztény testvérpárt emiatt azonnal a gettóba zárták. Édesanyjuk hiába könyörgött kiszabadításukért, hiába hozta másnap a keresztlevelet, nem engedték ki őket, deportálták a fiatal lányokat a zsidókkal együtt Auschwitzba. Erős szervezetükkel, egymást segítve túlélték borzalmakat. Egy szövőgyárban dolgoztatták őket. Cérnaszálak összefonásával többször is keresztet készítettek a nyakukba, de az őrök mindig letépték, mert úgy kezelték őket mint zsidókat.

 

 

 

 

Rab Erzsébet, Új Élet, 1982. július 1.

 

„amikor már gettóba zártak minket Dombóváron, a szívünkhöz nőtt dunántúli kisvárosban, a gettó kapuja éjjel-nappal zárva volt, de estefelé naponta egy csoport fiatalabb nőt kiengedtek csendőrök kíséretében a zárda előtti artézi kúthoz vízért. De így is naponta váltották azokat, akik vízért mehettek, természetesen csendőrkíséret mellett, és ha valaki ismerősre bukkant, nem volt szabad beszélnie vele. Egyik nap tizennégy éves kislányomra is sor került a vízhordásnál. Amikor a zárda elé értek, egy idős apáca jelent meg két kannával a kezében. A csendőr visszakergette, de ő nagyon alázatosan kérte, hogy kivételesen engedje meg, hogy a két kannát megtöltse, mert nincs iható vizük. A csendőr durván ráhagyta, hogy megtöltheti a kannákat, de aztán iszkoljon! Miközben az apáca megtöltötte a kannát, odasúgta Juditkának, hogy valamilyen ürüggyel jöjjön be a zárdába. Így történt, hogy Juditka, besegítve az egyik kannát, besurranhatott az egyik kapun, ahol már várta a zárda főnöknője, Mater Agneta. A főnöknő átölelte Juditkát, és így szólt hozzá: „Kislányom, el akarunk rejteni téged kis húgoddal, Dórikával együtt. Holnap újra gyertek ki vízért, majd egy olyan csendőr lesz veletek, aki szemet huny, hogy bejöhessetek a zárdába azzal az ürüggyel, hogy az öreg apácának segíttek vizet hordani. A zárda falai biztonságot nyújtanak majd számotokra, és megmenekültök a rátok váró szörnyűségek elől. Ha vége lesz a háborúnak, szüleitekkel együtt boldogok lesztek!”

Juditka elsírta magát, és azt felelte, nagy veszélyt jelentene az egész zárdának, és őt is visszavinnék a gettóba. Ki tudja, milyen büntetéssel sújtanák ezért a gonoszok!

A főnöknő karjaiba zárta szeretett tanítványát, és mindketten zokogva búcsúztak el egymástól. A durva csendőr háttal állt akkor, mikor kislányom visszatért a kúthoz, a többiek pedig reszketve várták, hogy mi lesz. Másnap reggel a csendőrparancsnok bejött a gettóba, férjemet hívta maga elé, és a következőket ordította: „Tudomásomra jutott, hogy mit merészelt a lány! Tudhatják, hogy sehova sem szabad bemenni a gettó lakóinak. Még az apácák is megjárhatják! Ők is bekerülhetnek ide, a gettóba, ha annyira szeretnének találkozni zsidó gyerekekkel. Ha még egyszer ilyen előfordul, várhatják a következményeket!” (Új Élet, 1982. július 1.)

 

Rab Erzsébet Friedmann Hillélről, a rabbiról

 

„Utolsó hétre, mikor a gettóban voltunk, Pestről engedély érkezett beköltözésre. Nagy szó ezekben az időkben.

És a gettó kapujába hívja uramat a tekintélyes, befolyásos keresztény úr:

   - Menjenek az istenért, mentsék magukat, már a két gyermek kedvéért is! Mindent elkövetek itt a hatóságnál, sikerülni kell!

Azonban a sváb származású Hidassy főbíró „úr” nem ad ki bennünket. Mi meg nem erőszakoljuk  - jobb így …” (És nem verik félre a harangot, 1948: 30.)

 

Dr. Kertész Ferencné Lengyel Klára Mater Agnetáról, dr. Riesz Józsefről

 

Mater Agneta nagyon érdekes ember volt. Az apácák között is tartotta a főnöknő szerepet, tartotta az apácatársaival szemben is a három lépés távolságot. Tudod, hogy kellett hívni? Nem Mater Agneta, hanem nagyságos főnöknő. Külön szobája volt. Beteges volt, tüdőbetegsége volt, minden évben lement egy Fiume mellett barlangszanatóriumba, ahol kezelést kapott. Mindenkivel rendes volt. Tudta az emberek nevét, pedig ő nem tanított bennünket.

Állítólag a Riesz doktornak is felajánlotta, hogy elbújtatják a zárdában. És ő nem fogadta el.

Ezt nem is lehetett volna. Nekem ilyen alkalmam nem volt, mert Kaposváron voltam. De feltételezem, ha Dombóváron lettem volna, otthon, ezt nem lehetett volna, nem vállalhatta volna az ember. Mondjuk, azt mondta volna valaki, engem megment, a családomat nem, te sem csinálnád meg.

Azt nem tudom megmondani, hogy a Riesz doktor meghalt-e már a vonaton. Azt láttam, amikor a vagonba a tolókocsival betették, és fájt a szívem, mert engem is egészségtanra tanított. Szemben laktak a zárdával, a zárda orvosa is volt ő. Ha betegek voltunk, menj át a Riesz bácsihoz. Ha valakinek valami hirtelen baja volt, hozzá fordult. A családja nem ment vele, csak ő egyedül, a felesége keresztény volt. Az Ede akkor már Pesten volt, a Bozsó fia meg kinn halt meg a Donnál.

 

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

Adatközlő: dr. Forrai (Fein) Zoltán:

 

A szegények orvosa, dr. Riesz József kiszabadítása céljából az Orsolya-rendi apácák újabb, nem mindennapi lépésre szánták el magukat: a zárda területét igen ritkán elhagyó apácák lementek a bevagonírozáskor a vasútállomásra, és állítólag térden állva könyörögtek, ne vigyék el orvosukat. Riesz felesége, a katolikus Ondrus Etel egyes hírek szerint kormányzói mentesítést is szerzett férjének, de hiába. Néhány visszaemlékező szerint a szívbeteg, tolókocsiba kényszerült orvos a deportáló vonaton meghalt.

 

Rab Erzsébet dr. Riesz Józsefről

 

„Városunk legtekintélyesebb orvosa, dr. Riesz József is velünk van, ki egész életét betegeinek áldozta, és most ő a legbetegebb, rajta nem segítenek. … És mi lesz családjával, akiket itt kell hagynia? És hiába futkároz a nagy család, pácienseinek jelentős része, - konok gonoszság mindenfelé. Nincsenek kivételek! … De a nincstelen szegény, a napszámos vagy a gyári munkás … rendszerint zsidó orvoshoz jártak. A zsidó orvos gyakran adott gyógyszereken kívül pénzt, …” (És nem verik félre a harangot, 1948: 23 - 24. o.)

 

Sipos Vilmosné visszaemlékezése

 

A lelkiismeretes, közkedvelt gyermekorvos, doktor Bondi Dezső érdekében aláírásgyűjtést indítottak a dombóváriak, házról házra járva próbáltak minél több támogató nevet összegyűjteni, hogy a doktor elkerülje a gettóba vonulást, mint tudjuk, hiába.

 

Fábián Gyula Müller Klára tanárnőről

Fábián Gyula diákként Müller Klára tanárnőhöz járt a dombóvári polgári iskolába hat másik osztálytársával együtt, többek között Szajkó Józseffel, a szakályi Kovács Miskával és Szöllösi Imrével.

Az együtt töltött évek alatt a fiúk megszerették Klára nénit, habár szigorú tanárnő volt. Ha valamelyik nebuló nem készült, akkor Müller tanárnő gondolkodás nélkül hazaküldte. De megmérettetésük idején hálásan gondoltak szigorúságára.

A gettó már állt, és a hatóságok kiderítették, hogy Müller Klára édesanyja zsidó, édesapja német származású. Elmentek hozzá, és mondták neki, hogy be kell mennie a gettóba. Erre ő gyógyszert vett be, meg akarta mérgezni magát még a gettó előtt. Nagyon rossz állapotba került, de nem halt meg, és ilyen állapotban is bevitték oda. Mindenki tudta, így egykori tanítványai is, ha sokáig bent marad a gettóban, akkor meghal.

Ezért a volt tanítványok elhatározták, hogy kihozzák a pedagógust a gettóból. Szerencséjükre Szajkó József jól ismerte a tábor vezetőit, főleg Molnár Ferencet, aki Dombóvár egyik meghatározó nyilas vezetője volt, de ismerte még Horváth asztalost és Szatrapa kőfaragót is. Így történhetett meg, hogy engedélyt kaptak arra, hogy meglátogathassák Müller Klárát a gettóban, ami kivételes kegynek számított. A férfiak mindenképpen ki akarták hozni Klára nénit a gettóból, ezért látogatásuk alatt megfenyegették Molnárt, ha bántódása esik egykori tanáruknak, akkor megölik. A fenyegetés hatásosnak bizonyult, a tanárnő távozhatott a gettóból. A szörnyű körülmények (éhezés, verések) nem tudták volna szavatolni Klára néni egészségét.

Ezután a tanítványok útja szétvált, nem tartották a kapcsolatot. Müller Klára a szörnyű emlékek miatt elköltözött Dombóvárról, Pécsett élt. Itt Fábián Gyula egyszer találkozott egykori tanárával: Klára néni meghatottan üdvözölte megmentőjét, és köszönetet mondott neki mindazért, amit érte tettek.

 

Dr. Kertész Ferencné Lengyel Klára Müller Kláráról

 

Müller Klárikáról nem is tudtam, hogy zsidó. Dombóváron ő semmi ilyen közösséggel nem tartotta a kapcsolatot.

Utána, amikor a Gebhardt Antalnak lett a felesége, itt, Pécsen, sétáltak egyszer a Színház utcában, és találkozott az egyik megmentőjével, a Fábián Gyula nevezetű vasutassal. Klári néni a férjének azt mondta, nézd, ő az, aki megmentette az életemet.

Ez is már olyan régen volt, a Gebhardt is meghalt meg a Klári is. A Gebhardt Dombóváron járásbíró volt. Ő arról volt nevezetes, hogy az abaligeti barlangban élő ún. vakrákokat ő fedezte fel, mert rettenetesen érdeklődött az ilyen biológiai dolgok iránt. Mikor a zárdából elvittek bennünket az abaligeti barlangba, tudván, hogy a Gebhardt ott van Dombóváron, említették ezt.

 

A gettó, a deportálás, a láger

 

Horváth Endréne F. Elza visszaemlékezése

 

1944. július 6-án vagy 7-én vagoníroztak be bennünket Pécsen. Nyolcvanan voltunk a marhavagonban, gyerekek, betegek, öregek; volt, aki meghalt útközben. Víz és minden nélkül, jóformán annyi hely sem volt, hogy leüljön az ember. Felváltva ültünk és álltunk. Anyukámat leültettük a csomagra, gömbölyű kosár volt, amiben ennivaló volt, és a legszebb kabátok, mert mit tudtuk, hogy hova visznek, hogy mégis a jobbikban menjünk. A legjobb holmijaink voltak nálunk. Tudom, az öcsém azt mondta, hogy éhes. Mondtam neki: ne, most ne kérjél, mert nem tudjuk, hogy mennyi ideig kell enni. És ő már egy óra múlva nem volt. 

Mikor kiértünk a rámpára a két kisebb testvérem az anyukámmal együtt rögtön abba a csoportba került, amelyet a krematóriumba küldtek. Az öcsém, akit elvittek a gázba, 12 éves volt, második gimnazista. Az anyukámat is a másik oldalra irányították, mert fogta a 11 éves Évi kezét. Soha többet nem láttam őket. Mengele válogatott, 30 év körüli, jóképű ember volt. Engem fejbe vert hátulról, és átlökött arra az oldalra, hogy mire visszanéztem, már nem láttam őket. A válogatás a szerint történt, hogy ránézésre, ki mennyire volt munkaképes, milyen volt az alkata. 

A táborban nem kellett dolgoznunk, ott csak az volt a kérdés, hogy életben maradok vagy nem. Fabarakkokban laktunk. Kőbarakk csak a németeknek volt. Én először a 21-es barakkba kerültem, ahol ötös sorokban aludtunk. Egy vállszélesség, egyszerre kellett fordulni, a csupasz földön. Volt ott egy Blockälteste, az úgy ütött-vert bennünket, mint a répát. Lengyel nő volt. A lengyelek meg a szlovákok borzalmasak voltak. Azt mondták, azért, mert mi még a moziban ültünk, amikor ők már itt voltak. Mi erről nem tehetünk. Az igaz, hogy ők előbb odakerültek, velük építtették meg a tábort, teljesen kivetkőztek emberi mivoltukból. Nem is csoda, nem csoda.  

1944 novemberéig voltam Auschwitzban, mert ahogy a németeknek szorult a kapca a fronton, rajtunk töltötték ki a mérgüket. Volt, hogy háromszor jött Mengele egy nap válogatni. 

Én már nem láttam kiutat. Az édesapám emléke tartotta bennem az életösztönt. Ezért csináltam végig, amit csináltam. Borzalmas volt az az állandó stressz, az az állandó félelem, hiszen már a második nap tudtuk, hogy mi vár ránk: ott volt az a hatalmas láng, a krematórium lángja. Mikor megyek Pestre, és látom Százhalombatta kéményeit, mindig azt hiszem, hogy Auschwitzban vagyok, ott is ilyen volt. Borzalmas volt, mert aki ott volt, az már tudta, mit jelent az, ha jön a fekete autó. Ezzel kellett számolni. Nem volt már az embernek bizalma, hogy életben marad. 

