Kályhásmesterség a Dél-Dunántúlon

Szekszárd 2000 április 11-20

A kályhák kialakulását általában a római kori hypocaustumra - a külső tüzelőhelyiségekből a terazzo padló alatti üregekben vezetett füsttel kevert meleg levegővel való fűtésre - vezetik vissza. A zárt tűzterü, csempékkel borított tüzelőberendezés, a cserépkályha csak jóval később alakult ki a délnémet területeken és az Alpok vidékén.

Az első cserépkályhákba a főúri épületekben, a kolostorokban a XI-XIII. században a hőleadás gyorsaságának és felületének növelésére pohár alakú kályhaszemeket építenek. A cserépkályhák az ábrázolások tanúsága szerint a XIII-XIV. századtól mind szélesebb körben váltak kedveltté a délnémet részeken, a cseh királyság és a középkori Magyarország területén.Felbukkannak például a würzburgi kódex lapjain (1250-1259), de a Mátyás Graduale (XV. sz. második fele) egyik miniatúráján is megjelenik az építészeti stílusokkal együtt változó, s mind díszesebbé váló tüzelőberendezés: egy lépcsős felépítésű gótikus kályha.

Az említett területeken kívül inkább a nyitott tűzterü - szintén gyakran kályhacsempével borított - kandallók terjedtek el, s határozzák meg a lakásbelsőt mind a mai napig.

A középkori Magyarországon a fejlett lakáskultúra és lakberendeezés részeként mind kedveltebbé válik a korszak egyik "csúcstechnológiájának" tekinthető cserépkályha. E tüzelőberendezés széleskörű elterjedésének történeti hátterét Zsigmond király (1382-1437) Európa nagy részét átfogó birodalma teremti meg. A XV. század második felétől már nemcsak főúri és főpapi kastélyokban, de vidéki kúriákban, paplakokban, majd a XVI. századtól polgári parasztházakban is rohamosan emelkedő számban kerülnek elő cserépkályhára utaló leletek, s a nagy kályhakészítő központok mellett kisebb mezővárosi, falusi műhelyek is jelentőséget nyernek, s ez utóbbiak mesterei még fazekasáru készítésével is foglalkoztak.

A kályha a középkori szóhasználatban először nem magát a tüzelőberendezést, hanem csupán az égetett agyagból készített cseréptárgyat jelenti. Csak jóval később, a fűtőberendezésekhez szükséges cserépáru készítésére szakosodott mesterembereknek a fazekascéhekből való kiválása után forr egybe a kályha, kályhás szó a tüzelőberendezéssel, illetve annak készítőjével.

A forrásokban "bokályos kályhaként" említett préselt csempékből készült, tarka mázú kályhákat a XVI-XVII. században a Felvidéken, majd Erdélyben megtelepülő habánok még főként főurak számára készítik, a XVIII. században a történelmi események újabb és újabb hatásai révén mesterségbeli tudásban, szakmai ismeretben egyre gazdagodó magyar fazekascéhek mesterei és külföldet is megjárt legényei pedig már széles piac számára dolgoznak.

A magyarországi fazekasság és kályhásság történetében új színt jelentenek a gazdag kézműves hagyományokkal rendelkező, a XVIII. században Pfalzból, Württembergből és Hessenből a Dél-Dunántúlra betelepülő németek. A Mórágyon feltárt kemencék tanúsága szerint a céhen kívül dolgozó mesteremberek kezén addig soha nem látott formájú és diszítésű kályhákhoz tartozó kerámiák születnek. Az először a német falvak közötti munkamegosztás keretében előállított termékek legnagyobb számban a XIX. század második felében készülnek, hiszen a levsapolások következtében felvirágzó mezőgazdasági árutermelés a Sárköz vagyonosodó magyrlakta falvai - ahol a díszes csemékből rakott cserépkályha a parasztpolgári tisztaszoba fontos berendezési tárgyává válik - biztos piacot jelentenek.

A XIX. század második felében a történeti és gazdasági folyamatok következtében a polgári és parasztpolgári réteg erősödése a Kárpát-medencében szinte mindenütt azonos időpontban teremt gyorsan felfutó piacot a rohamosan átalakuló és fejlődő lakáskultúra e legfontosabb eleme számára. A fazekascéhekből ekkor válnak ki azok a vállakozó szllemű - inkább már ipari keretek között dolgozó és gondolkodó - családok, akik vállalva a középkori céhkeretet messze meghaladó munka- és piacszervezést, a ma ismert kályhásdinasztiák megalapítói lesznek Tolnában, Baranyában e kályhás családok között említhetjük a Spengler és a Welsbacher családot.

Spengler Ferenc a Zsolnai-gyárat elhagyva vándorútja során kitanulja a kályhásságot, majd 1914-ben Mágocson megnyitja műhelyét. Az anyakönyvek adatai szerint 1839-ben már fazekasként említett Welsbacher Mátyás fia, Welsbacher Antal pedig a XIX. század második felében Hőgyészen indítja útjára a mára már 13 kályhást magáénak mondható Welsbacher-Szücs családot.

Az adott időszakban hasonló folyamat zajlik le országszerte, pl. a dunántúli Csákváron vagy az alföldi Nagykőrösön is. A korábbi külső tüzelésű, osztatlan tűzterű belső szerkezetében még a füstjáratok nélküli kemencékre emlékeztető tüzelőberendezések helyett ekkor terjednek el széles körben a ma is használt cserépkályhák. Ezek azonbam már a polgári igényekhez igazodó, belülről a szobából táplált, függőleges és vízszintes füstjáratokkal rendelkező, mérnöki módon megtervezett modern, nagyhatásfokú gyakran többcélú tüzelőberendezések.

A története során kezdetben főúri, főpapi épületek díszeként ábrázolt, majd a nemesi kúriákban otthonos, végül a polgárság és a parasztság körében elterjedő cserépkályhák azonban a századfordulón csak egy III.Gusztáv svéd király nevéhez kötődő újítás nyomán válnak a fémből készült kályhák közkedvelt vetélytársaivá. A XVIII. század másogik felében a svéd királyt a tüzelőanyag hiánya arra ösztönzi, hogy megbízza Wrede tábornokot és Cronstedt építészt egy nagyobb hatásfokú, takarékosabb tüzelőberendezés kialakításával.

Az általuk kidolgozott többszörösen megtört füstjáratú kályhák különböző típusai a német területeken is gyorsan elterjedtek. Az új eljárás magyarországi meghonosításában komoly szerepet játszanak a nyelvet beszélő németajkú, a kulturális előnyt gazdaságira változtató vállalkozó szellemű mesterek.

A cserépkályhák készítése a XIX. század végén, a XX. század elején már ipari módon történik, de a gyártók között a családi mőhelytől a nagyüzemig a legkülönbözőbb formák is megtalálhatók. Zalában például a Németh család második világháborút követően államosított műhelyéből nő ki a Zalakerámia, a Zsolnay-gyár pedig kezdetektől fogva nagyüzeemként működik.

A cserépkályhák Európa szerte megfigyelhető reneszánsza a közös történeti múltban keresendő, a természetes anyag, a forma és a technika évszázadok alatt szinte tökélyre fejlesztett összhangjában, abban a megfogalmazhatatlan ősi emberi érzésben, amit a lobogó láng, a tűz pattogása, a sugárzó hő, a meleg iránti vonzódás jelent - kortól függetlenül.

Nagy Janka Teodóra - Szabó Géza

Vissza