Munkája során kutató, gyujto és feldolgozó munkát egyaránt végzett, tudós muzeológusává vált. Tudományos fokozatain túl, egyebek mellett a Magyar Kultúra Lovagja, Szolnok város Ezüst Pelikán Díj cím birtokosa.“A Jászságért” Alapítvány kuratóriuma 2010-ben Jászságért Díjjal tüntette ki. Publikációs listája 350 tételt is meghaladja, melybol 20 önálló kötetet jegyzett páratlanul termékeny munkássága alatt. Munkamódszerével, szemléletmódjával, kitartásával iskolát teremtett. A néprajzkutatók új generációja építkezett gyujtéseinek tapasztalataiból. A Mátészalkai Muvészetbarát Egyesület a Szabó tanár urat 2007-ben tiszteletbeli tagjává választotta. A tanár úr levélben köszönte meg, amelyben a szüloföldhöz való kapcsolatáról így vall: „ Ez az elismerés egyben azt is jelenti, hogy nem éltem hiába. Amit alkottam, annak van némi értéke, s ha kicsit is, de öregbíti a szüloföld értékeit. Alig néhány írásom jelent meg Szatmárról, de az ott folyó munkát mindig figyelemmel követem, akár kutatóként akár tanárként külön gondot fordítottam arra, hogy a szüloföld közelembe került ifjú küldötteit gyámolítsam, s ha erre alkalmam nyílt bekapcsolódjak az itt folyó munkába kutatóként, muzeológusként. Itt tartózkodásom idején mindig feltöltekeztem, gazdagodva távoztam és jó kedvvel, nagy lendülettel dolgoztam. Úgy, mint akit magasabb hatalmak varázsvesszovel érintenek meg vagy ahogyan a fáradt, beteg ember a természetben, mintegy szanatóriumban új életre kel. Ezt jelentette nekem a szüloföld, s jelenti ma is.” 2012. július 25-én kísérték el utolsó útjára barátai, munkatársai Szolnokon a Korösi úti temetoben.

Isten nyugtassa!

Dr. Cservenyák László

(Megjelent a Mécsvilág 2012.agusztusi számában.)

Sallai Emília

(Megjelent a Mécsvilág 2012.agusztusi számában.)

Pénzes Ottó

(Megjelent a Mécsvilág 2012.agusztusi számában.)

Ladányi Tóth Lajos

(Szabolcs Online internetes portál – 2012 június)

Lukács Bertalan
az Esze Tamás Gimnázium igazgatója

(Mécsvilág, 2012. június)

Azért mert Ők háttérben akarnak maradni, másokat láthatatlanul szolgálni. Talán ezért születünk e világra, ez lenne az igazi küldetésünk, a legfontosabb dolgunk itt e Földön, míg el nem távozunk.

2012. május 11. Szeretett férjem, Nagy László emlékére

Ha az ember egyik legjobb barátját veszíti el, úgy érzi megbénult, elhagyja az ereje, s elhagyják a szavak is. Laci betegágyánál írta le felesége Anna Mária azokat a sorokat, amelyekkel mi barátok, egyesületi tagtársak, és mátészalkaiak is búcsúzunk Tole. Naponta villan arca elém. Mindig mosolygott. Amikor megtudta, hogy nagy a baj, akkor is arról beszélt, hogy szeretné átölelni a világot. Amíg bírt, járt tovább elesett embertársaihoz, a gyógyító torna mellé gyógyító szavait, mosolyát is vitte. Erot merített ott az uszodában is a kisgyerekek vidámságából, miközben nagy türelemmel, s szeretettel tanította oket. Minden apró szépséget, jóságot észrevett, s mindig arról beszélt, milyen gyönyöru élete volt. Pedig ha valaki leírná, hogy mi mindenen kellett keresztülmennie, hogy milyen csapások érték, talán el is szörnyülködhetnénk, de o mindig a szépet, a jót látta még a legnagyobb tragédia idején is. Életét, övéinek jövojét is a Jóisten kezébe helyezte, így hát nyugodt szívvel távozott. Közös barátunk Becsei Miklós nagytiszteletu úr egyszer azt mondta: A fájdalom, a szenvedés az, ami megmutatja az ember igazi ábrázatát. Drága Barátom, gyönyöru, krisztusi arcodat soha nem feledem!