Egyszer egy szép napon, nekem, úgy látszik, ezt írta elő az Úristen, jött egy parancs, és elvittek egy transzportot Ravensbrückbe. Két hétig ott voltunk úgynevezett karanténban. Az rettenetes hely volt. Onnan munkásokat kértek. Engem is beválogattak a csoportba, és elvittek Lipstadtba. Ez egészen fönt van a holland határnál. Ott volt repülőgépóra-gyár, amelyik még működött. Természetes, hogy ez nagyon exponált helyen volt, és állandóan bombázták. De az nem zavart engem, már megváltás lett volna, ha egy bomba odavág. De a gyárban én talán kárpótolva voltam azért, hogy olyan hosszú ideig voltam Auschwitzban. 

Én perfekt beszéltem németül. Sikerült bekerülnöm irodai munkára, ami nagyon nagy előnyt jelentett, nem kellett éjszaka dolgoznom, mert az ottani civil munkások nem dolgoztak éjjel. Német mérnökök meg technikus is voltak ott. Énnekem technikai rajzokat kellett csinálnom. 

Volt egy nő ott, az Elfrieda, kérdeztem tőle, mit rajzolok én. Voltak férfinevek, voltak női nevek, össze kellett őket kötni. Azt mondta nekem, hogy azt nem mondhatja meg. Nem mindegy, hogy mit csinálok? Egyszer egyedül voltam Elfriedával, nagyon jóindulatú, rendes kis nő volt. Megkérdeztem, mi ez, és akkor megmondta, hogy titkos térkép. Gondoltam magamban, ettől még nem fogjátok megnyerni a háborút. 

Ez ment márciusig, de állandóan bombáztak. 25 km-re ettől a helységtől, Suhrban olyan tonnás bombát dobtak le, hogy leröpültünk az ágyakról. Itt azért volt nagyon jó nekünk, mert helyben volt a gyár, nem kellett napi húsz km-t még gyalogolni a munkahelyre, hanem nekünk ott az udvarban kellett Appelt állni. Ott megszámoltak bennünket, és mentünk dolgozni. Központi fűtés volt, a gyárban, a földszinten volt a mi szállásunk, meleg víz is volt. Nagyon rendes volt a gyáros, adott élelmet, csak mi nem kaptunk meg mindent, hanem kiskocsival haza kellett húzni a németeknek a cukrot meg a vajat. Itt elfogadható volt a helyzet. 

December 6-án, Mikulás napján borzasztó bombázás volt. Akkor kinyitották a kapukat, és azt mondták, hogy menjünk, mehetünk. Senki se ment sehova, hova ment volna, derékig érő hóban, cipő, se ruha nélkül, egy szál rongyban, hátulról meg lelőhették volna. Erre másnap kaptunk jó ebédet, hogy milyen hűek vagyunk. 

Volt ott egy fiú, aki engem tanított, az egyszemű Klaus. Azt mondta nekem, hogy maradjak ott. Én nem mertem. Ha ott maradok, akkor négy vagy öt óra múlva szabad vagyok. 

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

Steiner Éva visszaemlékezése:

 

Rendelet ugyan előírta, hogy bevásárlások lebonyolítására egy vagy két zsidó személyt kell megbízni, akik meghatározott időben csendőr kíséretében elhagyhatták a gettó területét. Ez a mennyiség kevés volt, a gyerekek gyakran sírtak az éhség miatt. A túlélők közül többen könnyezve emlegették Weisz Ignácné pogácsáját, melyet még a gettóba költözés előtt, otthon készített egy bödön libazsírból.

 

Haláleset is előfordulta gettóban. A fizikai körülmények és a lelki megpróbáltatások okozhatták a 72 éves Neuwirth Fülöpné Kaiser Berta halálát 1944. június 27-én. Temetésére a hozzátartozókat kiengedték a gettóból. Keresztény ismerőseit a csendőrök eltiltották a temetésen való részvételtől.

 

Rab Erzébet sorsa

 

A dombóvári gettó kiürítése, a deportálás 1944. június. 26-án kezdődött. A deportáltak 1944. július 7-én érkeztek Auschwitzba. Rab Erzsébet Juditkával együtt Bergen-Belsenbe kerül, majd Leipzig-Markleebergbe, ahol 1945 decemberétől először kavicsbányában, majd repülőgépalkatrész-gyárban dolgozik. 1945 áprilisában felszabadul Lipcse. 1945. április 13-án katonai kísérettel, gyalogosan megindul a megmaradt deportáltak csapata Theresienstadt felé. Az út kimerítő: Markleebergtől 16 napig menetelnek, napi 30 – 40 km-t tesznek meg. A csehországi Theresienstadt a Vöröskereszt fennhatósága alatt áll. 1945. május 1-jén Rab Ezsébet kórházba kerül, itt gyógyítják. (Rab Erzsébet regénye alapján, 1948.)

 

Rab Erzsébet a gettó kiürítéséről

 

„1944. június 26-án ért hozzánk a halálmadár. Szörnyűbb reggelre nem ébredhettünk. Vad hangok kergetnek ki ágyainkból, s a legszükségesebbet összekapkodva pribékjeink elé kell állnunk. Átrostálják kevéske holminkat, és abból is úgyszólván mindent kidobnak. … ott állok kiszolgáltatva az erőszaknak. egy szál ruhán kívül, ami rajtam van, kombinét, nadrágot, törülközőt hagy csomagomban. Hálóingem már kidobja.

   - Ott nem lesz rá szükség.

Télikabátom elveszi:

   - Úgysem lesz több teletek.

… Az idegenből jött csendőrök között városunk nyilas fényképészét találom, aki irányítja a munkát.

… Mindenünktől kifosztva hagyjuk el a lakást, ahol olyan boldogok voltunk! Az uramtól elveszik az összes iratokat, pénzt. Halálsápadtan jön ki ő is velünk az udvarra.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 10 – 13.)

 

 

 

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

A bevagonírozásra így emlékezett Molnár György volt MÁV-tolatásvezető:

 

1944. június 26-án este 8 órára mentem szolgálatba, és azt az utasítást kaptam a szolgálatvezetőtől, hogy 9 db tehervagont állítsak ki a sportcsarnoki iparvágányra, a sportcsarnokba összegyűjtött zsidókat fogjuk bevagonírozni. … Azt az érzést, amíg a vagonokat előállították, a papírokat elintézték, és láttuk, hogy a csendőrség a sportcsarnokból az ott lévő zsidókat megindította! Minden 50 méternél megállították őket, minden továbbindítás során mindenkitől ott maradt egy-egy csomag a földön. Ezt olyan módszeresen csinálták, hogy mire a vagonokhoz értek, minden személynél csak egy csomag maradhatott. A brutális módon végrehajtott bevagonírozásnál a csendőrök puskatussal, bottal nógatták szerencsétleneket a gyorsabb mozgásra. Idős, beteg ember, gyerek egy helyre lett szorítva. Láttam, hogy Riesz doktor olyan beteg volt, hogy csak karosszékben tudott ülni, de ezek a gyalázatosok a karosszéket sem engedték számára a vagonba betenni, azt is elvették tőle. Ezeket elfelejteni nem lehet.

(Perecsi Ferencné: Dombóvár politikai helyzetének alakulása 1944 – 1950 között a dokumentumok tükrében)

 

Rab Erzsébet

 

„Budafoknál vagyunk. Nagy izgalomban van mindenki. Vajon mi lesz Pesten? Talán lesz valami újabb rendelet, hogy maradhatunk az országban. Vagy kisiklik a vonat, vagy olyan légitámadás lesz, ami napokig tart – aztán úgysem mehetünk, mert a síneket mindenfelé felszakította a bomba. Valaki azt mondja, ő hallotta egy bennfentestől, hogy az összes zsidók az országban maradnak, nagy koncentrációs táborokban, és csak Pestig megyünk, onnan osztanak be bennünket hivatalos szervek.

   - Nem igaz – mondja a másik. – A község vezető embere úgy informált engem, hogy Kassáig megyünk, ott találkozunk az összes munkaszolgálatosokkal. Családok együtt fognak élni, jó fizetést is fogunk kapni mezőgazdasági munkán.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 38.)

 

Rab Erzsébet a lágerbe való megérkezésről

 

„Egyszerre többen felkiáltanak: úgy látszik, megérkeztünk, mert nagyon távolról egyforma faházak látszanak. Kilométereken keresztül fut vonatunk, és drótkerítések mögött ezren és ezren állnak. És megállunk, leszállítanak bennünket. A rajtunk lévő ruhán kívül semmit se szabad magunkkal vinnünk. … A betegeket, állapotos asszonyokat autóra rakják. Szerencse, hogy nem jelentkeztem betegnek, így együtt mehetünk négyen.

Német tisztek jönnek, és a férfiakat különválasztják.

Csak annyi időnk van, hogy elbúcsúzzam az uramtól. Hosszan, bensőségesen csókoljuk meg egymást, ki tudja, mikor találkozunk?

… Juditkám belém karol, mert gyengének érzem magam. Dórikám együtt megy kis barátnőjével. Egyszerre csak látom, hogy a német tiszt külön teszi a gyerekeket.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 48 – 49.)

 

Rab Erzsébet Hertáról, az auschwitzi láger szlovák felügyelőjéről

 

„Pillanatra emberi melegség suhan át Herta (a Schreiberin) vad, fekete szemein, de utána rögtön ordítani kezd:

…- Ti dögök! Ne merjetek bele ávátkozni dolgáimbá, mert nekem olyan hátálmám ván, csak egy intésembe kerül, és gázba megy áz egész blokk. Pusztuljátok mindánnyian, ti mágyár bestiák! Mi már öt éve kínlódunk rábságbán, tudjátok, mi áz? Ti meleg lákásbán döglődtetek, kávéházban, színházbán mulattatok, bunda, szőrme melegített, és mi itt százezrével pusztultunk el. csák párán márádták meg belőlünk, tőlünk ne várjatok kíméletet. Ányánk, kis testvéreink gázban pusztultakel, mi pedig télidőben mezítláb, térdig érő hóban álltunk hájnáltól estig célappelt. Lábunk lefagyott, nézzetek ide!

És vadul ledobja cipőjét, csupa seb a lába.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 58.)

 

 

 

Rab Erzsébet a túlélés titkáról

 

„Felvidékiek jönnek beszélgetni. Nem olyan szomorúak, mint mi vagyunk. Mióta vagytok itt? – kérdezzük.

   - Hat hete.

Hogy tudtatok túlélni hat hetet? Hogy lehet az, hogy ti mosolyogni is tudtok még, titeket nem szakítottak el hozzátartozóitoktól, anya, testvér, férj, gyermektől?

Egy idősebb, komolyabb nő felel:

   - Itt az élet titka: a hit és az önfegyelmezés.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 61 – 62.)

 

Rab Erzsébet dr. Bondi Dezsőről

 

„Kislányaimnak volt otthoni orvosa, a kellemes, mindig mosolygó arcú fiatal gyermekorvos. Lopva tudok csak pár szót beszélni vele. Én az uramról érdeklődöm, ő a feleségéről, ki kilencedik hónapban volt. Tízéves kislányáról, Évikéről sem tud semmit, drága kis Dórikámmal együtt mentek kézen fogva.

Most elővesz tűt, cérnát, zsebkendőt, ami nagy kincs itt. Az egyik dombóvári asszony már nagyon le van romolva, bélhurutja van, állandó magas lázzal, és nincs nadrágja.

   - Forduljanak el, kérem! – szól, és leveszi nadrágját. Szegény Kertészné sírva köszöni meg.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 153.)

 

Rab Erzsébet a munkáslágerról

 

„Most már erős elhatározásom: menni, mégpedig hamarosan. Inkább dolgozni, mint így elgyöngülni és elsatnyulni a sötét lyukban. Munkáslágerban biztosan jobba koszt, mert a németeknek érdekük, hogy jól bírjuk a munkát.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 211 – 212.)

 

Rab Erzsébet érzéseiről

 

„Ez a nap (a repülőgépalkatrész-gyárba indulás napja) fogja tulajdonképpen jelenteni a találkozást számunkra újra a civil élettel. Már közel egy éve, hogy megszűntünk emberek lenni, hogy csak testek vagyunk állati igényekkel, és a lelkünk már nem is érez. Elfásultunk és lealjasodtunk teljesen, ösztöneink vannak csak.

   .Fogunk-e bosszút, gyűlöletet érezni a többi emberek iránt, akik mindezt jóváhagyták, ami velünk történt…? (És nem verik félre a harangot, 1948: 260.)

 

„A rabság fegyverei közül egyszer ki fogunk szabadulni csak, de lelkünk nem szabadulhat fel sohasem a kegyetlen emlékektől… Félünk mindentől, ami jövő… Mert a jövő, a múlt szépségeinek bolondító fájdalma – és a jelen: a jövő kiszámíthatatlan izgató bizonytalansága! Mi lesz, hogy lesz majd akkor? Érdemes volt-e? Kit találunk kedveseink közül?” (És nem verik félre a harangot, 1948: 264.)

 

Visszatérés, veszteségek, fogadtatás

 

Dr. Kertész Ferencné Lengyel Klára

 

1945. április 20-án szabadultunk ott fel Oranienburgban, Berlin mellett. Fölébredtünk, tereltek bennünket Reinichendorfból, ahol gyárban voltunk. Éjjel tereltek bennünket, közben mentek fölöttünk a különböző járatok. Aki nem bírta ezt a strapát, lelőtték. Gyalog mentünk. Este értünk Oranienburgba, ez óriási barakktábor volt. Ekkor már mindenhonnan ide terelték a foglyokat. Mi is ide mentünk, mindenki igyekezett valamilyen priccsen, egy helyen tízen, leülni.

