Életének 81. esztendejében elment Áts Józsefné, Gizike néni.

Nem láthatjuk többé fürge, aprócska alakját, ahogy mindig sietve, ide-oda köszöngetve mosolyogva szalad valahová, valakihez.

Bár húsz éve végleg nyugdíjba vonult, tevékeny maradt, hiszen egész élete erről szólt.

Gizike néni közel 40 évet töltött a pedagóguspályán, tanárként és könyvtárosként. Mátészalkára 1961-ben érkeztek férjével, Áts Józseffel, akivel sorsuk munkájukban is összefonódott.

Gizike néni pedagógiai tevékenységét mindig a pontosság, a

lelkiismeretesség, a szigorú következetesség jellemezte. Kedvenc mondása volt József Attila gondolata: „Érted haragszom én, nem ellened…”

A kezdeti években magyart tanított, majd 1967-ben az ELTE Bölcsészkarán középiskolai orosztanári képesítést szerzett, s évtizedeken át tanított orosz nyelvet. Szívesen vállalt osztályfőnöki teendőket, és nyitott volt tanítványai hétköznapi, emberi problémái iránt is. Igazi nevelőként a hivatásszeretetet, becsületes helytállást igyekezett diákjaiban kialakítani és erősíteni.

1974-ben alapfokú könyvtáros végzettséget szerzett, s mikor 1977-ben férje elvállalta a Városi Könyvtár igazgatói állását, ő vette át tőle a gimnázium könyvtárának vezetését. Gizike néni ezt a munkát ugyanabban a szellemiségben folytatta, ahogy azt könyvtáralapító férjétől örökölte. Gondot fordított a könyvtár gyűjteményének szakszerű gyarapítására, az esztétikus környezet kialakítására. Fontos volt számára, hogy ebben a környezetben jól érezzék magukat a diákok. Szívügyének tekintette a könyvek, az olvasás szeretetének átadását. Könyv nélkül senki sem távozhatott a könyvtárból, hiszen megtapasztalhatta népi kollégistaként, a „fényes szellők” idején, hogy a jó ügy érdekében néha helye van a „szelíd erőszaknak”. Meggyőződése volt, hogy ezáltal válnak majd néhányan talán egész életükre rendszeres olvasókká.

Gizike néni, aki maga is sokgyermekes családból származott (kilencen voltak testvérek), férjével együtt négy fiút nevelt fel. Tanárként, anyaként, házastársként, munkatársként is a törődés, a másokról való gondoskodás volt életének legfőbb célja, értelme.

Igazi „magvető” volt. Egyszerre volt Tanár és Ember. Egész életében állandóan tanított, nevelt. Az iskolában és otthon is.

Utolsó éveiben –bár egyedül élt- sem volt magányos, hiszen mindig tevékenyen bekapcsolódott valamibe. Közreműködött a Nyugdíjas Klub programjaiban, rendszeresen látogatta a Művészetbarát Egyesület rendezvényeit, ápolta a baráti, emberi kapcsolatait.

Tudtuk, hogy beteg. Az utóbbi években többször volt kórházban, de akaraterejének is köszönhetően mindig erőre kapott. Bár törékenynek tűnt, mégis erős volt. Bíztunk benne, hogy ez az erő, ez az akarat most is felülkerekedik a betegségén. Nem így történt. Az útja véget ért.

Búcsúzzunk tőle József Attila soraival:

„Emlékét megőrzi a hajnali fény

mert ekkor látott a munkáhoző

emlékét megőrzik a súlyos esték

ekkor ért el házunkig az útja

hogy szétnyissa függönyeit a csöndnek

és átölelje négy kis gyerekét.”

Vargáné Herman Anikó

Kovácsné Bálint Mária

(Mécsvilág 2010. júniusi szám)

Ha a hazaszeretetnek, a tisztességnek, az emberi mértékkel mért jóságnak szobrot állítanának, azt róla kellene megmintázni.

Ha nem egy fecsegő világban élnénk, akkor ezután a mondat után már semmit sem kellene leírni. Aki ismerte Őt, az pontosan tudja, hogy a mondat miről szól, akinek pedig nem adatott meg hogy ismerje, annak ezek a szavak csak udvarias, közhelyszámba menő formulák. Mi, akik tudtuk ki volt, most csendben ölünkbe ejtjük a Mécsvilágot, és felidézzük alakját, szinte halljuk nehezen kimondott szavait, néha még el is szégyelljük magunkat, mert sokszor megértük, hogy pragmatikus viselkedésünk miatt „helyre tegyen” bennünket.