Pénzes Ottó

(Megjelent a Mécsvilág 2011. márciusi számában)

Az 1916-os évszám számomra megtanulandó volt, hiszen nemcsak egyik nagymamám születési éve, hanem szeretve tisztelt zongoratanárnőmé, Annus nénié is. Annus néni, így ismerte mindenki a városban és a környékén, akinek valaha valamilyen kapcsolata volt a zongoraoktatással. Olyan volt ő valóban, mint egy nagymama: kedves, szeretetteljes, gondoskodó, finom lelkű, halk beszédű. Vékony, törékeny termete mit sem változott az elmúlt évtizedek alatt. Tanár-diák kapcsolatunk olyan bensőségessé vált, hogy fenn tudott maradni 41 éven át. Mint zongorista növendék, nem kívánhattam jobb, türelmesebb, körültekintőbb, alaposabb, ösztönzőbb tanárt nála. Nem lehetett őt nem szeretni. Tanárként nem volt hivalkodó, egyszerű volt, és visszahúzódó, nem vágyott babérokra. Minden energiáját tanítványaira fordította. Kevesen tudják róla, hogy ő már az 1940-es évek második felében elkezdte Mátészalkán a zongoratanítást, akkor még a lakásán. 1959-ben a nyíregyházi zeneiskola igazgatóhelyettese lett. 6 évig töltötte be ezt a tisztséget. Zongoraoktatásra nyugdíjasként is felkérték:

70 éves koráig tanított. Sok-sok száz,(talán ezer) gyereket vezetett be a zongorázás rejtelmeibe, közülük sokakat ösztönzött és készített zenei pályára. Boldog volt, amikor 1986-ban a mátészalkai zeneiskolába kerültem tanítani. Összekötő kapocs lehettem az ő nyugdíjas léte és volt zeneiskolája között. Tanítási módszerei olyan elevenen éltek bennem, hogy kezdő zongoraoktatóként mindig az ő útmutatásai jutottak eszembe. Ezután sok-sok olyan alkalom következett, amikor órára, percre megbeszélt találkozóra voltam hivatalos Hősök terei lakásába. Még most is emlékszem az első emeleti, nagy alapterületű, polgári otthonra: csupa régi bútor, festmények a falon, csipketerítő az asztalon. Mindig a „szalonban” fogadott, s frissen sült pogácsával, gőzölgő kávéval várt. Ilyenkor órákig el tudtunk beszélgetni a zeneoktatás helyzetéről, no meg családjainkról. Arra is emlékszem, hogy régi zongorája az utcára nyíló ablaknál állt.(Volt szerencsém játszani is rajta.) Nagyon sajnáltam (talán jobban, mint ő), hogy ezt a hangszert „új”, Alkotmány úti lakásába nem vihette magával. El kellett adnia azt a becses darabot, mellyel a kenyerét kereste élete nehéz szakaszában.
Telefonos világban élvén, az ünnepek alkalmával mindig felhívott, hogy megköszönje képeslapos jókívánságaimat. Aztán az utóbbi években képeslap helyett inkább én hívtam fel karácsonykor, húsvétkor. A tavalyi karácsony volt az utolsó beszélgetésünk. Szellemi frissessége megmaradt: „dicsekedett” dédunokáinak számával, érdeklődött a zeneiskola és az én családom felől.
Közeledik a karácsony… Másodnapján én ott állok majd a telefon mellett, mert szeretném elmondani Annus néninek, hogy köszönöm a zongoraórákat, köszönöm, hogy elvitt versenyekre, hogy felkészített a felvételire, köszönöm a Chopin-kottát, a finom kávékat és süteményeket, köszönöm, hogy a tanítványa lehettem, köszönöm, hogy 94 évéből negyvenegy évig érezhettem a szeretetét. Remélem, ő is érezte az enyémet…

Az élete zene volt, de olyan muzsika, amit nem lehet igazán hangszerelni se, mert a szeretet dallamát játszotta rajta földi életének több mint 94 évében a legnagyobb művész, az élet és halál Ura, Jézus Krisztus.