Mire felébredtünk, azt mondták, itt vannak az oroszok. Egy kaposvárin kívül senkit sem találtam azok közül, akikkel együtt voltam egy blokkban, akikkel együtt dolgoztunk. Mindenki valahogy eltűnt, máshova ment. Ott álltam egyedül a nagyvilágban. Összetalálkoztam egy pesti társasággal, azt mondtuk, együtt maradunk. Ők mind pestiek voltak, én egyedül voltam vidéki 24 évesen. Hát most mit csináljunk? Valamerre el kell indulni. Az orosz katonák jöttek reggel, azt mondták nagyon kedvesen, menjenek, amerre látnak. Nem volt semmi szervezés. Mi nem tudtuk, hogy merre menjünk. Elindultunk valamerre gyalogosan. Harckocsikat láttunk, de Berlin ostromába nem kerültünk bele, előbb fölszabadíthatták, mert mi orosz – német harcot ott nem láttunk. Mi olyan területen voltunk, amelyik az oroszokhoz tartozott sajnos, mert a férjem amerikaiak alatt szabadult föl Mauthausenban, az osztrák rész. Azoknak sokkal jobb volt mindenféle szempontból. Azok kultúremberek lévén, mindjárt segítettek, amit tudtak: kórházba vitték őket, mert utána kaptak flekktífuszt, ellátták őket minden jobb élelemmel.

Ezek az oroszok odadobtak olyan négyszögletes kenyeret; nem is tudom megmondani, miből volt. Kukoricaliszt is lehetett, ragacs volt belül. Mi örültünk akkor annak is. Meg kondérból valami grízes akármit mertek, amit nem is mert az ember enni, mert éhes volt ugyan, de arra kellett gondolni, hogy ennek következménye lesz . Nagyon módjával mertünk ezekből a dolgokból. A kenyérnek inkább a héját ettük, a közepe ragacsos volt, sületlen. Kenyeret adtak bőven, dobálták a kocsikról.

Elindultunk. Egy faluba érkeztünk, amelyben jóformán lakók sem voltak. Elhagyott házak voltak, a német lakosság is menekült, gondolom. Ott az volt az első, hogy találjunk valami helyet, hogy ettől a csíkos fogolyruhától, amin szám is volt, nem tudom megmondani, hányas, megszabaduljunk, azt levessük, hogy ne lássák, hogy Haftlingek, foglyok vagyunk.

Tetoválásunk, hála isten, nem volt. Képzeld el, valakinek a ruhájába belebújni, de nem az enyém, de nem rabruha. Igyekeztünk ezekben a lakatlan helyekben kicsit letelepedni. Nem emlékszem, honnan szereztünk mi ott ennivalót, azon kívül, hogy a földeken krumpli volt, répa volt. Lakosság nem volt, azok nem tudtak segíteni, nem törődött velünk senki. Ezek az oroszok ezzel nem törődtek úgy, mint ahogy az amerikaiak törődtek.

Hónapokig ott voltunk. Akkor már kezdtek mások is jönni. A pestiekkel voltam. Kb. három férfi volt, mind nős emberek, akiknek valahol volt feleségük meg családjuk, és öt nő, kb. én voltam a legfiatalabb. Nagyon kellemes, helyes emberek voltak, még utána is volt némelyik, akikkel tartottam a kapcsolatot, de aztán minden megszűnt.

Semmi kilátásunk nem volt arra, hogy hazajöhessünk. Ott nem volt vasútállomás, ott semmi nem volt. Annak örültünk, hogy vége van a dolognak, de hogy ott, hogy úgy mondjam, legelünk hetekig-hónapokig, nagyon kellemetlen érzés volt, azzal együtt, hogy senkiről semmit nem tudtunk. Nem emlékszem, hogy központilag bárhonnan is kaptunk volna valamit, csak amit tudtunk szerezni. Csináltunk krumplilevest, lehet, hogy kaptunk margarint az oroszoktól, arra már nem emlékszem. Kenyeret mindig szereztünk valahonnan.

Én úgy értékelem, hogy ott maláriát kaphattam. Rám jött minden héten ugyanúgy egy olyan magas láz, hogy úgy éreztem magam, mintha az ég és a föld fölött lebegnék. A társaim vizes ruhába csavartak, hogy lemenjen a láz. Le is ment, három hétig nem volt semmi. Aztán újra jött. Már mások is voltak ott, találtak egy férfit, aki állítólag görög felcser volt, valamit értett az orvosláshoz. Ő adhatott nekem kinint. Míg ott voltunk, nekem ez állandóan visszatért, legeslegutoljára a vagonban, amivel hazaindultunk.

A férfiak már nem bírták tovább, azt mondták, elmegyünk egy olyan helyre, ahol állomás van, és egy marhavagonba beülünk, amiről megkérdezzük, hogy merre megy. Ugyanúgy vagonban jöttünk haza is, ahogy elmentünk. Kb. 10 – 15-en voltunk. Láttuk Drezdát lebombázva, meg Bécset. Ahogy hazatértem, soha többé nem volt az a lázam.

Odaértünk Pestre, a Keletihez. Az mellett volt a Bethlen tér. Ott volt egy központ, a hazatérteknek ott kellett először jelentkezni. Ott nyilvántartásba vettek, adtak annyi pénzt, hogy telefonálni tudjunk, vagy egy villamosra fel tudjunk ülni.

Ahogy a Kellér-kabaréban volt a Mikroszkóp Színpadon: csak egy szál ruhában meneküljek meg, mikor jöttek föl az emberek a pincéből Pesten. Mi egy szál ruhában jöttünk haza, amit találtunk és kimostunk, és fölvettünk és kimostunk, és fölvettünk. Valami istentelen rikító akármi volt, amit soha nem vennék föl, meg valami cipő, amit ott kaptunk. Lehet, hogy adtak valami ennivalót is, már nem emlékszem. Én akkor már jobban az értelmemnél voltam, hogy itthon voltam.

 

Fogadtatás

 

Pesten laktak Halmosék (Halmos Henrik zsidó nagybérlő, korábban a Dombóvár közeli Borjádon laktak), akiknél valaha magántanárként dolgoztam. Mondom, ki kell tudnom, hogy élnek-e, és hol vannak. A pesti zsidók közül is sokat elvittek, az unokanővéremet is onnan vitték el. Volt, akit csak Ausztria felé vittek, volt, akit kivittek. A pestiek közül rengeteg megmaradt. Akkor már olyan helyzet volt, hogy a Horthy sem volt Magyarországon. Sok bírálat is érte a pesti hitközséget annak idején, hogy a vidékiekkel nem törődtek, azokat hagyták egy hét alatt vagonba rakni és elvinni, akkor még a Horthy sem szólt semmit. Amikor a pestiekre került volna sor, akkor már mindenki megmozdult, hogy ezt már nem lehet. Akkor volt, hogy a Horthyt is kivitték. Emiatt a hitközségi elnököt és a vezetőket megrótták, hogy nem álltak ki, és a saját életüket mentették. Ezek mind nagyon gazdag emberek voltak, rengeteg pénzük volt, gyárosok voltak, mint a Goldberger. Ezek mind tudták az életüket menteni, meg sok pestinek is életét.

Halmosékat hívtam fel először, hogy megjöttem, itthon vagyok. Senki nem tudta, ki mikor jön meg, él-e, és hol van. Segített valaki ott nekem a Bethlen téren telefonon megkeresni őket. Mondtam, hogy hol vagyok. Boldogok voltak, és azonnal jöttek értem.

Ott voltam náluk talán két napig, ott is kaptam váltóruhát meg egyebeket, megfürödtem. Akkor megtudtam, hogy a vőlegényem, a későbbi férjem megjött már, Dombóváron van. Valahogy értesítettük, már nem emlékszem, hogyan, hogy létezem és megvagyok. Nem akartam én Halmoséknál maradni, csak örültem, hogy ők ketten megvoltak, a volt tanítványom meg a mama. A másik lány, Judit, aki még ma is él Izraelben, az is kint volt, később jött haza valamennyivel, mint én. De ővele is találkoztam még.

Szeptember 12-én lejöttem Dombóvárra, ahol először a Füziékhez mentem, akik keresztények voltak. Övék volt a vasúti resti. Emlékszem, amikor indult velünk a vonat annak idején, a Füziné beadott a vagonba egy üveg lekvárt. Leszálltam a vonatról, és bementem a restibe. Ők nem tudták, hogy én fogok jönni. Mintha a saját gyerekük lettem volna, úgy örültek nekem. Ott már nem volt otthon egyik lány sem, mindegyik Pécsre ment férjhez. Az egyik lány a barátnőm, tegnapelőtt beszéltem vele, mert a születésnapja volt. Ő már 1943-ban férjhez ment, itt is voltam az esküvőjükön. A másik, a Losoncziné, szintén Pécsre jött, annak egyetemi tanár volt a férje. A Füzi házaspár lakott Dombóváron, de még megvolt a resti. A pincérektől kezdve mindenki nagyon örült, hiszen naponta láttak engem ott, amíg iskolába jártunk Sásdról Dombóvárra.

Füziék elképesztő aranyosak voltak. Ők is mindjárt egy másik ruhával igyekeztek ellátni, mert ahogy mondtam, egy szál ruhában jöttem. Ott is megfürödtem, megkínáltak étellel. Nem akartam náluk maradni, csak átmeneti hely volt. A férjemék háza a Horthy Miklós úton volt, most Bajcsy-Zsilinszky utcának hívják. Nagyon szép villaház volt, előkerttel. (Ma Bajcsy-Zsilinszky út 19.)

Kertészék mellett a Vígék laktak, egy vasutas házaspár, akiknek szintén nagyon szép házuk volt. Nagyon kedvesek voltak. Ők pár dolgot igyekeztek megmenteni. A feleséget Juliska néninek hívták. Azt mondta Ferinek, a férjemnek: „Ne haragudjon, de a kalapját meg a kabátját nem tartottam meg. Féltünk, ha valaki tudja, hogy szomszédok voltunk, és valamit keres nálunk, akkor azt mondják, hogy ezek olyan zsidós kalapok. Azt eltüntettük.”

Nem tudom, Kertészék Vígékra bízták-e a házukat, de mire én odaértem, és találkoztam a férjemmel, ott a képeken kívül nem volt semmi. Négy szoba volt, minden szobában más lakott, akik visszajöttek a deportálásból. Egyik szobában három lány lakott, a másikban egy fiú. Mikor megtudták, hogy én is hazajöttem, nekem ott külön szobát biztosítottak. Ott volt egy ágy, szekrény, ott voltunk.

De a férjem már Pécsről jött, mert amikor hazajött Mauthausenból, idejött Pécsre. Itt volt az ő legjobb barátja; a család is, én is nagyon jól ismertem akkor már őket. Ezek a Róthék voltak, bőrgyárosok. Egy részvénytársaság volt, több tagból állt, a bácsi volt a vezérigazgató, a fia meg, aki egyidős volt a férjemmel, részlegigazgató. Azok, mikor megtudták, hogy élek, és itt lakott a férjem náluk Pécsen, akkor azt mondták, hogy menjek én is Pécsre. Tudták, hogy semmink nincs.

Őnáluk a családból a feleség nem jött haza, az idős néni, a fiatalnak sem jött haza a felesége. Tehát volt a bácsi, a fiatal férj és egy húg, aki akkor még nem érettségizett. Ők hárman jöttek abból a családból haza. Óriási villájuk volt, kétszintes, megmaradt a teljes berendezés. Annyira jó emberek voltak, hogy azt mondták, hogy azonnal bejöttök, és itt fogtok nálunk lakni addig, amíg a Feri le nem tudja tenni az ügyvédi vizsgát, teljes ellátás, kvártély. Feri volt ügyvédjelölt Dombóváron, Pécsen, de azt nem engedték meg már, hogy azt az ügyvédi vizsgát letegye.

Szeptember 12-én érkeztem Dombóvárra, és október 6-án már bejöttünk Pécsre. Ezenközben kimentünk Sásdra, mert ott volt az édesanyám testvére és egy háromszobás ház. Ott egy teljesen üres házat találtam, semmi bútor, semmi nem volt benn, a házból az oroszok valami fürdőt csináltak. A szomszéd néni, a Varga néni nagyon aranyos volt, megismert és átölelt. Ő volt az egyetlen, aki örült annak, hogy én visszajöttem. Volt nála egy kis bőrönd, az édesanyámtól kapta, aki kérte, adja át nekem, ha hazajövök. A bőröndben fehérneműféle volt, még most is őrzöm, meg ágyneműféle és asztalnemű, minden háztartásban volt olyan, amit nem használtunk.

Hazaérkezésem után Dombóváron a Víg nénivel, a Füziékkel és Gábor Mancival volt kapcsolatom, mással nem beszéltem azokon kívül, akik ott laktak Kertészék házában. Határtalan rendes volt a családhoz a Manci, a Gábor Marikának a mamája és Pali, a férje. Utána is, amikor már Pécsen laktunk, és azóta is állandó kapcsolat volt köztünk. Azt hiszem, akkor még nem is volt a Marikán kívül gyerek, mert utána születtek a többi gyerekek. Ők a Bezerédj utcában laktak, ahol most is laknak. Manci vendégül látott bennünket.

Mikor hazajöttem, nekem semmim nem volt, az eljegyzési gyűrűm sem, a vőlegényemnek megvolt, ő meg tudta menteni.

Volt Mancinak egy testvére, nem tudom már, hogy hívták. Valahol szerzett egy akkor ún. aranygyűrűt. Össze is tudtam volna lapítani, de lényegtelen, aranygyűrű volt, lehet, hogy 6 karátos vagy 12 karátos. Mindjárt meg lett beszélve, hogy a Füzi bácsi lesz az én esküvői tanúm majd.

A családomból egyedül én jöttem vissza meg a pesti unokanővérem. Az édesanyám és egy húgom ott kint haltak meg. Egy húgom Pesten vészelte át, mert ő Pesten volt.

