A HYPOCAUSTUM

A görög eredetû hypocaustum szó a meleg levegõ áramoltatásával történõ fûtést jelenti. Az ezen az elven mûködõ berendezéseket a római birodalom hidegebb éghajlatú vidékein alkalmazták elõször. Az antik hypocaustum három fõ részbõl állt: az épületen kívül elhelyezett befûtõkamrából 1 (praefurnium), a hozzá csatlakozó lebegõ padlóval épített felfûtõtérbõl 2 (suspensura),és a falakban levõ üreges kiszellõzõ rendszerbõl 3 (tubuláció).
A praefurnium földbe süllyesztett elõtér volt, melynek oldalait kõfalakkal látták el. Innen a külsõ fõfalban kialakított nyíláson át lehetett fûteni a padló alatti üregeket, csatornákat úgy, hogy közben a belsõ helyiségek tiszták és füstmentesek maradtak.
A lebegtetett padlót kisebb oszlopok (pilae) támasztották alá. Keresztmetszetük négyzet vagy kör volt, rendszerint kõbõl készítettték, vagy téglából falazták õket. Rendszerint lábazati résszel, törzzsel és szélesebb fejezettel készültek. Magasságuk lakószobák esetén 1,5 - 2 láb volt, de fürdõkben elérte a 3 - 4 lábat is. Az oszlopok tetejére és a csatorna falára támaszkodtak a padlót hordó szögletes kõ vagy téglalapok, melyeknek tetejére vastag terazzo burkolatot, ritkábban mozaik padlót készítettek. A lakóházaknak csak néhány fontosabb helyiségét fûtötték. Ezekben a lebegtetett padló csak ritkán töltötte ki az egész helyiség alapterületét, az esetek többségében elég volt csak a padló egy részét fûteni. Ilyenkor keskenyebb vagy szélesebb csatornákban vezették a levegõt a padló alatt. Ismerünk teljes egészében csatornákból kialakított fûtõrendszert is, a középen vezetett szélesebb csatornából oldalirányban ágaztak ki keskenyebb ágak, õgyelve arra, hogy a leágazások ne egymással szemben legyenek. Készítettek törtvonalú vagy íves csatornákkal is lebegtetett padlót. Gyakran elõfordult, hogy a helyiség tengelyében egy egyenes csatorna vezetett végig, amely a végén, gyakran a félköríves záródású apszisban "Y" alakban szétnyílt és nagyobb felületet fûtött. . A padló alatt áramlott meleg levegõt a falakban levõ üregekben vezették fel. A tubuláció értelemszerûen csak ott készült, ahol a lebegtetett padló a falhoz csatlakozott. Az ilyen részeken összefüggõ járatrendszert, vagy kisebb szakaszokra bontott csatornákat alakítottak ki. Ezeket üreges, hasáb alakú téglákból építették a kõfal elé. A hasábok keskenyebb oldalaira vágott ablak alakú nyílások az oldalirányú légáramlást segítették elõ. A fali csatornák készülhettek lábakkal ellátott égetett agyaglapok felszegelésével is. A tabulációt az eresz magasságában szellõztették ki úgy, hogy a falon nyílásokat vezettek keresztül, és az égéstermék az eresz alatt jutott ki a szabadba.
A fürdõkben épített padlófûtés nagyobb igénybevételnek volt kitéve. A caldariumban lévõ hypocaustumot két napig fûtötték megállás nélkül, mire a megfelelõ hõmérséklet kialakult. Ilyenkor a padló olyan meleg volt, hogy a fürdõzõknek speciális cipõt kellett viselniük, hogy a lábuk meg ne égjen.