Nehezen tudott csak szólni, így nem pazarolhatta a szavait felesleges

tiszteletkörökre, nem udvariaskodott – bár hölgyeknek nála senki nem tudott szebben bókolni – nem kertelt és nem szépített. Az igazságot mondta! Persze, hiányoztak neki a szép szavak is, de a Jóisten megadta, hogy beszélt egy különleges nyelvet is: a művészetét. Elbűvölő grafikái, markáns, de mégis kecses szobrai mondták el lélekig hatolóan azt, amire az embernek mégiscsak szüksége van, hogy a nyers, mázsás és kíméletlen igazság súlya alatt össze ne roppanjon. Halála előtt néhány hónappal nekünk mátészalkaiaknak adta utolsó ajándékát. Hetvennégy évének megfeszített erejével három hétig esőben, szélben faragta a mi haranglábunk négy hatalmas tölgy csónakfejfáját. Egy félórás szakmai tanácsadásra kértem eredetileg, aztán négy hatalmas üzenet nőtt ki az Ő gyönyörű szívéből.

Alig pár héttel korábban anyaországi új otthonának, Kocsordnak központjában állították fel azt a tekintélyes kopjafát, amellyel otthagyta nyomát az Őt befogadó faluban ez a székely ember.

Kóródszentmártonban. született, majd Marosvásárhelyre költöztek ahol a Pénzügyi Szakliceumban" érettségizett.1953-ban a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem" jogi karára felvételizett sikeresen, de kulák származása miatt áthelyezték az orosz-történelem tanári szakra, ahol diplomát szerzett. 33 évig tanított oroszt, magyar nyelv és irodalmat, rajzot és fafaragást Marosvásárhelyen. Díjak, kiállítások jelentették a rövid ünnepi megállásokat az intenzív alkotómunka során. 1998~ban Sütő Andrásnak A lőtt lábú madár nyomában" című könyvét illusztrálta. A rajzokról Sütő András ezt írta: " .. .Írói látomást költöztetett rajzba oly híven, akár ha eleven modellként álltak volna elébe hőseim."

Mit mondható ezek után még művészi teljesítményéről?

Egyetlen gyermekük után jöttek „ki” Magyarországra tanítónő feleségével, mindenben hű és segítő társával Ilukával. Együtt szórták szét mérhetetlen kedvességüket, szeretetüket, jóságukat új barátaik között. Nem véletlen, hogy Szatmárban ragadtak, a legnyugatibb vidéken, ahol a székely mentalitás még él, és még érvényes. Különleges hálával tartozok a Teremtőnek, hogy megismerhettem, barátok lehettünk. Elhalmozott minden jóval, széppel! Alkotásaiba gyönyörködve, szobrait naponta simítom meg, így újra érzem férfias, kemény kézszorítását, s már hallani is vélem, suttogó, recsegő hangját, a kimondott igazságokat, intéseket, tanácsokat. Köszönök Neked mindent! Tudom, tested a végre már szabad jó szatmári földben, lelked a Jóistennél van, így aggódnom csak magunkért, ittmaradókért kell. Adjon nekünk az Isten, olyan hitet és tartást, amilyen Neked volt!

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2010. júniusi szám)

Olyan barátunktól, olyan egyesületi tagunktól búcsúzunk, aki egyszerűen csak használni akart. Soha nem tolakodott, soha nem fontoskodott, mindig háttérben akart maradni, s mindig egy lelkesen, pontosan, tökéletesen működő láncszem szeretett volna lenni. Az volt.
A kultúrának, a művészetnek is szolgálója volt. Hatalmas kreativitását, technikai tudását úgy bocsátotta rendelkezésünkre, úgy állította a jó ügyek, a produkciók szolgálatába, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne. Jó ideje állt már harcban. Hatalmas küzdelemben végül – győzött. Igen, győzött

A LÉT igazi értelme nem az élet, hanem az üdvösség.

Velünk, akik túléltük a halálosnak hitt betegséget, nem történt csoda.

Mi csak egyszerűen életben maradtunk. A csoda Vele történt. Ő üdvözült. Ez a mi vigaszunk.