 

Újrakezdés

 

Elmentünk Kaposvárra is. Én tudtam, ki mivel volt megbízva, hogy a lakásból mentsen valamit. Nagyon rendes házmester volt ott, azt mondta, mindent elvittek az oroszok, itt semmi nincsen. Pedig egy óriási láda volt tele ágyneművel, fehérneművel meg bunda, a lakás meg teljesen bútorozva. Mondtam, hogy elmegyek a zsidó hitközségbe, annak volt egy tanácsféléje, akik azzal foglakoztak, hogy a hazajött embereken igyekezzenek segíteni. Nem tudom a pontos nevüket, de nagyon rendesek voltak. Ismertek, tudták, hogy ki vagyok, mert nem az én holmim volt, hanem az unokanővéremé meg annak a férjéé, de senki nem jött haza. Ők tudták nagyon jól, hogy ezek engem nagyon szerettek, és ha módjuk lett volna, akkor rám hagyták volna. Ezek elkezdtek kutatni, hol lehetnek legalább a bútorok. Rájöttek, hogy egy teljes ebédlőbútor megvan valahol. Oda elmentem, nem is tagadták le, azt mondták, visszaadják. Az is gond volt, hogyan hozzuk el onnan Pécsre, de a pécsiek küldtek autót. Itt el kellett helyezni valami bútorosnál, aki két évig tartotta, amíg minekünk nem lett lakásunk.

Ez alatt a rövid idő alatt, szeptember12-től október 6-ig, elmentünk Pestre, mert ott volt a férjemnek rokonsága, nagynénik, akikkel akartunk találkozni.

A Vas utcában volt egy kórház, ahol a férjemnek volt egy orvos barátja, aki itt-ott volt deportálva, de tudtuk, hogy visszajött. Kértük, hogy vizsgáljon meg bennünket, mielőtt összeházasodunk. 45 kiló voltam, alig volt hajam, mert le volt vágva, kezdett csak növögetni. A férjem jobb állapotban volt. Nagyon rendesen, mindenféleképpen, nőgyógyászatilag megvizsgáltak. Meg kell mondanom, nem volt havi vérzésem. Olyan gyógyszereket adtak nekünk Németországban első perctől kezdve, hogy elmaradjon. Tulajdonképpen másfél év volt, áprilistól szeptemberig. Megnyugtattak, hogy majd rendbe jön. Tényleg rendbe is jöttem.

Pesten nagyon kedvesek voltak, volt egy unokabátyja a férjemnek meg ezek az öreg nagynénik. Adtak nekünk egy Napóleon-aranyat ajándékba, ez akkor nagyon sokat ért. Azon tudtunk venni egy ballonkabátot, valami új, normális dolgot, hogy az embernek valamije legyen. Különben nem volt semmi pénzünk nekünk, semmiféle.

Eljöttünk október 6-án Pécsre. A pincében van egy krumplisláda, amibe tettük azt a kis holminkat, amivel bejöttünk Pécsre Dombóvárról. Az akkor új láda volt, valakivel csináltattuk, most is ott van, abba teszem minden évben a krumplit, amit veszek.

Pécsen rendkívül szeretettel vártak bennünket a Róthék. A régi világ volt, esküvő előtt volt egy külön szobánk abban a két napban, 6-tól 8-ig. Kicsit összerendezkedtünk.

De minden szobában olyan rokonaik laktak, akik hazajöttek. Például egy papa két ikergyerekkel. Az ikergyerekeken kísérleteket végeztek, azok azért maradtak meg. A másik szobában két sógor. A Feri ismerte őket, én nem, de mindenkivel azonnal nagyon jóba lettünk, és tartottuk a kapcsolatokat. A háború előtt mindenkinek volt Pécsen háza, igyekeztek visszaszerezni, és abban lakni. A végén nem sokan maradtunk ebben az egyemeletes házban. Mi 1945-től 1947-ig laktunk ott. Közben a férjem letette az ügyvédi vizsgát. Október 8-án esküdtünk, májusban már készen volt. Azonnal bejelentkezett valami ügyvédnél ügyvédjelöltként, ott kapott pénzt is, két részletben lehetett felvenni. 

Közben egy hónapra felmentünk Pestre. Ott lakott az unokanővérem, aki szintén kint volt, de hazajött. Volt ott egy iroda, amelyik azzal foglakozott, hogy felkészítse az ügyvédjelölteket, hogy sikerüljön a vizsgájuk. Nagyon komoly vizsgákat kellett letenni. A férjem letette az első felét februárban, akkor hazajöttünk. A másik felét májusban, akkor mindig az unokanővéreméknél voltunk. Ők örökölték a kaposvári üzletből való dolgokat, mert ő volt a testvére a kaposvári unokanővéremnek. A férjem augusztus elsején megnyitotta az irodát ott kint, a Szabadság úton (ma Indóház utca), ahol laktak a Róthék, az állomástól nem messze, a református templom melletti második ház. Oda ki lett téve a tábla. 

Segélyt hivatalosan nem kaptunk. Két helyre is be volt jelentve a férjem ügyvédjelöltnek, és azok az idősebb ügyvédek, akik szintén hazajöttek valahonnan, azok adtak annyi fizetést, hogy az ember ne legyen teljesen Róthékra szorulva, mert ott mindent kaptunk: lakást, mosást, kosztot. 

A jelenlegi lakásunkba 1947-ben költöztünk. Megint a Róthék segítettek. Itt egy bőrgyári főmérnök lakott, de a Róthék azt mondták, a Kertészéké lesz a ház. Nem volt nagyon egyszerű, mert akkor annyi lakásügyi probléma volt. De ők mindent elsimítottak. 

Később született egy lányunk is, Anna. 

Amikor visszajöttem, akivel találkoztam, és aki ismert, mindenki az örömét fejezte ki. Semmi rosszat nem tapasztaltam, de előzőleg sem. Ahogy ma mondják, diszkrimináció, semmi ilyesmiben nem volt részem, születésemtől kezdve mondhatom mostanáig. 

 

Horváth Endréné visszaemlékezése

 

Visszatérés 

 

De márciusban már nem lehetett tovább tartani a dolgot. 45 márciusában elindultunk, hogy hova, azt nem tudtam. Minket hajtottak a németek. Aki nem tudott menni, azt agyonlőtték. Május 23-ig mentem ide-oda, az egész Németország már föl volt bolydulva, mint a hangyaboly, nemcsak a Häftlingek, hanem a lakosság is. Onnan, akik az amerikaiaktól féltek, erre jöttek, akik az oroszoktól, arra jöttek. Gyerekkocsival, kecske odakötve, kutya, minden. Mentek, hogy hova, nem tudom. Akkor már az összes árok tele volt félig halott emberekkel, hörgő emberekkel, belelőttek, aztán ott majd csak meghaltak. Sok munkahelyről hajtottak embereket, én találkoztam szekszárdival egy másik csoportból. 

23-án éjszaka már azt mondtam, én nem bírok már tovább menni, már csurgott a vér a lábamból, mert faklumpám volt. Elhatároztam, megszököm. Vagy sikerül, vagy nem. Hajnalban, amikor elindultunk, egyre hátrább-hátrább mentem. Amikor az utolsó sorban voltam, és az őr, aki mellettünk ment, előrébb volt, én egy kanyarban lehasaltam. Egy pécsi lányt magammal rántottam, aki most Ausztráliában él. Egész nap ott feküdtünk az árokban, s este fényt láttam, odamentünk. Kiderült, hogy egy majorba kerültünk, ott már voltak foglyok. Mondtam, hogy dolgozni akarok. 

Ez Freiberg mellett volt, ez később Kelet-Németország lett, de fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Ott adtak enni ezek a foglyok, két olasz fogoly. Volt ott friss széna, abban feküdtem, most is érzem az illatát. De aztán kaptam egy borzasztó hasmenést. Egyszer csak megjelent a háziasszony. Megkérdezte, mit akarok dolgozni. Látta, hogy nem az eke szarva mellett nőttem föl. Adott valami gyógyszert, olyan rosszat még életemben nem ettem, de meggyógyultam tőle. 

Elvitt engem a szomszédba. Ott volt egy öregasszony, egy 23 éves fiatalasszony és egy hároméves kislány, az Ilse. Az majd megőrült értem, annyira szeretett. Nem volt férfi a házban, nekem kellett disznókat etetnem, 60 darab süldő volt. Minden nap két mázsa krumplit kellett belehordanom a főzőüstbe. Utána ledarálni, aztán a krumplit tejjel leönteni, és vinni a malacoknak. Először én ettem, nem a malac. Úgyhogy én ott jóllaktam, nem fogytam le. 

A németek örültek, hogy dolgozunk, hiszen ne nem volt férfi a háznál. Lehet, hogy tudták, hogy ki vagyok, de nem érdeklődtek. Én azt mondtam, hogy magyar politikai fogoly vagyok. A hajam pici volt még, a táborban mindent leborotváltak, nemcsak a fejünket. 

Egy szombat délután jön a fiatalasszony, és azt mondja: Else, amerikanische Soldaten sind da! Kitűzték a fehér zászlót. Április vége volt vagy május eleje Április volt. Este lefekszünk, halljuk, valami dörög, zörög. Egyszer csak kivágódik az ajtó, és egy tatár rontott be. Nyemecki, nyemecki, mondta. Mondtam neki: Auschwitz, azt sem tudta, mit mondok, ő meg azt nem, amit én. Csak mondta, csak mondta, nem tudtam vele dűlőre jutni. Egyszer csak jön egy orosz tiszt, méghozzá zsidó, olyan szerencsém volt, nem tudom, az Úristen mit akart még velem, félretolta ezt a tatárt. Azt mondja: nyemecki? Mondom, nem, Auschwitz. Odajött, s nézte a kezemet. Nekem nincs számom, mert azok kaptak csak, akiket gyorsan elvittek munkára. Később már nem csinálták ezt. Erre hátranyúl, azt hittem, a revolvert veszi elő. S elővett egy héber imakönyvet. Odatartotta nekem. Én meg mondtam, mondtam, mint az őrült. S annak meg folytak a könnyei. Akkor átölelt és leült, és azt mondta ő zsidó fiú. Elővett egy térképet, így tudtam meg, hol vagyok. Kérdezte, hogy viselkedtek a majoriak, mondtam, ne bántsa őket, nagyon rendesek voltak, az életemet köszönhetem nekik. 

Még egy pár napig ott voltunk, akkor megmondtam, hogy ki vagyok. Nagyon sírt a fiatalasszony, s mondta, ne menj haza, Magyarország kaputt. Mondtam, hazamegyek, mert az apám biztos otthon van. Adott egy cipőt. Aztán elindultunk. A hazajövés borzalmas volt. Gyalogoltunk, mindenféle járművön utaztunk, ütközőtől kezdve teherautón, platón, ami jött. Az oroszokkal. Ami jött, arra felültünk. 

Május közepe táján értünk haza, és június 3-án értem Budapestre. Én azt hittem, hogy Bécs felé jövök. Egy esős délután leültünk egy fa alá, s jött két katona. Kiderült, hogy Brandauban vagyunk, ez a cseh – német határ volt. Mondták, hogy paszport. Mondom, hogy nincs. Akkor bevittek bennünket egy irodába, ott legépeltek egy papírt az adataimmal. Akkor már volt irat. Erre betereltek egy szobába, szép vetett ágy volt, víz volt korsóban. Lefeküdtem, mert olyan álmos és olyan fáradt voltam egyszerre. Ránk zárták az ajtót. Egyszer csak nyílik az ajtó, soha nem fogom elfelejteni, hoztak két tányér krumplipürét fasírozottal. Megettük, megint ránk zárták az ajtót. Reggel öt órakor fölkeltettek, Teherautóval elvittek Brünnbe, Brünnből Prágába, Prágából Pozsonyba. 

Pozsonyban találkoztam pécsiekkel. Ők már itthonról jöttek, és keresték a pécsieket. 

Meghallottuk, hogy megy egy szabadságos vonat Magyarországra, hát én mindenképpen haza akartam jutni. Amikor az őr elfordult, akkor én sipirc. Már mozgott a vonat, de fölkapaszkodtam rá, az orosznak a lábát átkaroltam a lépcsőn, utána felhúzott. 

 

Fogadtatás, újrakezdés 

 

Június 3-án értünk Pestre. Ott vártak bennünket a DEGOB-tól, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságtól és a Jointtól, ez amerikai zsidó szervezet, amely anyagilag is támogatott bennünket. Bevittek bennünket egy térre, közel volt az állomáshoz. Annyi ember volt már ott, hogy borzasztó. Ott gyűjtötték az embereket, fertőtlenítettek bennünket, enni adtak és pénzt is kaptunk. 

Anyai nagybácsimat, Béla bácsit akartam megkeresni, az Andrássy út 11-ben. Ő kivételezett volt, amíg a nyilasok nem vették át a hatalmat, mert őneki volt Signum laudisa, vaskeresztje az első világháborúból. De mikor a nyilasok jöttek, akkor már bujkálniuk kellett. Meg is találtam őket nagy nehezen. 

Pesten megtudtam a nagybácsimtól, hogy nincs meg az apukám. Visszaadott nekem három tábori lapot, amit az ő címükre írt az apukám, mert tudta, hogy elvittek bennünket. Kérte Béla bácsit, hogy keressen meg bennünket. 

A pécsi bőrgyár igazgatójának a fia, a Róth gyerek kijárta, hogy kapjunk egy teherautót. Ide, Pécsre jött. Pécs mégis közelebb van Szekszárdhoz, én is jöttem. Itt is volt egy szállás a hazajövőknek, a Munkácsy utca és a Fürdő utca sarkán, a Zsidó Palota, ahol most gyógyszertár van. Akkor pár nap múlva ott kerestem a rokonaimat, senki sem volt. Senki az égvilágon nem jött vissza onnan. 

