Skótdudával először élőben az Egyesült Államokban találkoztam 1989-ben New Yorkban egy olyan felvonuláson, ahol az egész utcát a masírozó klánok dudáinak hangja töltötte be. Ez elegendő zenei behatás volt ahhoz, hogy úgy döntsek, ezen a hangszeren (is) meg kell tanulnom játszani.

Némi (jó pár év) fizikai-érzelmi-lelki felkészülés után akkor léptem a gyakorlat rögös útjára, amikor kaptam egy igazi dudát! Na, ez a mai napig a falidíszként lóg, mert a skótduda nem olyan, mint az aukusztikus gitár, amit bolgár változatban kezdő szüreti pénzből beszerzünk, aztán leakkordozzuk a "Börtön ablakából..."-t. A pakisztáni duda fogalom és betegség, mindenki megkapja (dudát is, betegséget is), ha szerencséje van kigyógyul, mert ezek mindenre jók, csak játszani nem lehet rajtuk.

Később beszereztem egy gyakorlósípot (practice chanter) és nekiláttam a kötelező kezdő dalok megtanulásának (mint később kiderült, rosszul, mert hát a lefogások kissé egyediek). Ez már tényleg több volt a soknál. De szerencsére találtam az interneten egy ausztriai hétvégi skótdudatábort (http://www.dudelsack.at/dudelsack_kurs/), ahol végre igazi skótdudás írek (kicsit képzavar, de eredetileg a skótduda, a nagy felföldi duda névre hallgat, ebbe Írország is belefér) elmondták, mit hogyan csináljak.

Innen könnyen ment, napi rendszeres gyakorlás, 3-4 hónap mire meg tudtam szólaltatni. Íme az első próbálkozás Teann a'Nall (népdal):

 

Jó, szóval ez igazából így szól:

Csak azért vállalom a cikit, mert ha valaki netalán elkezdene gyakorolni, ne keseredjen el már rögtön az elején.