Dr. Judit Gellérd

 

Czire Szabolcs, IV. éves teológiai hallgató

                                               1994. november 10,

Kedves Szabolcs,

      Engedd meg, hogy tegezve válaszoljak, noha ez szinte nehezemre esik az őszinte tisztelet miatt amit mindnyájatok iránt érzek.  De ezt - a kölcsönösség hangsúlyozásaval - tavaly "kivívtuk" magunknak s következetesek kell lennünk immár.

      Leveled mélyen meghatott és határtalan örömmel töltött el.  Ezt még az az egybeesés külön fokozta, hogy már hosszú hónapok óta készülök a teológusokhoz fordulni egy "fennkölt" levéllel, melyben összegezni akartam irántatok való elkötelezettségünket és elvárásainkat a jövőre nézve is.  Tehát amit interjúként elmondok, azt nem csak a te kérdéseid "provokálják", hanem ez már évek óta bennem érik és oly fontos része életemnek mint költőnek az Ars poetica-ja.  Nagyon hálás vagyok, hogy ennek kifejezésére meghívtál, s így nem érzem tolakodásnak amikor ezt a levelet valamennyi teológus barátunkhoz intézem. 

      Nagyon komolyan vettem megbizatásom, s már hosszú ideje írom ezt az interjút.  Ha terjedelme miatt alkalmatlan is leközölni, arra megkérlek szépen, hogy az egészet mint magánlevelet--néhány masolatban--légyszives odaadni minden unitárius teológiai hallgató barátunknak.  Köszönöm.

      Most remek és nem könnyű kérdéseidre önvallomással tudok csak válaszolni.

      1.  Említsen meg néhány olyan eseményt vagy állomását életének, melyeket fontosnak tart sorsa és személyisége alakulásában.

      A legalapvetőbb az, hogy Gellérd Imre volt az apám, hogy unitárius papleánynak születtem Erdélyben - 1948 március 15-én!  S ehhez nem kisebb súllyal tevődik édesanyám, Kovács Judit, a küzdeni-  s emberi meltóságát megőrizni tudásban példaadó élete. 

      Ha születési helyet és sorsot még egyszer választanom adatna, ismét ugyanoda születnék.  Mindig tudatában voltam, s most még inkább érzem, hogy az életet a küzdelem maga teszi gyönyörűvé.  Nemhogy soha nem vágytam, de egyenesen elkerültem a kényelmes életet, sokszor esztelennek látszóan, de ösztönösen a nehezebb utat választottam.  A politikai megbélyegzettség - papleány - dacos ambiciót tüzelt bennem már gyerekkortól, hogy hátrányos helyzetemet minőséggel kiegyenlítsem.  A marosvásárhelyi Zeneiskolában már kilenc évesen, szüleimtől távol - sőt, ezekben az években, öt évig, Édesapám már politikai börtönben volt - az önkínzással határos, "spártai" szigorral neveltem magam erősnek, testben-lélekben.  A dupla programmal működő művészeti iskolában nyolc éven keresztül minden nap minimum 5-6 órát gyakoroltam hegedűn - hogy technikai korlátaim szorgalommal tegyem észrevétlenné, hogy zenében is első legyek.  Éjszaka tanultam, olvastam - sokszor állva, hogy el ne álmosodjak. 