Kevésbé közismert, hogy a hypocaustumokat a középkori európában is ismerték. A kályhák szélesebb körû elterjedése elõtt a XIII. és a XIV. században az antik elõképektõl sokban különbözõ hypocaustumokkal prób³lták meg a középkori kolostorok, iskolák, és királyi paloták hideg helyiségeit felfûteni. Ezeknek a causumoknak a központi része egy nagymértû kemence volt, melyet egy falazott elõtérbõl hasábfákkal fûtöttek. Földszintes épületek esetén a kemencét a fûtendõ helyiség alá süllyesztették, fûtéséhez lépcsõn keresztül lehetett lemenni, emeletes épületeknél az elsõ emeleten levõ termet a földszintrõl fûtötték. A falazott oldalú kemence alját tégléval rakták ki, boltozatát keskeny boltívek sorozata fedte úgy, hogy a boltívek között 5-7 cm. rést hagytak. A boltozatra öklömnyi, vagy nagyobb kavicsokból vastag, 1-2 köbméternyi töltést helyeztek. A kavics fölött volt a fûtendõ helyiség padlója, melyet nagyobb kõlapokkal burkoltak le. A kõlapokat külön boltozatra vagy közvetlenül a kavicsra fektették, közepükön öklömnyi lyukat hagytak, melyek a kavicsfeltöltéssel voltak kapcsolatban, de a szobai oldaluk fémfedõkkel vagy kõdugókkal lezárható volt. Fûtéskor az égéstermék és a láng keresztülhatolt a boltozat nyílásain és a kavicsfeltöltés résein, jelentõsen felmelegítve azt. Ilyenkor a padló lyukait lezárták, hogy a füst ne kerülhessen a szobába. A fûtés befejezése után a lyukakat kinyitották, hogy a már tiszta meleg levegõ a szobába áramolhasson. A kavicsréteg sokáig tárolta a meleget, és egyenletes fûtést biztosított a tûz elalvása után is. Fûtéskor nem csak a kemence feletti kavics, hanem a padló is felmelegedhetett, így a fûtést a meleg levegõ és a kemence fölé esõ padlórész is szolgáltathata. A kavicson átáramló égésterméket a kemence ajtaja felett egy nyíláson vezették vissza az elõtér fölé boruló kémény kürtõjébe. Ismert volt olyan hypocaustum is, melynek a füstjét a kemenceszájjal szemközti oldalon vezették el egy falba épített csatorna segítségével. A fent bemutatott középkori hypocaustum a kiforrott típusok jellegzetes példányát testesíti meg. Ettõl eltérõ változatokat is építettek a középkor folyamán. Az egyik fajtának a kemencéjét nem téglából falazott boltívek együttese, hanem a fölé kerülõ kövekbõl összeékelt és összeszorított hézagos boltozat fedte. Igy a kemence fölötti kõ- illetve kavicsboltozat önmaga súlyát tartotta meg. Ilyen hypocaustumot ismerünk pl. a marburgi vár ásatásaiból is. A Margit-szigeti domonkos kolostor (itt nevelkedett és szolgált IV. Béla lánya Szent Margit) egyetlen fûthetõ helyiségében, a refektóriumban is hypocaustum szolgáltatta a meleget. A 1252 körül épült kemence fölött nem volt kavicsboltozat vagy feltöltés, a padlón lévõ lyukak közvetlenül a kemence boltozatán vezettek keresztül. A XIII.- XIV. századi Magyarországon a hypocaustumok csak a királyi udvar palotáit vagy egyházi rendeltetésû épületek helyiségeit fûtötték. Egy épületben rendszerint csak egy, esetleg két hypocaustum volt, ezért sok példányuk nem maradhatott ránk. Hypocaustumok maradványait tárták fel a Margit-szigeti domonkos nõi kolostorban, valamint Esztergom és Dömös rendházaiban, valamint az egri püspöki palota alatti romokban és a pécsváradi várban. Hypocaustum fûtötte a budai, az esztergomi, és a visegrádi királyi vár fontosabb helyiségeit is. Történeti forrásokból tudjuk, hogy a hypocaustumok feletti termekben az ülõhelyeket a lyukak fölé helyezték el, hogy a meleg levegõ közvetlenül az emberek lábait, ülepeit melegítse. A XIX. században a középkori marienburgi lovagvár hypocastumában próbafûtést végeztek hatásfokának kipróbálására. Ekkor azt tapasztalták, hogy a teljes felfûtést követõ 10. napon is a padló lyukai még mindig kellõen meleg levegõt bocsátottak a terembe. Azt is tudjuk azonban, hogy nem minden hypocaustum mûködött ilyen kielégítõen. Pero Tafur spanyolországi utazó írja 1438-ban a boroszlói vár egyik termérõl, hogy ott az asztal körül lyukas aljú székeken ültek, hogy a hypocaustum nyílásain beáramló meleg legalább az alsó felüket melegítse.
Sabján Tibor

Vissza