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2008. augusztusi szám)

Személyes tragédiaként éltem meg, amikor váratlanul jött, súlyos betegsége kiragadta Őt a mindennapjainkból, s csodálattal figyeltem, ahogyan családja, mindenre elszánt, oroszlánként küzdő felesége, Évike harcolt az életéért, gyógyulásáért. Ez a kitartás, ez az élni akarás a Jóisten számára sem volt közömbös, s visszaadta Őt, s nem csak a családjának, hanem nekünk mátészalkaiaknak is! Milyen érzékenyen figyelt a bajbajutottakra, milyen fontos volt számára, hogy erőt adjon a nála gyengébbeknek! Nekem is. Köszönöm Neki! Ezután a civil élet lett az Ö igazi színtere. Nem múlhatott el Rotary összejövetel, nyugdíjas találkozó, művészetbarát rendezvény, kiállítás, színházi előadás, koncert nélküle. S, nem egyszerű résztvevője volt az eseményeknek, hanem mozgatója, szervezője, motorja. Amikor aztán a megosztottság ütötte fel a fejét, Ö akkor is mindenkit szeretett, s Őt akkor is mindenki szerette. Ez volt a nagyságának a titka. „Csak a jók mennek el váratlanul..” mondja a dal, s bár nem tudom hitelt adjak-e neki, de az biztos, hogy jó ember, igaz ember volt, s az is igaz, nem számítottunk arra, hogy itt hagy minket. Kövendy Lajos elment, s mi szegényebbek lettünk. Visszavonhatatlanul, végérvényesen szegényebbek lettünk. Isten nyugosztaljon drága Lajos bácsi!

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2006. decemberi szám)

Oly sok életet mentett meg és számtalan betegnek hozott gyógyulást munkája. Miért nem maradhatott tovább köztünk? Miért nem láthatja felnőni gyermekeit?

Talán a sors keze okkal vette el tőlünk és a földi életen túl, folytatódik „küldetése”. Talán megpihen, nyugalmat és békét talál a lelke. Reméljük, hogy az idő csökkenti az általa hagyott űrt és fájdalmat.

Idézzük fel a közös múlt képeit és olvassuk el egyik kedvenc versét:

SZÁMŰZTEM MAGAMAT...

Száműztem magamat az emberek közűl,
Magányba mentem és mélyen rejteztem el;
Magam voltam csak ott és mégsem egyedűl,
Együtt valék a múlt ezer emlékivel.
És minden emlék oly gyászdolgokat beszélt,
Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét.

Végigtekintettem tulajdon sorsomon
És a világ során. Az és ez oly sötét!
S az éjben, mely minket homályával bevon,
Nem látjuk már az ég vezérlő jobbkezét;
Csak úgy botorkálunk majd ide, majd oda.
Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.

Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,
Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;
E gondolat, miként varázsvessző, elő-
Idézi ama mély rejtekből lelkemet,
Amelybe zárkozék, midőn az emberek
Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.

Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!...
Minden tőled kapott sebem felejtve van;
Megbékűlő jobbom fogadd el, oh világ,
Nem volnál rosz, ha nem volnál boldogtalan.
Boldogtalan vagy s én sajnállak tégedet,
S akit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.

Petőfi Sándor, Dömsöd, 1846 május

A mindenki által csak Bogyika néniként ismert, kedves türelmes tanárnő, aki bár nyolcadik évtizedét taposta, de oly fiatalos, oly lendületes és bölcs életet élt, hogy váratlannak, feldolgozhatatlannak tűnik távozása. Ő volt az, aki évtizedeken át csendben végezte azt az „aprómunkát”, amit mi szervezők, fontoskodók, nagy csinnadrattával teszünk, s mégis sokszor kudarc a részünk. A siker az Övé, hisz az évtizedek alatt sok, sok ezer emberbe plántálta a műveltség alapjait szinte észrevétlenül. Tudta, hogy a Példa a nagy tanító. Ő példát adott minden mozdulatával, minden szavával. Életének része volt aművészet a kultúra, az olvasás, a színház, a zene, a jó film. Hiába keressük

ezután a kiállításmegnyitókon, koncerteken, előadásokon, s a filmklubban. De talán megtaláljuk magunkban, ha majd megelégedettek, boldogok és mosolygósak leszünk.

