Jelige: Mesetündér

Apa, azaz az Operaház fantomja

Valahányszor, amikor elmegyek az Operaház előtt, (ami legalább 200 éves)- valami szép zenét hallok. Megborzongok. Az Operaház már csak rom.

A téglák sok helyen összedőltek, a tető valahol beomlott, de van még egy ajtó, s az ajtó mögött fal.

Nem is kicsi! Az Operaház nagyon nagy volt, csak fele összedőlt. Bent, egy nagyon poros, nagyon piszkos orgona áll. Azt hiszem. Nem tudom, mert évek óta senki sem járt bent. Abban nem vagyok biztos, hogy piszkos az orgona, de abban igen, hogy van orgona. Ugyanis hallom, amikor megyek az iskolába. Az a rémhír járja mostanság, hogy valaki él bent. Valaki, aki nem fedi fel magát. Az a valaki nagyon jól bánik az orgonával. Sokak szerint ő az Operaház fantomja. Most akarják lebontani az Operaházat. De azt nem tehetik! Lakik bent valaki! És… és a zene! A zene, ami minden reggel mosolyt varázsol az arcomra iskolába menet? Még akkor is, mikor épp veszekedtem anyuval otthon,vagy dolgozatot írunk, az a zene … apára emlékeztet.

Négyen lakunk a házban. Anya, mami, papi és én. Apa autóbalesetben halt meg. Legalábbis azt mondták nekem 3 éves koromban. Most 8 éves vagyok, a nevem Stella Ryan, anyukámé Elizabeth Rich, apukámé Lucas Ryan. Ő eltűnt. Senki nem tudja, hogy hol van, nem látta senki sem. Anyával anyagi dolgokon veszekedtek, másnap nem volt sehol. Zongoratanár volt, és kiskoromban volt egy zene, amire máig emlékszek, ő játszotta esténként, az ez, amit minden reggel az Operaházból hallok.

Én nem engedem lebontani! Bemegyek! Mégpedig holnap reggel iskolába menet.

De most inkább alszom. Este van. – lekapcsoltam a villanyt, de … Anya nem mesélt!

Hála Istennek ő sem felejtette el, ugyanis egy szép mesekönyvvel jött be a szobámba.

Hát te? – kérdezte anyu – nem szeretnéd, hogy meséljek? Vagy miért kapcsoltad le a lámpát?

-Én egy mukkot nem szóltam, de az a tekintet, amit látott az arcomon, arról rájött. Leült az ágyam szélére, s már kezdte is a mesét. A címe: „Segíts apa!”

Ezen egy kicsit elszomorodtam, de hamar elaludtam. Másnap reggel elindultam az iskola felé, de most az Operaházhoz vettem a célt. Megint hallottam a zenét. Nagy nyikorgással igaz, de kinyitottam az ajtót. Láttam az orgonát, de megdöbbenve, mert semmi kosz nincs rajta. De valaki játszik rajta.

Mikor meglát elszalad. Fekete ruhája van, haja rövid, és az is fekete.

-Kérlek, állj meg! Tudom milyen egyedül lenni! Legalábbis apa nélkül lenni. Ő megállt, s rám nézett.

-Talán meghalt?

-Nem, dehogy. Azt hiszem. Remélem nem. Eltűnt.

Nagyon sajnálom. De te meg mit keresel itt? És egyáltalán hogy kerülsz ide?

-Minden reggel hallom a zenét, és az apára emlékeztet. Ezt játszotta nekem kiskoromban.

És jöttem, hogyfigyelmeztesselek.

-Na és miről?

-Lebontják az Operaházat.

-Én nem megyek el innen! Ez az én otthonom, mióta…

-Mióta…?

Te nagyon kiváncsi kislány vagy! Elszöktem.

-És erre egy nagy PUFF!!! zavarta meg beszélgetésünket.

-Mi volt ez?

-Azt hiszem bontják az Operaházat!

-Akkor jobb lesz, ha kimész, mielőtt rád zuhanna egy kődarab.

-Hát mit képzel? Maga nélkül sehova!

-De igenis kimész!

-Én ugyan nem!

-Erre kiszaladtam, hogy szóljak a munkásoknak.

-Kislány, hát te mit kerestél odabent? Veszélyes, hát nem érted?- mondta egy kissé nagytermetű munkás.

-Adjon 10 percet, kérem! Van odabent valaki, ki kell hívnom!

-Mi nem érünk rá ilyen mesékre, vár a kötelesség, amit már 100 éve meg kellett volna tennünk.

-Akkor csak 5 percet, könyörgöm!

-Rendben, de siess, és légy óvatos!

-Erre beszaladtam szólni neki.

Vagy kimész és új életet kezdesz, vagy én is itt maradok!

De… Ha úgy döntesz, hogy itt maradunk, legalább a nevedet áruld el!

-Nyugodj meg, nem maradunk itt.Segítettél rájönni, mi a helyes.

De azért a nevemet elárulom. Lucas. Lucas Ryan.

-Apa…?

Stella…?

Apa?!

Lányom!

-Erre kaptam tőle egy nagy ölelést. Kb. 5 percig öleltük egymást, de utána kiráncigáltam onnan,mert rombolták az Operaházat.

Hirtelen omlott le. Apa csak nézte sokáig, de anya is megjött, jött értem, mert a tanárnő jelentette a hiányzásomat az iskolából, viszont amikor meglátta apát, ők is jól megölelték egymást, majd sarkon fordultunk, és kézen fogva mi hárman hazamentünk.

Egy nagy közös vacsora után lefeküdtünk aludni, de előtte persze apa elzongorázta azt a kis zenét, amit mindig is játszott.

Másnap anya írt igazolást az iskolába, így nem kaptam igazolatlan hiányzást.

A családom ezután boldogan élt.