1916. július 1-jén született városunkban. Értelmiségi, polgári családban nőtt fel. Hamar kitűnt tehetsége a zene, és érdeklődése a humán tárgyak iránt. 5 évesen már az elemi iskolába járt Mátészalkán. Debrecenben, a Dóczy Gedeon leánygimnáziumban érettségizett, majd Budapesten tanult tovább, történelem és latin szakon. Már tanulmányai alatt is fontos szerepet játszott életében a zene, különösképpen a zongora, amelyből folyamatosan képezte magát, és ennek nagy hasznát vette ő is, és családja is. Fiatal egyetemistaként ment férjhez Dr. Fogarassy Györgyhöz 1936-ban. Jogi végzettséggel rendelkező férje a város közigazgatásában dolgozott. Férjével együtt városunk köztiszteletben álló polgárai voltak. Boldog házasságukat Isten két lánygyermekkel áldotta meg. Anna 1937-ben, Ilona 1943-ban született. A 2. világháború megpróbáltatásait Budapesten vészelte át a család. A budai ostromot túlélve számukra is kínálkozott a lehetőség, hogy elhagyják az országot, de ők, lakóhelyük iránti szeretetből visszatértek Mátészalkára, és a nehezebb, de szebb, és igazabb magyar sorsot választották. Az elkövetkező nehéz időszakban férje jogászi végzettségének megfelelő munkát nem vállalhatott, és osztályidegenként gyakran kellett munkahelyet változtatnia. Ezekben az években „Annuska néni” – hiszen így ismerték szerte a városban – számított családfenntartónak, aki akkoriban még magántanárként, sokszor késő estékig tanította a gyerekeket zongorázni, és egyben a zene szeretetét vetette el kibontakozó lelkükben. Alapítója, sőt néhány évig vezetője volt a mátészalkai Zeneiskolának, s hosszú évtizedekig munkájában elismert, megbecsült zongoratanára. Hatására sok tehetséges diák – köztük Anna lánya is – a zenei pályát választotta hivatásául. Nemzedékek sokaságával szerettette meg a zenét, s közülük sokan zenetanárok, és zeneművészek lettek. Sok diák köszönheti neki a német nyelvtudást is, amelyet szintén magas színvonalon oktatott. Ebben is akadtak családi követői, akiknek tudását Annuska néni németórái alapozták meg. Műveltsége, tájékozottsága, pedagógiai érzéke, és türelme rendkívüli volt, több idegen nyelven is beszélt. Még nyugdíjasként is vállalt órákat kollegái felkérésére. Zenetanári tevékenységét 70 éves kora után fejezte be. Hivatásában gazdagon kiteljesedő életút mellett, a sors nagyon súlyos terheket rakott törékeny vállára, amelyeket ő nagy szívfájdalommal, de mindig csöndes alázattal, és felülről kapott mennyei erővel hordozott. 50 éves korában elveszítette szerető férjét, és 44 évig élt özvegyen. Lányai és családjaik körében nagy szeretetben élt, sokat foglalkozott az unokákkal és a rokon gyermekekkel. Anyai szívének kimondhatatlan fájdalma volt, hogy mindkét lányát elveszítette. Anna 8 hónapi nehéz küzdelem után, gyógyíthatatlan betegség következtében 1997-ben, Ilona lánya 2002-ben hunyt el. Közben ő is súlyos beteg lett, de betegségéből rendkívüli önfegyelemmel és Istenbe vetett töretlen hittel felgyógyult. Istenbe vetett hite, és emberszeretete haláláig megmaradt. Otthonában rendszeresen élt az úrvacsorával. Még a legnagyobb szívfájdalomban, gyermekei halálakor, azok koszorújára is ezt az igét íratta: „A szeretet soha el nem múlik, a szeretet soha el nem fogy.” Utolsó szívdobbanásáig a szeretet szabálya szerint élt. Emléke legyen áldott!

Sok év korkülönbség van közöttünk, de a nővérem nemzedéke olyan, mintha én is közéjük tartoznék. Te is így érezted ezt, amikor tíz évvel ezelőtt telefonon hívtalak, csináljunk kiállítást Mátészalkán. Ezer szállal kötődsz ide. Bár a Debrecenben születtél, de édesapád a legendás szemész főorvos, a megszállott vadász, akkor került ide, amikor mindössze kétéves voltál. Gyermekkorod minden emléke, a barátok, egykori osztálytársak, a régi utcák, mind, mind Mátészalkához vonzanak. Mindig felderült az arcod, ha erről a kis szatmári városkáról került szó bárhol a világon. A készülődés, a szervezkedés után csalódás volt a találkozás! Én, a nyárspolgár nem tudtam tolerálni a Te furcsa ötleteidet, rögtönzéseidet, érzelmi viharaidat. A fantasztikus Kő Pál, és Cservenyák Laci mentették meg a helyzetet, így végül egy pompás kiállítást rendezhettünk a Szatmári Múzeumban