Szekszárdon nagyon rövid időt töltöttem. Megtudtam, hogy a volt lakásunkban laknak, egy gyönki család, a férfi (csendőr volt), a felesége és a velem egyidős lánya. Gyűlöltek, hogy visszajöttem, legszívesebben megöltek volna. Azt mondták, hogy mindent elvittek az oroszok, de az én holmijaimat cserélték ott éveken keresztül. És amit megláttam, ami valaha a mienk volt! Jóformán semmim sem maradt. Ezt a képet, amin az anyám és az apám van, a padláson találtam meg. Az ebédlőbútort azt nem tudták elcipelni, mert az nagyon nehéz volt, az a régi, nagy ebédlőbútor, a tálaló, a márványlapos asztal, azt nem tudták elvinni, csak a székeket. Az nem volt meg, a szék, de a többi megvolt. A hálószobánkat azt elvitték a németek. Én olyan lelkiállapotban voltam! Fiatal is voltam, a pokolból jöttem haza, a legnagyobb csalódásom az volt, hogy az apám nincs itthon. Azt hittem, hogy mindenképpen hazajön, ez tartotta bennem a reményt. 

Mikor elmentünk, akkor volt egy-két család, akik nagyon rendes voltak. Éppen szemben laktak Vesztergombiék, akik a kutyámat megőrizték. Azt a találkozást még ma is emlegeti Juci néni, ha nem látta volna, nem hinné el, ahogy a kutya egy év után velem viselkedett. Úgy ember nem tud fogadni, mint ahogy egy puli. Az annyira okos, hogy csak beszélni nem tud. Mesélték, hogy, féltek, hogy agyonlövik. Nagy nehezen átcsalták, és akkor ott maradt, és nagyon megszerették. Elmentem Vesztergombiékhoz, lépcsőkőn kellett felmenni, hosszú folyosó volt és egy zárt kapu. Fölmentem, az volt az első utam, nem tudtam hazamenni a lakásba. A kutya ugatott, rögtön megismertem a hangját, és mondtam neki: Sári. Nekiugrott a kapunak. A Juci néni zsákot foltozott. Megfogta a Sári a zsákot és húzta. Juci néni nem tudta, mi van a kutyával, előtte öt perce még nem volt semmi baja. De a kutya nem hagyta békében, fölkelt, és odajött a kapuhoz. A kaput kinyitották, a Sári rámugrott, én hanyatt estem, az rámállt. De azt mondhatom, hogy emberi könnyeket hullatott. A Juci néni megdermedve, megmerevedve állt. Azt mondta (még ma is él, hála istennnek, tartjuk a kapcsolatot), tudod, Elzi, ha nem láttam volna, nem tudnám elhinni, hogy ilyen van. 

A legidősebb nagybácsim, anyukámnak a másik bátyja megmaradt, úgy, hogy a fia fönt volt Pesten. Akkor volt 13 éves a gyerek, volt neki egy szív-mellhártyagyulladása. A nagynénje orvos volt, fölvitték, hogy a gyerek rendbe jöjjön, de közben jött ez a cirkusz. Fölment a nagybácsim, hogy hazaviszi, de lekapták a Keletinél, és elvitték Kistarcsára. És Kistarcsán kapott hatvanéves korában skarlátot. Nem tudták bevagonírozni, így maradt meg. Az orvos nagynénim szerzett svéd menlevelet, így megmaradt a Józsi bácsi. Az hazament Szekszárdra. Amikor otthon volt Szekszárdon, őhozzá mentem. 

Nem maradtam Szekszárdon. A nagybácsim írta, hogy föl kell mennem Pestre, nem engedi, hogy egyedül ott legyek, mert akkor leveszi rólam a kezét. Mire fölmentem már halott volt, gyomorfekélyt kapott. És aztán a nagynénéméknél a kínok kínját álltam ki. Szeretetet nem kaptam, azoknak nem volt gyerekük. Ez olyan volt, hogy meghalt a sógor, oda a komaság. Azt mondtam, nem tudom, ki jön, akkor is hozzámegyek feleségül, csak már innen el tudjak menni. 1947-ig voltam Pesten, ott ismerkedtem meg az első férjemmel, Déri Ivánnal. Ő hőgyészi volt, a hattagú családból hárman tértek haza. Ő ismert engem, mert a bátyja Szekszárdra nősült. És egy szép napon beállított Pesten. Elmondta, hogy mi a szándéka. Nagyon jóképű ember volt. Én boldog voltam, hogy megszabadulhatok onnan. Textilüzlete volt Pécsváradon, az első felesége nem jött vissza. Sokáig várt rá. Pécsváradra költöztem, hét évig laktunk ott. Pécsváradon nem voltam ismerős, de nem éreztem zsidóellenességet. Mindenhol tudták, hogy a zsidók min mentek keresztül. Tudták, hogy zsidó vagyok, én sohasem titkoltam. 

Megszületett a fiam is 1948-ban. Szekszárdon szültem meg. Mikor iskolába kellett hogy mennie, akkor azt mondtam, hogy nem maradok tovább Pécsváradon. Akkor Pécsre költöztünk. Az újrakezdésben segített, hogy elvégeztem a vendéglátó-ipari technikumot és a főiskolát. 34 éves voltam, amikor érettségiztem. 

Életem során jó és rossz szándékú emberekkel egyaránt találkoztam. Mielőtt elvittek, akkor is voltak olyan emberek, akik az életüket kockáztatták. Például a Pelényi cukrász minden este egy kanna tejet küldött át nekünk. Ott volt egy borbély, az kiabálta neki: zsidóbérenc, te is oda fogsz kerülni! Szemben laktak Vesztergombiék, akik a kutyámat megőrizték. Nagyon rendes család volt. A lányuk akkor, amikor én 17 éves voltam, körülbelül lehetett hét. Amit odaadtunk nekik, azt visszakaptam, pár darab holmit, titokban. 

Mellettük viszont egy főnyilas volt, aki egész nap figyelt. A legnagyobb cég a Pirnitzer cég volt, áruházuk volt. Azokkal aláíratott egy szerződést, hogy megvette tőlük a szőlőt. Senki nem jött vissza Pirnitzeréktől, őneki baja nem lett, mert névleg övé volt a szőlőt. Rafinált volt, de hát nem lehetett mást csinálni. A ház nem a mi házunk volt, mert mi főbérlők voltunk. De a tulajdonos sem jött vissza. 

Mellettünk is lakott egy család. A férfi csendőr volt. Mindent eltettek nekünk, és mindent visszakaptam. Igaz, hogy már nyugdíjas volt. Imádták a húgomat, nem volt gyerekük. Nagyon rendes emberek voltak. És a húgomat eldugták volna, ha nem a Rotkai lakik szemben, aki egész nap kint állt a kapuban. Amikor vittek bennünket, a Vesztergombi bácsi vitt el lovas kocsival Bonyhádra, akkor Rotkai kiállt a kapuba, és megszámolta, megvagyunk-e mind a négyen. Mert az Évit eldugták volna. Aztán anyukám azt mondta, nem, mert abból mindenkinek baja lesz. 

Szekszárdon több mint 500 zsidó élt, és több mint 400 nem jött vissza. Nekem megvan a névsor, mert minden évben a világon mindenhol fölolvassák a mártírok nevét. Szekszárdot minden évben én olvasom itt, Pécsett, a zsinagógában. Most már Pécsváradot is én olvasom, Sásdot, Pápát, Bonyhádot, Mohácsot olvassák, utána jön Pécs, több mint 4000 névvel. Pécsen kb. 5000-en lehettek. S aki visszajött, azok is a szélrózsa minden irányába elmentek, meg már meghaltak. Ez a korosztály volt a legfiatalabb, mint én. Már én is közelebb vagyok a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. 

Most, hogy mindkét férjem és fiam is meghalt, úgy érzem, nekem is el kellett volna mennem. Megbántam, hogy itt maradtam. Egyik sógorom Izraelben, a másik Brazíliában él. Amerikában is volt egy rokonom, könyörgött, hogy menjek New Yorkba. Ezüstárugyáruk volt. 

Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy ha lett volna Isten, ezt nem engedte volna meg. Én ezt még soha nem mondtam. Engem úgy tanítottak, hogy Isten láthatatlan szellemi lény, és ebben hinni kell. Én nem láttam, de elfogadom, amit belém sulykoltak, amilyen tejen nevelődtem. 

Az unokám nem zsidó, meg a menyem sem. A fiam sem volt hívő. Nagyon szépen éltek, ez nem volt náluk kérdés. És én talán örülök is neki. Az unokám nincs megkeresztelve. Egyszer azt kérdezte tőlem, amikor kicsi volt: mama, te milyen vallású vagy? Mondom neki: izraelita. Bemegy, kijön, azt mondja: mit mondtál? Mondom neki: izraelita. Az mi? Mondom neki, hogy zsidó. Ja, akkor tudom, mondja. 

A zsidó vallás háttérbe szorult, kevés a hívő. Pécsen talán 50 hívő van. Szekszárdon meg egy sincsen. A szekszárdi zsinagógát is átalakították. Én nagyon-nagyon sírtam, amikor eladták, mert mikor átmentem Szekszárdra, akkor úgy éreztem, hogy oda, ott hazamegyek. De most már az sincs. De megnyugodtam abban, hogy nem istálló, nem raktár lett. Névadók, hangversenyek, kiállítások vannak benne. Nem megszentségtelenítő dolgok. A volt rabbink mellképét, illetve egy domborművet is fölraktak a falra, ami nekem nagyon-nagyon jól esett, én imádtam az öreget. 

Vidéken alig maradtak zsidók. Szekszárdon hárman vannak. Két nő meg egy férfi. Nincs tovább. 

 

Eckert Ilona visszaemlékezése

 

A Neuwirth lányok visszajöttek a deportálásból, de nem hozzánk, a házba. Egy Neuwirth lány Nyíregyházán volt férjnél, egy likőrkereskedőnek volt a felesége. Jó körülmények között éltek. Nyíregyházára ment vissza, aki megmaradt. Mariskának hívták ezt a legnagyobbat, három gyerekük volt. Amikor ezek az őszi ünnepek voltak a temetőben, akkor a lányok rendszeresen eljöttek, általában a Gyula bácsiéknál voltak, volt, hogy ott meg is szálltak. Szívesen fogadtuk őket. 

A Dienerék is kikerültek Auschwitzba. A két fiatal, a Jancsi és a Klári visszatért. A szülők már idősebbek voltak, nem hiszem, hogy azok az egész dolgot túl tudták élni. 

Felder mészáros is visszajött Auschwitzból. Kaposvárra került, ő lett a rabbi.

Ott volt az a kis Stein. Ez egy megható valami. A Stein bőrös fia, a Laci, Újdombóváron nősült meg, a Stein Évi az áruházban dolgozott, elég fiatalon meghalt. Mindig olyan megható, ha találkozunk a Lacival, mindig kérdezi, megismerem-e. Még ő ragaszkodik mihozzánk, annak ellenére, hogy részünkről, már nem a mi részünkről, de egészében, nem a legjobbakat kapták a keresztényektől.

Én semmi rosszat nem hallottam arról, hogy hogyan fogadták Dombóváron a visszatérő zsidókat. De kevesen maradtak itt, nem volt rabbijuk, így aztán szétszéledtek, mentek nagyobb településekre. Ott, ahol többen voltak együtt, mégis biztonságosabban érezték magukat. Amin keresztülmentek, az nem volt semmi, és akkor úgy gondolták, ez nem az a hely, ahol védelemre számíthatnak. Leginkább Pestre igyekeztek vagy nagyobb városokba. Pesten több zsidó megmaradt, mert ott jobban össze tudtak fogni is, jobban tudtak segíteni. Vidéken ilyen kisvárosban, nem is kisváros volt, akkor még község, mindenki mindenkit ismert, nem mindenki volt a barátja, mert ellensége is volt ugyanannyi, mint amennyi barátja. Pesten könnyebben el lehetett rejtőzni.

Azok, akik a háború után Dombóváron maradtak, valami segítséget mind kaptak. A Jointtól csomagokat kaptak. Becze Jolánkától tudjuk mi, hogy hol ilyen segély jött, de nem két krajcár, hanem nagyobb összeg, hol olyan segély, hol ezért, hol azért, hol amazért. A Beczéék majdnem szemben laktak a Dombó Pál utcában a Gyuláékkal, volt nekik egy családi házuk. Ők nagyon jóban voltak.

A magyar államtól nem kaptak segítséget. De a nemzetközi zsidóság úgy összefogott, hogy ki küldte, milyen címen küldte, hogy küldte a segélyt, azt nem tudjuk. De biztosan tudjuk, mert a Beczéék mesélték. Meg a Boriska is, jóban voltunk, nem volt nekünk semmi bajunk egymással soha.

A háború után sokan asszimilálódtak, és feladták a vallásukat. Több lett a vegyes házasság. A Stein Évike édesanyja, a Piros Rózsi katolikus volt. Az Évi is az volt és a férje is. A fiatalok olyan túlságosan nem is voltak vallásos szellemben nevelve már, mert ők akkor kicsik voltak. Ez különösen a neológ zsidóknál volt így.

A háború után a zsidók holmijait az hordta, aki érte. Ami ottmaradt még szerteszéjjel a lakásokban, mindenki kipakolt onnét kedvére. Én például a Neuwirthék padlásán héber imakönyveket találtam, ők vitték-e föl, az anyukámék vitték-e föl, nem tudom, azokat felküldtük Pestre.

Hallottam, hogy a zsinagógát kifosztották a dombóváriak többször. A zsinagógába vittek sok mindenfélét: bútort, rengeteg fehérneműt meg ruhát, vászonneműt, szép terítőket, kézimunkákat, porcelánt. Rengeteg értékes dolog volt egy-egy előkelő zsidó lakásban. Volt, akinek kellett, aztán most semmi sincs. Se ott nincs, se sehol nincs. Eszméletlen, hogy mi érték pazarlódott el.

1947-ben állítottak emlékművet a mártírok emlékére a zsinagóga udvarán. 541 név van fölírva, ebből 81 nem dombóvári. A környékbeli falvakban is élt egy-egy zsidó család, pl. Döbröközön, Szakcson, Gyulajon.

Buta ember mindig van mindenhol, ezért tapasztalni napjainkban is zsidóellenességet. Alapjában véve énszerintem nincs antiszemitizmus, mert a normális, épeszű ember nem gondolkodhat így.