      Akármilyen megmosolyogni való is lehet egy serdülő túlzása, mindig embertársaimért, sőt, "az emberiségért" éreztem felelősséget, csupa erről szóló idézetet gyűjtöttem.  Eszményképeim Albert Schweitzer és Teréz anya voltak mindig.    Persze ez természetes volt Édesapám példája alapján.  Kézenfekvő volt az is, hogy a medicinát választottam - úgyis mint legnehezebbnek ítélt pályát.  Életemben mindig eminens voltam, az orvosi egyetemen s az ezt követő országos versenyvizsgákon is.  Aztán mikor elértem azt a szakmai csúcsot, amire egy kisebbségi csak vágyhatott, mindent elölről kezdtem Budapesten.  Vakmerő lépesektől, újrakezdéstől, reszkírtól sem riadtam sohasem vissza.  Elébe mentem az életnek.  De hamar keserűen tapasztaltam, hogy Magyarországon a küzdelemnek más íze volt, megszűnt az a szellemet-lelket frissen tartó aktív létezés állapota amit Erdélyben megéltünk.  Azért itt se vesztegettem az időt, hisz itt is ismét bizonyítanom kellett, nemcsak személyesen, hanem inkább így: mit ér a magyar ha erdélyi.  Itt még két szakorvosi vizsgát tettem le a belgyógyászat mellett: ideggyógyászatot és psychiatriát.  S közben a teológia elvégzésének lehetősége iránt is kutattam, s ezt ma sem zártam még le. 

      De életem felét mindig a zene töltötte ki: aktív zenélés.  Megszerveztem és tíz évig igazgattam, szólistája voltam a marosvásárhelyi Orvoszenekarnak.  Majd újabb tíz évig Budapesten is a Semmelweis Orvosegyetem zenekarában játszottam.  S ami még ennél is nagyobb élmény volt: a budapesti Mátyás templom akkor éppen 400 éves kórusának tagja lettem s énekeltem a zeneirodalom szinte valamennyi nagy miséjét vasárnapról-vasárnapra.  A roppant zenei élményen túl ez lett lelki otthonom.  Olyan közösséghez tartoztam, mely feltétel nélkül elfogadott.  Amikor kórusommal Rómába zarándokolva a Vatikánban II. János Pál Pápától egyedül én kaptam atyai áldást (az egyedüli nem katolikus)--mert erdélyi templomaink védelméért folyamodtam hozzá--a kórus tagjai az esemény katarzisában is így szóltak:  "Tőled nem irigyeljük, te megérdemelted."  Soha sehol a keresztényi szeretetnek, az egymás megbecsülésének, s önfeláldozásig menő segítésének ilyen élő példáját nem tapasztaltam azelőtt mint e világi szolgáló közösségben.  Lelkem azóta is nyitott valamennyi értékes valláshagyomány iránt.  Isten lelkét mindenütt fellelem, ahol őt lélekben és igazságban imádják, legyen az Jeruzsálem vagy Róma, Japán vagy Amerika.

      A lelki támaszra akkor igen nagy szükségem volt, mert 1980-ban, röviddel Magyarországra településem után életem legdöntőbb és legtragikusabb eseménye következett be: Édesapám korai, erőszakos halála.  A gyászból évekig nem tudtam felocsúdni, unitárius templomba tíz évig nem tudtam belépni.  Meghasonlottam lélekben, megingott a hitem, elfordultam az Istentől is.  De nem sokáig; Édesapám visszatérített.  Bár közönségesen szemlélve, ami történt csak egy álom volt, de én tudom, hogy ennek minősége a realításnál sokkalta valóságosabb, mélyebb megélés volt.  Az álom "leple" alatt valóban találkoztam apámmal.  Szelíden átölelt és bevezetett homoródszentmártoni templomunkba, körbejárta velem az Úrasztalát s kérdésemre megnyugtatott: sohasem hagy immár el.  Olyan boldogság érzésével ébredtem fel amit életemben nem tapasztaltam, mert minőségében ez nem földi boldogság volt.  E megrázó élmény apotheosis és fordulópont volt számomra.  Ettől kezdve hitem nemcsak sokkal mélyebb mint valaha is, de minőségében más, teljesen áthat: aktív hit.  Ez az életem lényege, meghatározója, s nemcsak egyik aspektusa.  Újraszülettem.