A képeid elkápráztattak, és lassan, lassan magam is rájöttem arra, amit többen már régen tudtak: Te a magyar képzőművészet talentuma vagy! Olyan világot társz elénk, amely először meghökkent, mert bizony kissé félelmetes, amit látunk. Ha azonban van némi hajlam bennünk az önismeretre, akkor bizony tudnunk kell, hogy képeiden mi magunk vagyunk jelen, testi, lelki deformáltságunk valójában. Hogyan tudtad az Istenember mivoltunkat így a vászonra vinni!? Meggyőződésem, hogy csak az viszolyog képeid láttán, aki önmagával sem akar soha szembenézni.
Többször felkerestelek Százados úti, és kisoroszi otthonodban is. Már megbocsátottál nekem, és igazi mátészalkai barátok lehettünk. Vittem Hozzád tehetséges fiatalembereket, akikkel úgy beszéltél, ahogyan még sohasem hallottalak: A laza, sokszor bohém Dienes Gabi rögtön komoly lett. A világ legfontosabb dolgáról volt szó: a festészetről! Aztán beszéltem Neked a Képes Kávéházról, Te pedig arról a dél-afrikai utadról, amelyre egy híres televíziós személyiség vitt el, az ára pedig az volt, hogy fess hat képet neki, az ottani élményeid alapján. Az egyik éppen a festőállványon volt, amikor ott jártam, és én azt hittem elájulok a gyönyörűségtől. Hatalmas képed, az Örök vadászmező előtt pedig órákig álldogáltam volna, ha nem kellett volna mindig sietni. Édesapád emlékére festetted, és a műteremből soha nem engedted kivinni. Erről a művedről ébren szoktam álmodozni. A bűnbánó Magdolna című képedért mindent megadnék, ha egyszer újra láthatnám.
Aztán eljöttél újra, amikor barátodnak, Sváby Lajosnak a kiállítását rendeztük meg itthon. Körbevezettelek otthonomban, és boldogan mutattam, hogy mindegyik szobában van valami, ami Tőled van, ami Rád emlékeztet. Két hatalmas litográfiád a nappaliban, mátészalkai kiállításod plakátja a dolgozószobában. Azóta ott van egy közös képünk is, ami éppen akkor készült, s amelyen hárman ölelkezünk össze igazi baráti szeretetben: Sváby, Te meg én. Őrzöm soraidat, amelyeket különleges születésnapomra írtál.
Betegséged idején hívtalak telefonon, és megnyugodtam, mert a hangod bizakodó volt. Valamit a fejembe vettem akkor. Elmondtam Neked, de Te csak nevettél, bár egyáltalán nem tiltakoztál. Dienes Galériát kellene csinálni Mátészalkán. Hogy hogyan, miképpen, azt nem tudom, de a gondolat már többé nem megy ki a fejemből. Úgy volt, hogy meglátogatunk Nagy Péterrel a nagyszerű zongoraművésszel, de megint én voltam a hibás: nem tudtam menni. És akkor jött a hír, hogy itthagytál bennünket. Olyan ürességet éreztem, amit sem elmondani, sem leírni nem lehet. Pedig már készen volt az ajánlásunk, hogy Mátészalka Díszpolgára legyél. Úgy szerettük volna, ha ismét hazajössz!
Polgármesterünkkel Szabó Pistával – aki dolgozószobája falán mindennap láthatja remek képedet – és Cservenyák Lacival együtt mentünk Hozzád utoljára Budapestre. Már csak utolsó utadra kísérhettünk el. Ez az út nem akárhová vezetett: Karinthy Frigyes és Ferenc, Faludy György és a földi jóbarát Illés Lajos – akivel olyan jót boroztunk hármasban Kisorosziban – lesznek körülötted ezután.
Milyen érdekes! Aznap éjszaka Veled, Rólad álmodtam. Jártuk Mátészalkai utcáit, és Te meséltél a régi dolgokról. Az a kis kesernyés mosoly ott volt az orrod alatt. Nagyon jól éreztük magunkat!
Dienes Gábor Munkácsy díjas, Érdemes Művész, a Magyar Művészetért Díj kitüntetettje, a Mátészalkai Művészetbarát Egyesület tiszteletbeli tagja, immár a város posztumusz Díszpolgára vagy. Csak az a jelző fáj nagyon.
Nagyon hiányozni fogsz, de az Égben majdan mindnyájan ott leszünk Veled. Addig mi itthon, őrizzük az emlékedet.

Pénzes Ottó
( Megjelent a Mécsvilág 2010. augusztusi számában.)

Fekete zászlót lengetett a szél március elején a könyvtár épületén. Megdöbbenve hallottuk a megyei könyvtár munkatársaitól, hogy Kovács Tibor, a könyvtár volt igazgatója, a Művészetbarát Egyesület külső tagja életének 73. évében elhunyt.

Tudtuk, hogy beteg, hogy orvosai nem ígértek gyógyulást, mégis felkészületlenül ért bennünket a halálhíre. A mai mátészalkai könyvtárosok közül már senki sem volt közvetlen munkatársa, de életműve itt van a falak között. Feleségével, Kőhalmi Piroskával a 60-as évek elején került az akkori községi könyvtárba. 1964 és 1977 között vezette az intézményt, innen a Megyei Tanács Művelődési Osztályára vezetett az útja, majd 1987-1993 között a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár igazgatója lett.

Ezek a száraz tények, melyek nem mutatják be azt a személyt, aki mögötte van. De embersége, szaktudása, a könyvtárügyet szívén viselő szakember máig szép emléket ébreszt a volt munkatársaiban. Fiatal kollegákat vett maga mellé, akikkel hosszú távon meghatározta, és magas színvonalra emelte a városi könyvtár arculatát. Futaky László, a pályatárs búcsúbeszédében azt említette, hogy az ő tevékenységéhez köthető a mátészalkai könyvtár könyvtárrá válása.

2004-ben jelent meg a megyei könyvtári élet nagy monográfiája, melyben szerkesztőként dolgozott. (Fejezetek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye könyvtártörténetéből 1952-2002). Még az elmúlt évben is azon munkálkodott, hogy hozzunk létre egy alapítványt, melynek célja, hogy a megyei könyvtári élet kiemelkedő személyiségeit elismerjük.