 

„Dombóvárott is megindult az akció a deportáltak érdekében

 

Már hetekkel ezelőtt akció indult meg Pécsett a nyilasok által elhurcolt, különböző deportáló táborokban sínylődő magyarországi zsidók visszatelepítése érdekében.

A Zsidó Tanács felhívása nyomán a megye és Pécs város vezetősége a különböző társadalmi intézményekkel karöltve széles körű akciót indított, és mindennemű támogatást kilátásba helyezett, hogy a város méltatlanul elhurcolt polgárai, akik valóban a nyilas rendszer áldozatai, mielőbb visszatérhessenek családi otthonukba. Pécsről hamarosan útnak indul egy 12 tagú bizottság azzal a megbízással, hogy Lengyelországban és Sziléziában kutasson a kihurcolt áldozatok után.

Az akciót a Déldunántúli Deportáltakat Visszatelepítő Egyesület intézi, melynek keretében most akció indult hasonló értelemben Dombóvárott is. Az itteni Zsidó Tanács már összeállította a mintegy 800 személyt magában foglaló névsort, mint akiket a múlt év nyarán a dombóvári járás területéről, illetve a dombóvári gettóból oly embertelen körülmények között kiszállítottak. Az ezzel párhuzamosan megindult gyűjtés is szép eredménnyel zárult, úgyhogy a jövő héten útra kelő pécsi bizottsághoz a dombóváriak képviseletében csatlakozó Neiser József költségei máris biztosítva vannak. Reméljük, hogy a bizottság útja eredményes lesz, és mielőbb visszatérhetnek mindazok, akik oly rettenetes körülmények között kényszerültek otthonukat elhagyni.” (In: Tolnamegyei Hírlap, 1945. május 12.)

 

„Hazaérkezett az első dombóvári deportált a lengyel haláltáborból

 

A múlt év nyarán csendőrszuronyokkal övezve szomorú csoportok vánszorogtak az állomások felé, hogy marhaszállító kocsikon összezsúfolva, embertelen körülmények között hagyják el azt a mellékutcát, melyet az átkos rendszer jelölt ki számukra, hogy elinduljanak egy sötét, kifürkészhetetlen jövő felé, ahonnan nincs vagy legalábbis kétséges a visszatérés. Megindultak a deportáló vonatok Kassán keresztül, öregek, fiatalok, betegek, nyomorultak, megkínzott lelkű és fáradt testű emberek tízezreit hurcolva ki az ország területéről.

Dombóvárról is mintegy 800 zsidó személyt szállítottak ki a Krakkótól mintegy 80 kilométerre fekvő Auschwitzba, ahonnan a napokban tért vissza az első hírnök, Weiner Kató okl. tanítónő, aki a felszabadulás után, mintegy 6 hetes utat téve meg, 600 km-t gyalogolt, hogyha már szüleit, hozzátartozóit nem is láthatja, köszöntse azt a várost, ahol gyerekéveit élte le.

Alkalmunk volt beszélni Katókával, aki lassan kezdi kipihenni a múlt hónapok borzalmait, a szenvedésteli kálváriát, melyek riadt tekintetében, kemény vonásokkal barázdált arcán mély nyomokat hagytak hátra.

… - A dombóváriak, átlag 70 – 80 ember egy vagonban, összetörve érkeztek meg az elosztó helyül kijelölt Auschwitzba, ahol minden poggyásztól megfosztva, rongyokba lettünk beöltöztetve. A durva SS-legények előtt mindenkit meztelenre vetkőztettek és szőrtelenítettek, majd megfürdettek. Ezután a magasfeszültségű áramot magába foglaló, drótkerítéssel övezett A, B, C, lágerekbe tereltek, ahol a puszta földön heringek módjára szorítottak össze bennünket. Reggel fél 5 órakor ébresztő, utána egy csajka meleg vizet – melyet feketekávénak neveztek – kaptunk reggeli gyanánt, 8 órakor az ebédosztás kezdődött: dörgemüzefőzelék – melybe még véletlenül sem került zsír - , délután 2 órakor kenyérosztás (cca 16 dkg), este pedig 8 órakor egy dkg margarin volt a napi élelem, melyhez az SS-felügyelőnek durva bánásmódja, a kiadós pofon és más fenyítő eszköz szolgált pótlásul. Az élelmet brómmal keverték, hogy sterilizáljanak bennünket, napokon át kábult apátiával feküdtünk, és a kitartó munka a legtöbb esetben meghozta a kívánt eredményt…

Foglakoztatásunk során a legpiszkosabb munkát végeztük, miközben a briganti legények nem vették emberszámba a nőket, de úgy vélem, szükségtelen bővebb magyarázatokkal szolgálnom – meséli elcsukló hangon az első visszatért szemtanú. A táborban az emberbőrbe bújtatott vadállatokon kívül vérebek teljesítettek szolgálatot, melyek a Jude szóra kíméletlenül ráugrottak áldozataikra. Majdnem minden második órában névsorolvasás volt, majd az egyik nap szétválasztottak bennünket. Külön a gyermekeket, felnőtteket nemek szerint, majd az öregeket, akiket azonban a gyermekkel együtt elszállítottak. Hogy külön-külön milyen sors jutott az egyes csoportoknak osztályrészül, azt ezideig nem sikerült senkinek megtudnia.

A mintegy 36 ezer személyes tábor, ahol férfi, nő egyaránt várta a megváltó halált, nagypénteken szabadult fel. Az SS-legények egy reggel csendben eltűntek, és megjöttek a felszabadító oroszok. Én néhány pécsi lány társaságában indultam hazafelé, de úgy tudom, több dombóvári sorstársam is útban van – fejezte be drámai beszámolóját a meggyötört lelkű Weiner Kató.

Úgy véljük, szükségtelen tovább folytatni. Ez a keserű, de való ízelítő eléggé megvilágítja annak a népnek a lelkületét, mely oly sok borzalmat, szerencsétlenséget zúdított a civilizált emberiségre. Ezek számára minden földi büntetés kevés.

 

Több oldalról megnyilatkozó kívánságnak teszünk eleget, midőn vállaljuk a deportáltak részére természetbeni és pénzbeli adományok összegyűjtését. A társadalom önmagának tartozik azzal, hogy szerencsétlen embertársai segítségére siet. Szeretnénk hinni, hogy minden megpróbáltatás ellenére az emberekből nem ölték ki a krisztusi hitet.” (In: Tolnamegyei Hírlap, 1945. május 26.)

 

„A deportáltakért

 

Mint ismeretes, országszerte, így megyénkben is széles arányú társadalmi akció indult a náci rendszer alatt kiszállított szerencsétlen zsidók hazaszállítása érdekében. A dombóvári Zsidó Tanács vezetősége hétfőn Kiss János főbírónál tisztelgett, akinek előadták erre vonatkozású kérésüket, és felkérték a dombóvári járásban egy társadalmi akció megindítására és vezetésére. A melegszívű járásvezető készséggel vállalta a szükséges lépések megtételét. Ezzel párhuzamosan a Kertész ügyvéd-féle házban Sarkadi Irén vezetésével 30 ágyas otthont rendeznek be a deportáltak fogadására. A legutóbbi számunkban megindított gyűjtés visszhangjaként Ottóffi József postatiszt és Szerencsés József polgári isk. tanár 100 – 100 pengőt juttattak hozzánk, amit köszönettel nyugtázunk.” (In: Tolnamegyei Hírlap, 1945. június 1.)

 

Rab Erzébet sorsa

 

Theresienstadtból 1945. július 14-én indul a magyar transzport Magyarországra, tehervagonokkal szállítják őket. Július végén érkeznek a Nyugati pályaudvarra. (És nem verik félre a harangot, 1948)

 

Rab Erzsébet a hazafelé vezető útról

 

„Bejön a konyhába egy idősebb úr. Elkezd kérdezni: honnan és hová? És elmondok neki mindent őszintén…

Mesélem a mártírokat, az őrülteket, a szülő nőket, a haldoklókat, akiket a halálvonatba erőszakoltak.

Körülállnak és hallgatnak, aztán csitítanak, hogy minden jó lesz!

Elmondok mindent a gázkamrákról, a krematóriumról és Auschwitz borzalmairól, ahol több millió embert tartottak a legszörnyűbb kínzások között.

   - Milyen csapás az emberiségre, ha ilyen ember születik, mint Hitler – mondja a német férfi.

Német szájból még ilyet nem hallottam.

   - Sajnos, már késő kijelentések ezek, az én életem hátralévő ideje teli van szomorúsággal. Egyetlen fiam és vejem hősi halottak, ez a fiatal teremtés (a lányára mutat) nem tud megvigasztalódni. Dresdenből menekültünk ide, nekem még van hova, de akiknek mindenük odaveszett!” (És nem verik félre a harangot, 1948: 322.)

 

„… Oschatz villanegyedébe érünk. … S a fák között magyar csendőrökkel találkozunk. Megdobban a szívünk, megszólítjuk őket. Magyarok! Istenem, magyar csendőrök! És azért szólunk hozzájuk, mert magyarok. Ők félrefordítják fejüket, nem hajlandók beszélni velünk.

   .A kakastoll gyűlölt dísze még fejükön, csak a szurony hiányzik oldalukról itt Németországban. De az arc a régi még, a megtestesült gonoszság modelljei ők. És most ők hallgatnak, gyávaságból már, gyűlölségből még?” (És nem verik félre a harangot, 1948: 303.)

 

„És most, hogy már a vagonok itt állnak, hazamenetelünk ideje elérkezett, még szorongóbb érzések fognak el. Hogy menjek vissza oda, ahol már nem várták vissza a halálvonatok utasait?” (1948: 350.)

 

Rab Erzsébet a megérkezésről

 

„Már két hete indultunk Terezínből. A vonat megáll, az állomáson a hitközség fogad szeretetcsomagokkal. Hiába hozzák a tüzes feketét, fehér kenyeret és a sok jót, - nem tudunk örülni! Mindig fázósabbak leszünk.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 357.)

 

„És fivérem vár bennünket.   Nővérem vár otthon…

… És én mint kísértet vonulok be a fővárosba, július 30-ának verőfényében is fázom…

Beérünk a lakásba, nővérem fölém hajlik, mint szomorúfűz…

… Lenne sok témánk, de egyikünk sem mer belekezdeni. Vontatott beszélgetés folyik.

… Mondják, hogy a Bethlen téren kell jelentkezni segélyért, amit minden deportált kap a Jointtól. … minden hazaérkező zsidót a Joint lát el.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 357-358.)

 

„Néha mégis megenyhül az ember a jóság láttán, talán mégis érdemes volt a halálból visszatérni, ha ilyen emberek vannak, mert sokszor bizony nagyon kiábrándító minden. Még csak a Jointban nem csalódunk, küldi hatalmas tömegekben a segítséget. Az intézmény elnevezése „to join” szóból ered, ami összekapcsolást jelent. És valóban összekapcsolta a zsidó szíveket, felébresztette a szolidaritást Európa és tengerentúli zsidóság között. Az Óceánon át a pénzzel, ruhával, élelemmel, gyógyszerrel együtt szeretet és együttérzés is érkezett hozzánk, a szegény, szerencsétlen otthontalanokhoz. … Mi lenne az apátlan-anyátlan árvákból, a végelgyengülés után feljavított, de még meg nem gyógyult hazaérkezőkből: az állam koldusai lennének, így mégis van hol lenniök, van mit enniök. Ha felgyógyulnak, csak elhelyezkednek az életben.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 364.)

 

Az 1946 - 1949 között keletkezett árvaszéki iratokban a deportált halálát a következőképpen regisztrálták:

 

„a tanúk …… ……… utoljára Auschwitzban, 1944. július 7. napján látták utoljára, amikor is a németek az eltűntet a bal oldalra, a megsemmisítő táborba sorolták, és azóta semmi életjelt nem adott.”

Dr. Bárány Lipót (60 év) újdombóvári orvost is július 7-én látták utoljára, „amikor is a németek a férfiakat külön táborba vitték” (14539/1947).

„A kihallgatott tanúk eskü alatti vallomásukkal igazolták, hogy Schwartz Aladárt (61 év) és kiskorú gyermekét, Schwartz Dénes Dánielt (15 év) deportálásuk alkalmával azonnal a megsemmisítendők közé sorolták, és nyilván meg is ölték, mert többé őket nem látták.” (2286/1949)

Schwartz Aladárné Boros Erzsébetet (42 év) „munkára osztották be, és a kihallgatott tanúkkal együtt még heteken át munkára járt, míg később egy újabb osztályozás alkalmával Schwartznét is megsemmisítendők közé sorolták. Ezután nem látták többé.” (2286/1949)

Abelsberg Zoltán dombóvári kereskedő így írt 1945-ben az Árvaszéknek:

„Feleségemet, Abelsberg Zoltánné szül. Láng Erzsébet (41 év) dombóvári lakost kiskorú gyerekeimmel, Abelsberg Zsuzsannával (18 év) és Edittel (15 év) együtt múlt év júliusában ismeretlen helyre hurcolták, s azóta sem adtak magukról életjelt.”

Spitzer Károly (62 év) holttá nyilvánítása:

„A bíróság Winkler Dezsőné és Lőwy Margit tanúk vallomása alapján tényként megállapította, hogy az eltűntet 1944 június végén deportálták és szállították el Dombóvárról Auschwitzba. A megérkezés után az eltűntet többé nem látták, de valószínű, hogy a németek őt is mint 60 éven felüli egyént a magsemmisítő táborba sorolták, azóta magáról semmi életjelt nem adott.” (78/1948)

(Tolna Megyei Levéltár, Árvaszéki iratok)

 

 

Rab Erzsébet a veszteségekről

 

„Testvéreimmel naponta találkozom, rajtuk is látni a sok visszafojtott fájdalmat, a palástolni akarást a nagy tragédiákért, ami családunkat érte. A családból alig maradtunk meg. Mindenütt halál… Amerre lépünk, mindenütt gyász van, akivel beszélünk, az mind hozzátartozóját siratja.