      Vallásom egyre inkább a szolgálat, a másokért élés, és csak így vagyok önmagam. Ifjúkoromban úgy fogalmaztam, hogy az ember kutyakötelessége mindig önmaga legjavát adnia a társadalomnak, képességeinek maximumával szolgálni embertársait.  (Ez itt, Amerikában szokatlan gondolat.  Itt a pénzkeresés a mérték).  Ezért váltottam vakmerően a zenéről--melyhez nem adatott meg a csúcsra vivő tehetség--orvosira, melyben nem éreztem korlátokat (csak később, politikaiakat).  Ez most is vezérelvem: minden percnek értelme kell hogy legyen, vesztegetni való időnk nincs.  Minden napom a teljesség, a maximum jegyében igyekszem élni, mintegy készen a végső számadásra.  Minden nap egyformán fontos és értékes, mintha az volna az utolsó: igy minden percnek örvendek, tudatosan, gyönyörködve élem meg, valósággal ünnepelem az élet minden óráját s mindig hálát érzek, hogy képes voltam--mégha csak szándékban is--akármi kicsit is hozzájárulni, hogy emberibb legyen a föld.  Vagy mondhatnám inkább így: épüljön Istenországa. 

      Vannak nehéz órák, de az Isten akkor is velünk van.  Az élet változás, s az embernek legyen annyi esze, hogy amikor boldog, ne azon szorongjon, hogy mi lesz, ha elmúlik.  S ha úgy érzi, rászakad az ég, akkor se felejtse el: a nap ismét kisüt előbb-utóbb.  Mert az élet változás s Istenünk nagy tervét nem láthatjuk át, talan csak néha, utólag.  De erre sok szenvedés és sok öröm váltakozása tanított meg.  Hálás vagyok a szenvedésekért, mert nemcsak edzettek de megtanítottak felismerni, megtalálni, értékelni a boldogságot.  S azt a lelkiekben keresni, nem az anyagiakban; s nem egyedül, hanem mindig közösségben, másokkal együtt; és sohasem mások róvására, mint ahogy a kudarc forrását se másban próbálom lokalizálni.  Az ember csak önmagát változtathatja meg, senkit, semmi mást.  Aki mindig csak valaki mást, mindig a körülményeket teszi felelőssé boldogtalanságáért, elveszett.  Elfecsérli életét és mindig frusztrált. 

      Nem könnyű, de még mindig az a legjárhatóbb út, hogy minden hibás lépésünkből - miután elismertük - tanuljunk és akarjunk jobbak, bölcsebbek, türelmesebbek lenni.  Sehol nem oly nyilvánvaló ez, mint a házasságban.  Mert az egy folytonos lelkigyakorlat, a harmónia művészete, az élet s önmagunk folyamatos komponálása, az örömmel szolgálni tudás iskolája.  Személyiségünk integritásának megőrzése úgy, hogy ugyanakkor ezt társunknak is biztosítjuk.  Igy történik meg a csoda, a minőségi ugrás. Amikor két ember hirtelen sokkal többé válik lehetőségeiben, lelki hatékonyságában, mint csupán két személy.

      Ezt is saját tapasztalatból vallom, mert elmondhatom, hogy férjemmel, George Williamsszel házasságunk nemcsak hogy eszményien boldog, de minden nap boldogabb lesz.  S ennek kulcsa az, hogy hatványozzuk egymás személyiségének kiteljesedését.  S hogy Isten kegyelmét felismerjük apró és nagy dologban egyaránt, s mi is a kegyelem csatornái, közvetítői akarunk lenni egymás s mások számára.  S mert házasságunkat nemcsak áldásnak, de feladatnak is érezzük, önmagában is az élet teljes értelmét magában hordozónak.  Igy aztán fel se merül, hogy az egyik feladta eredeti hivatását, zenekarát, anyanyelvét.  Mert nem kellett feladnom önmagam, sőt, most találtam magamra, lelkileg felszabadultam.

      2. Tapasztaljuk lépten-nyomon tevékenységének hatását, amelyet az erdélyi unitárius egyházért és híveiért tesz.  Szeretnénk, ha erről részletesen szólna.