Emlékét megőrizzük.

Szabóné Dankó Erzsébet

(Megjelent a Mécsvilág 2010. márciusi számában.)

Életének 81. esztendejében elment Áts Józsefné, Gizike néni.

Nem láthatjuk többé fürge, aprócska alakját, ahogy mindig sietve, ide-oda köszöngetve mosolyogva szalad valahová, valakihez.

Bár húsz éve végleg nyugdíjba vonult, tevékeny maradt, hiszen egész élete erről szólt.

Gizike néni közel 40 évet töltött a pedagóguspályán, tanárként és könyvtárosként. Mátészalkára 1961-ben érkeztek férjével, Áts Józseffel, akivel sorsuk munkájukban is összefonódott.

Gizike néni pedagógiai tevékenységét mindig a pontosság, a

lelkiismeretesség, a szigorú következetesség jellemezte. Kedvenc mondása volt József Attila gondolata: „Érted haragszom én, nem ellened…”

A kezdeti években magyart tanított, majd 1967-ben az ELTE Bölcsészkarán középiskolai orosztanári képesítést szerzett, s évtizedeken át tanított orosz nyelvet. Szívesen vállalt osztályfőnöki teendőket, és nyitott volt tanítványai hétköznapi, emberi problémái iránt is. Igazi nevelőként a hivatásszeretetet, becsületes helytállást igyekezett diákjaiban kialakítani és erősíteni.

1974-ben alapfokú könyvtáros végzettséget szerzett, s mikor 1977-ben férje elvállalta a Városi Könyvtár igazgatói állását, ő vette át tőle a gimnázium könyvtárának vezetését. Gizike néni ezt a munkát ugyanabban a szellemiségben folytatta, ahogy azt könyvtáralapító férjétől örökölte. Gondot fordított a könyvtár gyűjteményének szakszerű gyarapítására, az esztétikus környezet kialakítására. Fontos volt számára, hogy ebben a környezetben jól érezzék magukat a diákok. Szívügyének tekintette a könyvek, az olvasás szeretetének átadását. Könyv nélkül senki sem távozhatott a könyvtárból, hiszen megtapasztalhatta népi kollégistaként, a „fényes szellők” idején, hogy a jó ügy érdekében néha helye van a „szelíd erőszaknak”. Meggyőződése volt, hogy ezáltal válnak majd néhányan talán egész életükre rendszeres olvasókká.

Gizike néni, aki maga is sokgyermekes családból származott (kilencen voltak testvérek), férjével együtt négy fiút nevelt fel. Tanárként, anyaként, házastársként, munkatársként is a törődés, a másokról való gondoskodás volt életének legfőbb célja, értelme.

Igazi „magvető” volt. Egyszerre volt Tanár és Ember. Egész életében állandóan tanított, nevelt. Az iskolában és otthon is.

Utolsó éveiben –bár egyedül élt- sem volt magányos, hiszen mindig tevékenyen bekapcsolódott valamibe. Közreműködött a Nyugdíjas Klub programjaiban, rendszeresen látogatta a Művészetbarát Egyesület rendezvényeit, ápolta a baráti, emberi kapcsolatait.

Tudtuk, hogy beteg. Az utóbbi években többször volt kórházban, de akaraterejének is köszönhetően mindig erőre kapott. Bár törékenynek tűnt, mégis erős volt. Bíztunk benne, hogy ez az erő, ez az akarat most is felülkerekedik a betegségén. Nem így történt. Az útja véget ért.

Búcsúzzunk tőle József Attila soraival:

„Emlékét megőrzi a hajnali fény

mert ekkor látott a munkáhoző

emlékét megőrzik a súlyos esték

ekkor ért el házunkig az útja

hogy szétnyissa függönyeit a csöndnek

és átölelje négy kis gyerekét.”

Vargáné Herman Anikó

Kovácsné Bálint Mária

(Mécsvilág 2010. júniusi szám)

Ha a hazaszeretetnek, a tisztességnek, az emberi mértékkel mért jóságnak szobrot állítanának, azt róla kellene megmintázni.

Ha nem egy fecsegő világban élnénk, akkor ezután a mondat után már semmit sem kellene leírni. Aki ismerte Őt, az pontosan tudja, hogy a mondat miről szól, akinek pedig nem adatott meg hogy ismerje, annak ezek a szavak csak udvarias, közhelyszámba menő formulák. Mi, akik tudtuk ki volt, most csendben ölünkbe ejtjük a Mécsvilágot, és felidézzük alakját, szinte halljuk nehezen kimondott szavait, néha még el is szégyelljük magunkat, mert sokszor megértük, hogy pragmatikus viselkedésünk miatt „helyre tegyen” bennünket.