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2005. decemberi szám)

Egy kivételes tehetségtől vettek végső búcsút 2005. április 13-án szülei, testvére, a rokonok, ismerősök, barátok, színésztársak, volt tanárai köztük jómagam is.
Nagyon jól ismertem Őt. Kedves tanítványom volt. Sőt, családom szerint harmadik gyermekemnek tekintettem. Évekig, minden reggel becsengetett hozzánk, s együtt indultunk az iskolába. Útközben témánk a suli, a megtanult lecke, a zene, a dal volt. Ismerte és hallgatta a komolyzenét,, rajongott néhány pop-énekesért. De leginkább a musicalokat kedvelte. Példaképe Malek Andrea volt. Egyszer, kétszer meghallgatott egy dalt, s már énekelte is. Valóban kiváló

. tehetség volt. Évek hosszú sora alatt egy hamiskás hangot sem hallottam tőle. Ha iskolai rendezvényünk volt, ő mindig elkápráztatta a közönséget. Hatodikos

Elnézését kérem a Tisztelt Olvasónak azért, hogy túl személyes lett ez a búcsú. De a szívemhez nőtt, és nagyon szerettem ezt a lányt.

Siket Vilmosné

(Mécsvilág 2005. márciusi szám)

Gáldi Dezső repülőgép szerelőként szolgált a II. világháborúban. Az Ausztriába történő menekítést és menekülést megtagadva megszökött.
A Műszaki Egyetem Gépészmérnöki karát esti tagozaton végezte el 1952-ben, közben a Kohó- és Gépipari Minisztériumban dolgozott.
Később az Ipari Szerelvénygyár Angyalföldi gyárának főmérnöke lett.
1971-ben került az ISG Mátészalkai Gyárának élére. Feladata a termelékenység, a minőség helyreállítása, a munkafegyelem megszilárdítása volt. Igazgatóként az MMTK vezetőségi tagja, segítette a sportegyesületek, nyugdíjas klubok, iskolák tevékenységét pénzbeli támogatás és autóbusz átengedés formájában.
A gyár éléről 1980-ban vonult nyugdíjba.
Nyugdíjasként alapító tagja volt a MÁRTU SE-nek, melynek keretében rehabilitációs és nőtornát vezetett, légzéstechnikai gyakorlatokat dolgozott ki, szervezte a testépít#x0151;k munkáját.
A rendszerváltás után alapító tagja volt a Mátészalkai Polgárőrségnek. Annak vezetőjeként intézte a kezdeti adminisztratív feladatokat, szervezte a járőrözést, a tagtoborzást.
Az 1994-es választások óta a 9. sz. választókerület Területi Választási Bizottságának Elnöke.

Pontos, precíz, pártatlan, higgadt tenniakarás jellemezte bizottsági elnöki munkáját….”

(Elhangzott 2003. október 23-án a díj átadásakor

Pénzes Ottó
( a Mécsvilág 2002. júniusi számából)

Dr. Németh Péter

(Elhangzott Mátészalkán, 2002. április 11-én, Farkas József temetésén.)

Külföldre szakadt mátészalkai lány vagyok, de igyekszem nem teljesen eltávolodni szülõvárosom történéseitõl... Legutóbb olyan megdöbbentõ hír jutott el hozzám, ami napokra magamon kívül, helyesebben magamon belül helyezett, mert gondolataimat teljesen ellepte gyerekkorom egy meghatározó, szép szakaszának emléke, egy eltávozott általános iskolás tanár nénivel kapcsolatban.
Egy ma már sajnos földig rombolt iskolában egy maroknyi kislány, kis tornászcsapatot alakított, egy agilis, fiatal testnevelõ tanárnõvel, aki még szabadidejét sem kímélve foglalkozott velünk... E néhány év során a tanáraink közül vele kerültem a legközelebbi emberi viszonyba. Nagy szavak nélkül állíthatom, személyisége olyan igazi tiszteletet váltott ki bennünk, mint amilyenrõl a régi idõk bölcs tanáregyéniségei kapcsán lehet csak hallani….A csapattársak és az ellenfelek tiszteletére, becsületes küzdelemre tanított. Egy igazi nevelõ, testnevelõ volt, aki komolyan vette hivatását, vagyis hogy embert kell faragni ezekbõl a serdülõkbõl. Sokszor nevetett úgy minket, hogy "emberpalánták". Most, hogy életét fiatalon kettétörte a betegség, mintha elvitt volna magával az én élettörténetembõl is egy darabot... Büszke vagyok erre a tornászlány múltamra, nemcsak azért mert sok elismerésben volt részem általa, hanem mert neki köszönhetem tinédzserkorom e szép éveit.
Bár késõbb megengedte, de én soha nem vettem a bátorságot, hogy tegezzem:
Egy igazi mítosz voltál számomra, Györgyi néni!

(Megjelent a Mécsvilág 2002. márciusi számában.)