      Mindig lázadó, forradalmi természet voltam, nem bírtam az igazságtalanságot, az elvtelenséget elviselni.  Főleg amikor előnyök - anyagi vagy politikai - húzódik meg a háttérben.  Keserűen látom be, hogy míg a becsület, nyíltság, önzetlenség, gerincesség még egyéni szinten elvárható, fellelhető, de már intézmények - legyen az egészségügyi vagy egyházi - erre képtelenek, még ha a szándék meg is volna rá.  Akkor sodródtam bele nyakig s léptem a testvéregyház mozgalom élére amikor mindjart az elején felfedeztem, hogy az akkori bostoni vezetés szabotálni próbálja azt.  Később ebből nem is csináltak titkot, nyiltan a szemembe mondták a vezetők, mennyire rossz szemmel nézik munkám amellyel tetemes pénzalapokat irányítok Erdélybe, vagyis Amerikából kifelé.  Az testvéregyházak eredeti párosítását az akkor Chicagoban tartózkodó Andrási György tanácsos Natalie Gulbrandsen, akkori unitárius vezetővel végezték.  Elvük az volt: nagy, tehetős USA egyh. községet nagy erdélyi egyh. községgel társítani.  S amiből következik, hogy a kicsi és szegény kicsivel és szegénnyel lett testvér.  Nagyon nehéz ezen most bármit is változtatni.  A hivatalos vezetés itt minden eszközzel megpróbált engem félreállitani, de én makacsabb és szívósabb voltam.  S a mozgalom nőttön-nőtt míg George és én küzdöttünk hol Bostonnal, hol Kolozsvárral, hol Budapesttel.  Sokszor keserves volt és annyira kisértett, hogy adjuk fel, felejtsük el, éljünk nyugodtan, magunknak.  De két okból nem lehetetett: az első természetesen az erkölcsi indíték volt, másfelől ügyünk, támogatásunk olyan széles tömegalapúvá vált, mely a dezertálást lehetetlenné, s a sikert elkerülhetetlenné tette.  Már csak annak bizonyítása is megérte, hogy az igazság győz, érdemes érte küzdeni.

      Természetesen sokkal többről van szó, mint elvi győzelemről:  az anyagi segítség, a pénz az amellyel munkánk még annál is jobban lemérhető.  Nyilvántartásaim alapjan eddig több mint 360 000 dollár ment keresztül Erdélybe csak az én kezemen, mint a Center for Free Religion társigazgatója.  Ebből 110 000$ az a két ösztöndíj, melyet a Center pályazott meg és nyert el egy unitárius alapítványtól, a New York-i Veatch Fund-tól három templomunk építésére.  De még így is negyedmillió dollár aránylag kis adományokból gyűlt össze és szeretnénk hinni, hogy minden egyházközségünk és lelkésze részesült az áldásaiban valamilyen módon, ha messze nem egyenlően is. 

      Túl hosszú volna részletezni mi mindent sikerült finanszírozni öt év alatt.  De erről részletesen magam számoltam be az Unitárius Közlöny lapjain, hogy legalább történelmi szempontból valami nyoma maradjon.      

      Nyolc könyvet adtunk ki angolul és magyarul.  Mindeniknek újrakiadását sürgetik, kettő meg is született.  És három új könyv van a computeremben.  Ebből kettő Edesapám prédikációinak második és harmadik kötete lenne.  De az igazi könyv még kiadatlan, s egy nagy New York-i kiadó vár rá.  Édesapám életműve az:  a négyszáz év unitárius prédikációirodalom és szertartás törtenete.  E 600 oldalas munkát kijövetelem utan fordítottam angolra, majd háromszor újrafordítottam.  Az eredeti magyar szöveg is computerbe táplálva vár otthoni kiadásra.