Nehezen tudott csak szólni, így nem pazarolhatta a szavait felesleges

tiszteletkörökre, nem udvariaskodott – bár hölgyeknek nála senki nem tudott szebben bókolni – nem kertelt és nem szépített. Az igazságot mondta! Persze, hiányoztak neki a szép szavak is, de a Jóisten megadta, hogy beszélt egy különleges nyelvet is: a művészetét. Elbűvölő grafikái, markáns, de mégis kecses szobrai mondták el lélekig hatolóan azt, amire az embernek mégiscsak szüksége van, hogy a nyers, mázsás és kíméletlen igazság súlya alatt össze ne roppanjon. Halála előtt néhány hónappal nekünk mátészalkaiaknak adta utolsó ajándékát. Hetvennégy évének megfeszített erejével három hétig esőben, szélben faragta a mi haranglábunk négy hatalmas tölgy csónakfejfáját. Egy félórás szakmai tanácsadásra kértem eredetileg, aztán négy hatalmas üzenet nőtt ki az Ő gyönyörű szívéből.
Alig pár héttel korábban anyaországi új otthonának, Kocsordnak központjában állították fel azt a tekintélyes kopjafát, amellyel otthagyta nyomát az Őt befogadó faluban ez a székely ember.
Kóródszentmártonban. született, majd Marosvásárhelyre költöztek ahol a Pénzügyi Szakliceumban" érettségizett.1953-ban a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem" jogi karára felvételizett sikeresen, de kulák származása miatt áthelyezték az orosz-történelem tanári szakra, ahol diplomát szerzett. 33 évig tanított oroszt, magyar nyelv és irodalmat, rajzot és fafaragást Marosvásárhelyen. Díjak, kiállítások jelentették a rövid ünnepi megállásokat az intenzív alkotómunka során. 1998~ban Sütő Andrásnak A lőtt lábú madár nyomában" című könyvét illusztrálta. A rajzokról Sütő András ezt írta: " .. .Írói látomást költöztetett rajzba oly híven, akár ha eleven modellként álltak volna elébe hőseim."
Mit mondható ezek után még művészi teljesítményéről?
Egyetlen gyermekük után jöttek „ki” Magyarországra tanítónő feleségével, mindenben hű és segítő társával Ilukával. Együtt szórták szét mérhetetlen kedvességüket, szeretetüket, jóságukat új barátaik között. Nem véletlen, hogy Szatmárban ragadtak, a legnyugatibb vidéken, ahol a székely mentalitás még él, és még érvényes. Különleges hálával tartozok a Teremtőnek, hogy megismerhettem, barátok lehettünk. Elhalmozott minden jóval, széppel! Alkotásaiba gyönyörködve, szobrait naponta simítom meg, így újra érzem férfias, kemény kézszorítását, s már hallani is vélem, suttogó, recsegő hangját, a kimondott igazságokat, intéseket, tanácsokat. Köszönök Neked mindent! Tudom, tested a végre már szabad jó szatmári földben, lelked a Jóistennél van, így aggódnom csak magunkért, ittmaradókért kell. Adjon nekünk az Isten, olyan hitet és tartást, amilyen Neked volt!

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2010. júniusi szám)

Az utolsó nagy mátészalkai tanáregyéniségek egyike távozott e földi életből csendesen. 90 éves volt, háta mögött szenvedések, csalódások szép emlékek, boldog időszakok. Arcán annak a bölcsességnek a mosolya volt látható, ami azt mondta: Mindent tudok, mindent értek, de elmondani nem lehet, csak megélni. Egyesületünk tiszteletbeli tagjaként, amíg tehette kedves feleségével eljöttek rendezvényeinkre, aztán már csak üzent, hogy olvassa a lapunkat, drukkol nekünk, de már nem tud kimozdulni.

Bár engem nem tanított, gimnáziumi éveimből is emlékszem sudár alakjára, tiszteletet parancsoló szavaira. Érdekes módon személyesebb kapcsolatunk majd jóval később vált bensőségesebbé. Amikor 2000-ben nagy érdeklődés mellett mutatta be a mai Novella Könyvesboltban a Rabszolgák voltunk Szibériában című könyvét. Írása akkor is megragadott, s most újra átlapozva megtalálni véltem annak a mosolynak valamennyire szavakban megfogalmazható magyarázatát a könyv előszavában.

Saját soraival búcsúzunk Tőle: „Befejezésül csak annyit, hogy az isteni bölcsesség ad az utolsókon is reményt, mert a fekete mellé mindig kever fehéret is, a gonoszság mellé mindig juttat szeretetet és emberséget is. E hitben és meggyőződésben adom át soraimat az utókornak.”
                                                                                        Pénzes Ottó

(Megjelent a Mécsvilág 2009. augusztusi számában)

Olyan barátunktól, olyan egyesületi tagunktól búcsúzunk, aki egyszerűen csak használni akart. Soha nem tolakodott, soha nem fontoskodott, mindig háttérben akart maradni, s mindig egy lelkesen, pontosan, tökéletesen működő láncszem szeretett volna lenni. Az volt.
A kultúrának, a művészetnek is szolgálója volt. Hatalmas kreativitását, technikai tudását úgy bocsátotta rendelkezésünkre, úgy állította a jó ügyek, a produkciók szolgálatába, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne. Jó ideje állt már harcban. Hatalmas küzdelemben végül – győzött. Igen, győzött

A LÉT igazi értelme nem az élet, hanem az üdvösség.