Egyik nap a sok faggatásra felelet jön; nem bírják a hallgatást tovább, mindent elmondanak (fivérük haláláról), és fivérem beszélni kezd:

   - Utolsó percben Budán gyilkolták le a nyilasok. Hetek teltek el, mire megtaláltuk sírját, az Istenhegy út csöndességében feküdtek, egymásra dobva. Rettenetes látvány tárult szemeink elé: csupa meztelen test, ruháikat elrabolták tőlük, a vér rájuk száradva, lábuk szögektől nyomorított, mert felszegezték őket, mint valaha Jézust.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 366 – 367.)

 

„A fiatal rabbi megérkezik. Odaül mellém, reám néz és hallgat.

   - Auschwiztból Magdeburgba kerültünk még augusztusban. Csak páran maradtunk életben… Lehet-e, szabad-e elmondani kínlódásaikat? … Százszoros halált halt mindenki abban a lágerban! … Engedje meg, hogy ne beszéljek erről, csak annyit, hogy ő (dr. Friedmann Hillél) már 1944 decemberében halt meg, legalább nem szenvedett még hónapokig…” (És nem verik félre a harangot, 1948: 370 – 371.)

 

Dombóvári családok veszteséglistája

 

A Bárány családból a férjen, dr. Bárány Lipóton kívül nem tért vissza felesége, Bárány Lipótné Fischer Alice (49 év) és lányuk, Bárány Veronika (22 év) sem.

Abelsberg Zoltán elvesztette feleségét és két lányát.

Dr. Riesz József (64 év) már valószínűleg a deportálás során meghalt. Fia, dr. Riesz József ügyvéd (28 év) munkaszolgálatosként 1942. szeptember 28-án Oroszországban vesztette életét.

Pataki Ferencnek is odavesztek nagyszülei és szülei: Pataki Izidor (83 év), Pataki Izidorné Seiner Betti (81 év), Pataki Ármin (54 év), Pataki Árminné Neiser Ilona (50 év). Pataki Ferenc 1947. június 15-én tért haza a hadifogságból.

Bein István a hattagú családból egyedül maradt életben. Gyászolta apját, BeinVilmost (57 év), édesanyját, Bein Vilmosné Árviz Ilonát (52 év) és valószínűleg testvéreit, Bein Györgyöt (32 év) és Bein Erzsébetet (21 év).

Dr. Bondi Dezső gyermekorvos várandós feleségét, dr. Bondiné Schmidt Annát (27 év) és kislányát, Bondi Évikét (10 év) a megérkezés után közvetlenül a gázkamrába küldték. Dr. Bondi Dezsőt (40 év)

Kertész Anna és Zsuzsanna tanúk 1944 szeptember22. napján még látták. Legyengült szervezete miatt került a megsemmisítő táborba.

A szemtanúk állítása szerint a dombóvári rabbi, dr. Friedmann Hillél (52 év) Magdeburgban pusztult el, Friedmann Dórika (10 év) már Auschwitz első éjszakáján tűzbe került barátnőjével, Bondi Évikével együtt. Rab Erzsébet és Friedmann Juditka túlélte a megpróbáltatásokat.

 

Bernáth István visszaemlékezése

 

Nagykónyiban minden a helyén maradt egészen a háború végéig, amíg az oroszok be nem jöttek. A felszabadulás 1944. december 2-án volt, utána minden lakást feltörtek, kipakoltak mindent, ki mit látott, vitt, szerintem magyarok. A Kirschner zsidónak volt egy pincéje a mi házunk mögött, azt fel is ásták arra gondolván, hogy ott arany, ékszerek, bármi értékek lehetnek. Megüresedtek a házak, a lakások nyitottak maradtak, bárki bemehetett, bármit csinálhatott.

Lővinger Jenő túlélte, azonban a családja odaveszett. Miután hazaért, egy keresztény kocsmáros asszonynak, Acsádinénak lett az élettársa. A két túlélő, Lőwinger bácsi és Schönfeldné nem beszélt soha semmiről, hogy miért nem, számomra rejtély. Nem szóltak soha arról, hogy milyen szenvedéseken mentek keresztül

A lakosság nem tulajdonított annak nagy jelentőséget, hogy ketten visszajöttek, eléggé passzívak voltak, nem foglalkoztatta őket, hogy visszajött-e a zsidó vagy sem. Sajnálták őket, amikor elvitték, főleg Lőwingeréket, mert szegények voltak.

Arra emlékszem, hogy a Lőwingerné, aki varrónő volt, valahonnan tudta, hogy mikor fogják őket elvinni, mert egy héttel előtte egy varrógépet adott át nekünk, a Csepel varrógépet. Mikor visszatért a Lőwinger bácsi, a szüleim ezt a varrógépet meg is vették tőle. Éjjel a Lőwinger Jenő meg apám hozta át a házunkba azt a varrógépet. Édesanyám haláláig megőrizte.

 

Dr Forrai (Fein) Zoltán visszaemlékezése

 

1926. november 15-én születtem Dombóváron. Elemi iskoláim elvégzése után az Eszterházy Gimnáziumba kerültem. Jó tanuló voltam, sosem bántottak a vallásom miatt. Érettségi előtt álltam (1944. február), mikor elrendelték a kijárási tilalmat. Ekkor Madocsai igazgató úr kért ki a főszolgabírótól írásbeli érettségire. Tanáraink segítőkészek voltak, habár néhányuk ellenszenvesen tekintett rám. A tanáriban történt meg a következő eset, amit Friedmann rabbi mesélt nekünk, gyerekeknek. (Egyébként ő az összes iskolában tanított izraelita hittant.) Volt a tanáriban egy zsidó vonatkozású könyv, címe: „Ítéljetek”. Egy fizikatanár a következőt írta alá: „De ne itt éljetek!” Persze nem nagyon értettük, hogy mire megy ki az egész.

1944 májusában kényszerítettek a gettóba szüleimmel, rokonságommal együtt. Azonban hamarosan SAS-katonai behívót kaptam kisegítő munkaszolgálatra. A 104/7-es osztagba kerültem Mohácsra, több fiatal dombóvári zsidótársammal együtt. Édesapám, Fein József Szekszárdra került, ahonnan sikerült leszerelnie első világháborús kitüntetett lévén. Miután leszerelt, hallotta, hogy a dombóvári gettót már kiürítették. Ezért utánam jött Mohácsra, jelentkezett önkéntes munkaszolgálatra, míg végül egy egységben dolgoztunk. Az oroszok közeledtével nyugat felé tereltek minket. Apám megígérte, hogy mihamarabb megszökünk. Így is lett. November végén Nagybajom mellett, Csikotapusztán szöktünk meg, az éj leple alatt összesen öten: apám, három dombóvári fiatal, név szerint Friedmann Béla, Blum Pál, Streit Andor és én. Egy közeli ház padlásán bújtunk el. Kerestek minket, ezért a közeli erdőbe menekültünk. Itt történt, hogy apám egyszer hirtelen egy bokor alá nyomott le bennünket. Nem értettük a helyzetet, de nem mertünk megszólalni. Hamarosan hallottuk a nyilasokat, nem sokon múlt, hogy elkaptak. Éhesek voltunk és fáztunk. Elvégre november vége volt. December harmadikán értünk Kaposvárra, ahol oroszokkal találkoztunk. Itt értek véget megpróbáltatásaink. December hatodikán értünk Dombóvárra, amely már felszabadult. Édesapámmal minden nap lementem az állomásra, és vártuk a pesti vonatot, hátha hazajön valaki a családból. Mindhiába. Ezután Pestre egyetemre mentem, fogorvosként végeztem. Ma is Budapesten élek, csak nevemet Forraira változtattam.

Apám bátorsága és lélekjelenléte öt ember életét mentette meg. De a keresztények közül is sokan próbáltak segíteni mindenféle módon. A lekvárgyár igazgatója egy zsidó kislányt bújtatott. Valaki pedig egy üveg lekvárt adott a vagonokba terelt zsidóknak. De ugyanitt megemlíteném a Szent-Orsolya-rendi apácákat is, akik 1915-ben telepedtek le Dombóváron. Egy iskolát és egy tanítóképzőt tartottak fenn, ahová csak nők járhattak. Szigorú fegyelemben éltek, a zárdát csak ritkán hagyhatták el. Nem így volt azonban 1944. június végén, mikor a zsidókat a gettóból a vasútra terelték. Ekkor kivonultak az apácák a vasútra, a sínekre térdelve könyörögtek Riesz doktorért, „a szegények orvosáért”, aki ekkor már nagyon beteg volt. El is engedték volna, de ő a következőt mondta: „Ha senki sem megy, akkor maradok én is.” Végül a vonat elindult tömve gyerekekkel, asszonyokkal és idősekkel.

 

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

Bein István kereskedő visszaemlékezése 1974-ből – Dombóvár

 

1942-ben vonultam be munkaszolgálatosnak Mohácsra, ahonnan aztán a szélrózsa minden irányába szétszórtak bennünket. Tamási – Nagykónyi körül utakat építettünk és vasutat. Később, amikor kikerültünk Oroszországba, erődítményeket építettünk, mindig a tűzvonalban voltunk fegyver nélkül. 1943 őszén már jöttek előre az oroszok, mi is megkezdtük a visszavonulást. Olyan közel voltunk az orosz csapatokhoz, hogy az ágyúik rengeteg embert öltek meg közülünk. A németek nem törődtek velünk, hátvédként szolgáltunk. Annak örültek, ha mindig kevesebben maradtunk. Már Sopronnál jártunk a visszavonulásban, amikor tífuszjárvány tört ki köztünk. … Én a betegeket ápoltam. Sokszor, mire az ételt hoztuk, már meghaltak. Nemsokára én is elkaptam a tífuszt, és 42 fokos lázban feküdtem. Az oroszok ekkor értek oda. Nekem szerencsém volt, mert az egészséges embereket magukkal vitték a németek, minket otthagytak. Ekkor már semmi sem állt útjába hazajövetelünknek. Elindultunk gyalog. Győrben felmásztam egy vonatra, és Budapestig jöttem. Ott találkoztam a rokonokkal, és megtudtam, hogy hattagú családunkból egyedül én maradtam életben. Hazajöttem Dombóvárra, és nem találtam a helyemet, senkim sem maradt. Mindig kimentem az állomásra, vártam a vonatokat, hátha akadnak a visszatérő deportáltak között ismerősök. Így találkoztam a feleségemmel (Bein István és Steiner Margit 1945-ben házasodott össze), aki akkor tért haza. A háború hozott bennünket össze, a sok szenvedés.

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

A ma is köztünk élő Pataki Ferenc fejszámoló művész visszaemlékezése:

 

1942-től munkaszolgálatos voltam. Én tulajdonképpen gimnáziumi tanáromnak, Miriszlai Ernőnek köszönhetem életben maradásomat. Az iskolában én voltam a kis Pataki Ferike, és amikor tornaórán fel kellett mászni a kötélre, az nekem sehogy sem tetszett. „Ferike, meg sem próbálod?” – hangzott a szigorú kérdés, és háromszor egymás után felzavart a kötélre. Hamarosan a dombóvári gimnázium egyik legismertebb tornásza lettem. A háború alatt és a hadifogságban sokszor kerültem katasztrofális helyzetbe, de Miriszlai tanár úr emlékezetes kérdése és persze erőnlétem mindig segített. 250 fős munkaszolgálatos századunkból 41-en jöttünk haza. Munkaszolgálatosként Sepsiszentgyörgy mellett, Berecken tankgödröt ástunk, 100 kg-os zsákokat cipeltettek velünk, sok szörnyűséggel kellett szembenézni. Hadifogságba 1945. május 8-án estem, az európai háború befejezésének napján. Erdőkitermelésen dolgoztattak bennünket a brjanszki erdőben. Mivel jól számoltam, a napi kitermelést nekem kellett felmérnem (a köbszámítást a parancsnokok sem igen tudták elvégezni). Egyszer megengedték, hogy levelet írjak. Csak ennyit: „Élek, Pataki Ferenc.” A címzett – merthogy már sejtettük, mi történt az otthoniakkal – a dombóvári községháza volt. 1947 legelején megszöktem. A nyitott vagonon a fák közé bújtam, így vacogtam a vonaton Kijevig, ott egy Magyarország felé induló teherszerelvény egyik szerszámosládájába rejtőztem el, de Csopnál a kutya kiszimatolt. Büntetésül Lembergben három hónapra sötétzárkába tettek. Akkor lett a szemem alatt ilyen nagy táska. 1947 nyarán értem haza, Dombóvárra 34 kg-osan, és akkor tudtam meg, senkim nem maradt, szüleim, nagyszüleim elvesztek. Üzletünket kifosztották, családi házunkat elfoglalták, még a családi fotóalbum is eltűnt.

 

 

Takács Istvánné anyaggyűjtéséből

A visszatérés utáni helyzet

 

Waldmann László (sz. 1906) írta az Árvaszéknek:

Én most értem haza a deportálásból, hozzátartozóim, a fent nevezettek ismeretlen helyen még deportálva vannak, hazajövetelük bizonytalan, sőt koruk miatt kétséges, a családnak egyedüli gyermeke vagyok.” (7204/1949)

Dr. Bárány Lipót családjából egyedül a fiú, a Budapesten élő dr. Bárány Tibor ügyvéd élte túl a holokausztot. Dr. Bárány Lipótnak jól felszerelt rendelője állt Újdombóváron. Az Árvaszékhez küldött levelében ez áll:

„Dombóvári házunkban és rendelőnkben a teljesen szétzüllesztett ingóságok felkutatása és megőrzése kívánatossá teszi, hogy engem gondnokul kirendeljenek.” (14539/1947) Dr. Bárány Tibor ügyvéd ma Brazíliában él.