Velünk, akik túléltük a halálosnak hitt betegséget, nem történt csoda.

Mi csak egyszerűen életben maradtunk. A csoda Vele történt. Ő üdvözült. Ez a mi vigaszunk.

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2008. augusztusi szám)

Személyes tragédiaként éltem meg, amikor váratlanul jött, súlyos betegsége kiragadta Őt a mindennapjainkból, s csodálattal figyeltem, ahogyan családja, mindenre elszánt, oroszlánként küzdő felesége, Évike harcolt az életéért, gyógyulásáért. Ez a kitartás, ez az élni akarás a Jóisten számára sem volt közömbös, s visszaadta Őt, s nem csak a családjának, hanem nekünk mátészalkaiaknak is! Milyen érzékenyen figyelt a bajbajutottakra, milyen fontos volt számára, hogy erőt adjon a nála gyengébbeknek! Nekem is. Köszönöm Neki! Ezután a civil élet lett az Ö igazi színtere. Nem múlhatott el Rotary összejövetel, nyugdíjas találkozó, művészetbarát rendezvény, kiállítás, színházi előadás, koncert nélküle. S, nem egyszerű résztvevője volt az eseményeknek, hanem mozgatója, szervezője, motorja. Amikor aztán a megosztottság ütötte fel a fejét, Ö akkor is mindenkit szeretett, s Őt akkor is mindenki szerette. Ez volt a nagyságának a titka. „Csak a jók mennek el váratlanul..” mondja a dal, s bár nem tudom hitelt adjak-e neki, de az biztos, hogy jó ember, igaz ember volt, s az is igaz, nem számítottunk arra, hogy itt hagy minket. Kövendy Lajos elment, s mi szegényebbek lettünk. Visszavonhatatlanul, végérvényesen szegényebbek lettünk. Isten nyugosztaljon drága Lajos bácsi!

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2006. decemberi szám)

Oly sok életet mentett meg és számtalan betegnek hozott gyógyulást munkája. Miért nem maradhatott tovább köztünk? Miért nem láthatja felnőni gyermekeit?

Talán a sors keze okkal vette el tőlünk és a földi életen túl, folytatódik „küldetése”. Talán megpihen, nyugalmat és békét talál a lelke. Reméljük, hogy az idő csökkenti az általa hagyott űrt és fájdalmat.

Idézzük fel a közös múlt képeit és olvassuk el egyik kedvenc versét:

SZÁMŰZTEM MAGAMAT...

Száműztem magamat az emberek közűl,
Magányba mentem és mélyen rejteztem el;
Magam voltam csak ott és mégsem egyedűl,
Együtt valék a múlt ezer emlékivel.
És minden emlék oly gyászdolgokat beszélt,
Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét.

Végigtekintettem tulajdon sorsomon
És a világ során. Az és ez oly sötét!
S az éjben, mely minket homályával bevon,
Nem látjuk már az ég vezérlő jobbkezét;
Csak úgy botorkálunk majd ide, majd oda.
Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.

Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,
Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;
E gondolat, miként varázsvessző, elő-
Idézi ama mély rejtekből lelkemet,
Amelybe zárkozék, midőn az emberek
Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.

Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!...
Minden tőled kapott sebem felejtve van;
Megbékűlő jobbom fogadd el, oh világ,
Nem volnál rosz, ha nem volnál boldogtalan.
Boldogtalan vagy s én sajnállak tégedet,
S akit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.

Petőfi Sándor, Dömsöd, 1846 május

A mindenki által csak Bogyika néniként ismert, kedves türelmes tanárnő, aki bár nyolcadik évtizedét taposta, de oly fiatalos, oly lendületes és bölcs életet élt, hogy váratlannak, feldolgozhatatlannak tűnik távozása. Ő volt az, aki évtizedeken át csendben végezte azt az „aprómunkát”, amit mi szervezők, fontoskodók, nagy csinnadrattával teszünk, s mégis sokszor kudarc a részünk. A siker az Övé, hisz az évtizedek alatt sok, sok ezer emberbe plántálta a műveltség alapjait szinte észrevétlenül. Tudta, hogy a Példa a nagy tanító. Ő példát adott minden mozdulatával, minden szavával. Életének része volt aművészet a kultúra, az olvasás, a színház, a zene, a jó film. Hiába keressük

ezután a kiállításmegnyitókon, koncerteken, előadásokon, s a filmklubban. De talán megtaláljuk magunkban, ha majd megelégedettek, boldogok és mosolygósak leszünk.

Pénzes Ottó

(Mécsvilág 2005. decemberi szám)

Egy kivételes tehetségtől vettek végső búcsút 2005. április 13-án szülei, testvére, a rokonok, ismerősök, barátok, színésztársak, volt tanárai köztük jómagam is.
Nagyon jól ismertem Őt. Kedves tanítványom volt. Sőt, családom szerint harmadik gyermekemnek tekintettem. Évekig, minden reggel becsengetett hozzánk, s együtt indultunk az iskolába. Útközben témánk a suli, a megtanult lecke, a zene, a dal volt. Ismerte és hallgatta a komolyzenét,, rajongott néhány pop-énekesért. De leginkább a musicalokat kedvelte. Példaképe Malek Andrea volt. Egyszer, kétszer meghallgatott egy dalt, s már énekelte is. Valóban kiváló

. tehetség volt. Évek hosszú sora alatt egy hamiskás hangot sem hallottam tőle. Ha iskolai rendezvényünk volt, ő mindig elkápráztatta a közönséget. Hatodikos

Elnézését kérem a Tisztelt Olvasónak azért, hogy túl személyes lett ez a búcsú. De a szívemhez nőtt, és nagyon szerettem ezt a lányt.

Siket Vilmosné

(Mécsvilág 2005. márciusi szám)

Gáldi Dezső repülőgép szerelőként szolgált a II. világháborúban. Az Ausztriába történő menekítést és menekülést megtagadva megszökött.
A Műszaki Egyetem Gépészmérnöki karát esti tagozaton végezte el 1952-ben, közben a Kohó- és Gépipari Minisztériumban dolgozott.
Később az Ipari Szerelvénygyár Angyalföldi gyárának főmérnöke lett.
1971-ben került az ISG Mátészalkai Gyárának élére. Feladata a termelékenység, a minőség helyreállítása, a munkafegyelem megszilárdítása volt. Igazgatóként az MMTK vezetőségi tagja, segítette a sportegyesületek, nyugdíjas klubok, iskolák tevékenységét pénzbeli támogatás és autóbusz átengedés formájában.
A gyár éléről 1980-ban vonult nyugdíjba.
Nyugdíjasként alapító tagja volt a MÁRTU SE-nek, melynek keretében rehabilitációs és nőtornát vezetett, légzéstechnikai gyakorlatokat dolgozott ki, szervezte a testépít#x0151;k munkáját.
A rendszerváltás után alapító tagja volt a Mátészalkai Polgárőrségnek. Annak vezetőjeként intézte a kezdeti adminisztratív feladatokat, szervezte a járőrözést, a tagtoborzást.
Az 1994-es választások óta a 9. sz. választókerület Területi Választási Bizottságának Elnöke.

Pontos, precíz, pártatlan, higgadt tenniakarás jellemezte bizottsági elnöki munkáját….”

(Elhangzott 2003. október 23-án a díj átadásakor

Pénzes Ottó
( a Mécsvilág 2002. júniusi számából)

Dr. Németh Péter

(Elhangzott Mátészalkán, 2002. április 11-én, Farkas József temetésén.)

Külföldre szakadt mátészalkai lány vagyok, de igyekszem nem teljesen eltávolodni szülõvárosom történéseitõl... Legutóbb olyan megdöbbentõ hír jutott el hozzám, ami napokra magamon kívül, helyesebben magamon belül helyezett, mert gondolataimat teljesen ellepte gyerekkorom egy meghatározó, szép szakaszának emléke, egy eltávozott általános iskolás tanár nénivel kapcsolatban.
Egy ma már sajnos földig rombolt iskolában egy maroknyi kislány, kis tornászcsapatot alakított, egy agilis, fiatal testnevelõ tanárnõvel, aki még szabadidejét sem kímélve foglalkozott velünk... E néhány év során a tanáraink közül vele kerültem a legközelebbi emberi viszonyba. Nagy szavak nélkül állíthatom, személyisége olyan igazi tiszteletet váltott ki bennünk, mint amilyenrõl a régi idõk bölcs tanáregyéniségei kapcsán lehet csak hallani….A csapattársak és az ellenfelek tiszteletére, becsületes küzdelemre tanított. Egy igazi nevelõ, testnevelõ volt, aki komolyan vette hivatását, vagyis hogy embert kell faragni ezekbõl a serdülõkbõl. Sokszor nevetett úgy minket, hogy "emberpalánták". Most, hogy életét fiatalon kettétörte a betegség, mintha elvitt volna magával az én élettörténetembõl is egy darabot... Büszke vagyok erre a tornászlány múltamra, nemcsak azért mert sok elismerésben volt részem általa, hanem mert neki köszönhetem tinédzserkorom e szép éveit.
Bár késõbb megengedte, de én soha nem vettem a bátorságot, hogy tegezzem:
Egy igazi mítosz voltál számomra, Györgyi néni!

(Megjelent a Mécsvilág 2002. márciusi számában.)