Klein Jenőné Schwartz Erzsébet és Éva lánya túlélők. Az asszony így panaszkodik:

„hazajövet a házat a legelhagyatottabb állapotban találtam, magam is teljesen lerongyolódva, mindenből kifosztva vagyok. Súlyos betegen megérkeztem, férjem eltűnt …” (3968/1948)

Kaiser Pál 1946-ban kérvényt írt az Árvaszéknek (897/1946)

”Én teljesen leszegényedve hazajöttem, és mivel minden támaszomat elvesztettem, magamnak kell kenyeremet megkeresni. Mivel fogtechnikusi pályát tanultam, kérem magam nagykorúsítani.”

(Tolna Megyei Levéltár, Árvaszéki iratok)

 

 

 

 

Rab Erzsébet látogatása Dombóváron

 

„Az idegen nagyváros befogadott sokakat azok közül, akik nem tudtak visszamenni oda, hol olyan jó volt azelőtt. … Azokat, akik nem tudnak visszatérni a csendes kis utcákba, mert lelkük háborog…

… Két év után már senki sem vár, mert az ölelő karokat Auschwitz vagonjában letépték rólunk, a simogató szavak sikolyokká váltak Mengele dirigensi kezétől… Csoda, hogy itt vagyok, hogy nem őrültem meg!

… Mint koldusok, félve kopogtatunk az első zsidó háznál, hol a nagyszámú családból egyedül maradt a fiú. Igaz szeretettel fogad fiatal feleségével. Nagyokat hallgatunk, megértjük egymást így is…

Én nem tudnék itt élni a falak között, hol minden perc visszatér szívet tépően…

… Amerre megyünk, ismerősök, ismeretlenek szólongatnak: csakhogy élnek! Közben ezeket a szavakat is halljuk: hát ezek is élnek? Meglátjátok, még mind hazakerül…

Belém döbben újra hazátlanságunk!

… Már alig várom, hogy visszautazzunk Pestre, mert itt minden nagyon fáj, az utcák, a házak, a kertek, az egyedül maradt szomorú zsidó lelkek, s a meghitt templom. De legjobban fáj a némaság, …” (És nem verik félre a harangot, 1948: 378 – 381.)

 

Rab Erzsébet az újrakezdésről

 

„ És csak ekkor jövünk rá, hogy az életnek győznie kell a halál felett, az életnek folynia kell tovább. Nem szabad azon a ponton megállni, hova a sors sodort, sem visszatekinteni az elmúltakra örök önmarcangolással. Kell, hogy erőnk legyen az élet újrakezdéséhez. Őértük, akiket áldozatul követelt egy tébolyodott nép szadista tömegőrülete!” (És nem verik félre a harangot, 1948: 373)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Befejezés

 

 

 

 

Miért esett választásunk erre a témára: a zsidók visszatérése és fogadtatása? Egyrészt mert keveset tudtunk róla, másrészt mert úgy éreztük, hogy az átlagember nem igazán érzi át a zsidók felemás helyzetét, amelybe a holocaust után kerültek. Ezenkívül elgondolkodtunk azon, hogy mi mit tettünk volna? Túléltük volna-e, lett volna-e lelkierőnk megszökni, menekülni, erdőn-mezőn hetekig bujdosni éhen-szomjan, szinte teljesen egyedül? És hazatérve mit éreztünk volna belépve az üres házba; látva a szobát, hol egykor gondtalanul játszó gyerekek voltunk? Mit kezdtünk volna egyszál magunkban abban a világban, ahonnan elűztek minket? Abban a világban, ahol nem kaptunk volna megfelelő támaszt, megértést az emberektől. Mit éreznénk most, ennyi év után, mikor az unokáinknak egy fényképet sem mutathatnánk? A zsidó túlélők megállták helyüket a nehéz helyzetben, nem tehettek mást. Mi is így cselekednénk, hiszen mindnyájan (túl)élni akarunk. Nem tudhatjuk, mikor és hogyan változik a világ, de toleranciára és megértésre szükség van.

Anyaggyűjtésünk során kicsit izgatottan, kicsit szorongva készültünk az első komoly interjúra Elzi nénivel. Kisvárosban élünk, személyesen még nem találkoztunk zsidó emberrel, főleg túlélővel nem. Olvastunk könyveket, láttunk filmeket erről a szörnyű korszakról. Ha beleéltük magunkat a helyzetükbe, nem tudtuk elképzelni, hogyan lehetett feldolgozni a gettó, a deportálás, a láger emlékeit. Úgy képzeltük, hogy lelkileg meggyötört, megfáradt emberrel találkozunk, de a valóság más volt.

Először attól tartottunk, hogy Elzi néni nem fogad bennünket, nem nyílik meg előttünk, ő ezzel szemben barátságos volt, elmesélte élettörténetét. Életvidám, energikus személyiség, de lényét áthatja a bánat. A történtekről úgy beszélt, mintha felülemelkedett volna rajtuk, mintha felülről szemlélné az egészet. Most visszatekintve úgy éli meg, mintha nem részese, hanem szemlélője lett volna a dolgoknak. Ma már úgy érzi, hogy fia néhány évvel ezelőtti elvesztése nagyobb csapás volt életében, mint Auschwitz. Szobájának falát halottainak fényképe borítja. Itt látható az egyetlen megmaradt családi emlék, szüleinek esküvői képe és egy hatalmas Jeruzsálem-kép. Látszott rajta, hogy nagyon egyedül érzi magát, Pécsen nem alakult újjá a zsidó vallási közösség. Lelkében összetört valami. Szülővárosába, Szekszárdra ma is fájó szívvel tér vissza, ma már bánja, hogy Magyarországon maradt…

Minden túlélő másképpen viszonyul a történtekhez, mást lát meg belőle. Klári néni lényéből sugárzott a kedvesség, az emberek jóságába vetett hit. Ő tagadta, hogy Magyarországon létezne az antiszemitizmus. Személyiségéből fakadóan a dolgok jó oldalát látta meg, nem arra fektetett hangsúlyt, hogy ki bántotta, hanem azt, hogy ki nyújtott neki segítő kezet, kitől kapott együttérzést és szeretetet. Élete újrakezdése szerencsésebben alakult, mint Elzi nénié: hiszen Elzi néni élete derékba tört: úgy tért haza 17 évesen, hogy lelki és anyagi támasz nélkül maradt: elvesztette édesanyját és két testvérét, valamint élete utolsó reményét, hogy édesapja otthon várja. Klári néni már 24 éves végzett tanítónő volt, mellette állhattak férje és sorstársai. Ő újra megtalálta a helyét a társadalomban.

Eckert Ilona, Cica néni és más interjúalanyaink visszaemlékezése szerint a háború előtt viszonylag békében éltek egymás mellett zsidók és keresztények a falvakban, kisvárosokban, így Dombóváron is. A zsidók részt vettek a települések gazdasági és kulturális életében, fontos szerepet töltöttek be a kereskedelemben. De a keresztények között akadtak kivételek is, akik nem tudták elfogadni a másságot. A háború előtti zsidóellenes törvények és rendeletek felszították a szunnyadó indulatokat. A vészkorszak idején is megfigyelhető volt ez a kettős viselkedésmód. Sokan könnyeket hullattak a zsidómenetek láttán, sokan viszont, talán a propaganda hatására is, mintha fellélegeztek volna a zsidók elhurcolásakor.

Az elhurcoltak többsége a feléjük irányuló ellenszenvet érezte. Rab Erzsébet így gondolkodik a visszatérés előtt: „Lehet-e hazamenni oda, honnan egyszer halálba küldtek? Milyen kiábrándulás vesz majd körül minket, akik életben maradtunk mégis… Mert nekünk a halál volt előírva az orvos szerint. Mi voltunk a rákos daganat az ország testén, amit el kell távolítani. S a diagnózis nem volt helytálló. Nem sikerült a műtét, a daganat visszanőtt…” (Rab Erzsébet: És nem verik félre a harangot, 1948: 237.) Ha belegondolunk, milyen szörnyű érzés lehetett, ha valaki nem örülhet igazán a túlélésnek, mert súlyos veszteségek érték, és szorongva gondol arra, hogyan fogadják honfitársai.

Miért nem beszélnek a túlélők az őket ért megpróbáltatásokról? Pszichológusok véleménye szerint azok az emberek, akiket súlyos trauma ért, nem nyílnak meg szívesen. Ez igaz azokra, akik erőszakos bűncselekmények áldozatai lettek, hadifogságból vagy a lágerekből jöttek haza. Egyrészt azért hallgatnak, mert megalázó dolgokon mentek keresztül, állati módon bántak velük, elvesztették emberi mivoltukat és méltóságukat. Másrészt a zsidók helyzetét nehezítette, hogy tudták, hogy ellenérzéssel fogadja őket a társadalom nagy része, és nem számíthatnak megértésre, részvétre. Pedig ha beszélhettek volna szenvedéseikről, veszteségeikről, ez segíthette volna az emlékek feldolgozását. Rab Erzsébet már 1948-ban megírta dokumentumregényét: „El akarom felejteni mindazt, ami velünk történt. Ki kell dobnom magamból annak emlékét is. Mint a modern orvosok, kik a beteget beszéltetik gyógyulásuk érdekében, így próbálom én is orvosolni magamat…” (Rab Erzsébet: És nem verik félre a harangot, 1948: 5.)

Fájó emlékeik, a közömbös, részvétlen viselkedés miatt a zsidók többsége nem maradt szülőhelyén, hanem nagyobb városokba vagy külföldre költözött, asszimiládódott, mintha menekülne, mintha még mindig szorongana, hogy még egyszer megtörténhet…

Véleményünk szerint Magyarországon ma is létezik antiszemitizmus. Egy nemrégiben a fiatalok körében végzett statisztika szerint Hitler előkelő helyen végzett a népszerű történelmi személyek között. A zsidóellenesség a fiatalabb nemzedék körében is megfigyelhető, pedig közülük sokan nem is találkoztak személyesen zsidóval. A sztereotípiák, előítéletek tovább élnek. Társadalmunk nem igazán érett a más kultúrák, viselkedésmódok befogadására.

A zsidók több száz éve honfitársaink. Nagy szerepet játszottak Magyarország gazdasági életében, polgárosodásában, nem is beszélve a kultúráról! Nobel-díjas tudósok (akik a numerus clausus miatt emigráltak), színészek, zeneszerezők, írók kerültek ki közülük, tevékenységüket a magyar kultúra szerves részének tekintjük. A munkaszolgálatban meghalt Radnóti Miklós szülőföldjéről írt verse a Szózatot juttatja eszünkbe:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

(Radnóti Miklós: Nem tudhatom…)

Minden szempontból hiányoznak társadalmunkból, kevesebbek lettünk nélkülünk. Ki tudja, hány új Radnóti Miklós, Szerb Antal, Neumann János, Szent-Györgyi Albert veszett el vagy születhetett volna meg, ha nem történik meg mindez.

Évtizedeken keresztül tabutéma volt a holocaust. Pedig tudnunk kell róla, hogy felnyissuk az emberek szemét, hogy reálisan tudják értékelni a történteket. Tanulhatunk a múlt hibáiból.

 

„Nem neked írtam, aki végigküzdötted! ...
Teneked küldöm, aki azt hangoztatod,
hogy négyszer annyian jöttek vissza,
mint ahányan elmentek! …”

(Rab Erzsébet: És nem verik félre a harangot, 1948: 5.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Adatközlőink voltak

 

 

Bernáth István nyugdíjas gépészmérnök, szül.: 1931

                  Dombóvár, Allende utca

 

Boross Lástlóné Szabó Anna nyugdíjas tanítónő, szül.: 1936

                  Fonyód, Árpád utca

 

Dr. Forrai (Fein) Zoltán nyugdíjas fogorvos, szül.: 1936

                  Budapest, Pázsit utca

 

Eckert Ilona nyugdíjas védőnő, szül.: 1912

                  Pécs, Szentlőrinci út

 

Fábián Gyula nyugdíjas vasutas, szül.: 1911

                  Dombóvár, IV. utca

 

Horváth Endréné F. Elza nyugdíjas

                  Pécs, Búza tér

 

Dr. Kertész Ferencné Lengyel Klára nyugdíjas tanár, szül.: 1921

                  Pécs, Papnövelde út

 

Dr. KovácsJenőné Steiner Éva, szül.: 1923

                  Budapest, Pázsit út

 

Kormos László nyugdíjas mechanikus, szül.: 1947

                  Dombóvár, Molnár György út

 

Müller László műszerész, szül.: 1936

                  Dombóvár, Erzsébet út

 

Pataki Ferenc fejszámoló művész, szül.: 1921

                  Budapest, Pozsonyi út

 

Sipos Vilmosné Nagy Ilona nyugdíjas személyzeti vezető, szül.: 1930

                  Dombóvár, Petőfi Sándor út

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

                   

 

 

A II. világháború dombóvári halottainak emlékére (Szerk.: Dr. Szőke Sándorné. Dombóvár, 1991)

 

Árvaszéki iratok 1946 – 1949 (tolna Megyei Levéltár

 

Randolph L Braham: A magyar holocaust (Gondolat, Budapest, 1990)

 

Perecsi Ferencné: Dombóvár politikai helyzetének alakulása 1944 – 1950 között a dokumentumok tükrében (Kézirat. Tolna Megyei Levéltár)

 

Rab Erzsébet: És nem verik félre a harangot (Anonymus, Budapest, 1948)

 

Rab Erzsébet visszaemlékezése (In: Új Élet 1982. július 1.)

 

Szilágyi Mihály – Schweitzer József: A Tolna megyei zsidók története 1868-tól 1944-ig (In: Tanulmányok. Tolna Megyei Levéltári Füzetek 2. Szekszárd, 1991: 51 – 97.)

 

Tolnamegyei Hírlap (1945. május 12. , május 16. , június 1.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Riesz József, a szegények orvosa

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Friedmann Hillél, Dombóvár rabbija

 

 

 

 

Szeretetcsomag kiosztásról tanúskodó irat 1946-ból

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Meghívó a vértanúk emlékművének avatására

 

 

 

 

 

 

 

 

                

 

 

 

 

 

 

 

 

           

             Az emlékmű napjainkban