      Sokezer dollárt adományoztunk a teológiai hallgatók és kisnyugdijas lelkészek és özvegyek támogatására.  Sikerült megvásárolnunk a szentegyházi templomot (9 ezer $) és kérésünkre Tobiás Károly berkeley-i professzor nagylelkü adományából született meg egy ifjúsági kultúrközpont Torockón a Brassai Gimnázium és nemzetközi ifjúság számára.  Az első computer rendszert - s azóta még többet is - mi vettük a Gellérd Imre Alapítványnak, ami ma lehetőve teszi egyházunk valamennyi kiadványának modern szedését, s mely a jövő nyomdája része.  S sikerült a nyomdára is 10 000 dollárt szereznünk a japán Rissho Kosei-kai buddhista egyháztól.        A Keresztúri Unitárius Szemináriumot nemcsak pénzzel, de őket is computerrel es elektronikus orgonákkal segítettük.  Videokameránk és egy lejátszó rendszer lehetővé teszi, hogy az egyház valamennyi fontos eseményét archivumunk számára megörökítsük és George új meg új videofilmet készítsen az amerikai unitáriusok nevelésére, informálására.  Nőszövetségünk kézimunkáit, otthoni művészek fametszeteit mindenütt kiállítjuk és már néhány ezer dollár értékben sikerült értékesítenünk - s ami meg ennél is fontosabb: fenntartani a piacot, vagyis a "divatot", az érdeklődést itt s a lelkesedést otthon.  Aztán ki ne hallott volna a traktorokról, melyböl tiznél is több van s melynek megszervezéséért naponta dolgozunk.  Akárcsak más gazdasági fellendítő akciókon.

      Minden munkánknak ugyan van - szerencsére elég jelentős - anyagi vonzata is, ha nem is arányos a befektetett munka mennyiségével, de mégse ezt tekintjük a leglényegesebbnek, hanem az erkölcsi, a lelki vonatkozásait.  Annyit ér munkánk amennyire az otthoni elkeseredésen sikerül enyhiteni, a reményt újraszülni, az összefogást, megbékélést munkálni, a hitet elevenen tartani, egyházunk szellemének és vezetésgyakorlatának megújulását eredményeznt.  S ha abbeli hitünket, hogy ezt mind sikerül szolgálnunk, elvesztenénk, sokminden összeomlana. 

      Az amerikaiakkal folytatott munkánkban is ez a fontos: a lelkiséget alakítani, illetve ez az ami átalakulóban van egyre több egyhazközségben.  Erdély unitarizmusának s népenek szelleme akit megérint, az szintén minőségi változáson esik át.  Erről vall gyönyörűen sok lelkész abban az angol nyelvü prédikációs kötetben amit nemrég adtam ki: [Viharban a fák is összehajolnak, Center for Free Religion, 1993].  Ezt amerikai lelkészek írták Erdélyről, illetve ide zarándoklásuk általi lelki átalakulásukról.  De nemcsak a lelkészek, hanem híveik is gyökeres változáson esnek át s csodálkozva ünneplik ezt.  Erdély nagylelkűvé, keresztényivé tette őket.  S hálásak érte, mint életük legnagyobb ajándékáért.  Milyen jobb záloga lehet a testvéregyház kapcsolat jövőjének, mint ez? Bárcsak otthon is lenne ennek lelki dimenziója.

      Intézmény-ellenes érzésünket legyőzve létrehoztuk a Testvéregyház Tanácsot, melynek főtitkára vagyok - vagyis a munka nagy részét magam végzem most is.  De mivel a felelősség egy részét átruháztam a tanácsra, sokkal nehézkesebb a segélykérésekre való reagálás.  Most legfennebb csak remélhetjük, hogy a Tanács vállalja a pénzgyüjtés feladatát is és nem torpan meg a hatékonyság folytatásának feladata előtt.  Addig saját zsebbe kell sokszor nyúlnunk.

      3.  Indítóokai tevékenységének.  (Nehéz, teljes embert igényel, sok vesződéssel jár - miért csinálja mégis?)

      Ezt mások gyakrabban kérdezik meg tőlem mint én magamtól.  Egy biztos: nem személyes érdekből, nem egyéni dicsőségért.  Való igaz, hogy Amerikában minden lehetőségem megvolna akár a pénzkeresetre akár egy kényelmes életre.  Ehhelyett most önkéntesként talán többet dolgozom mint amikor erre munkaszerződés és fizetés kötelezett.  De én kérdezem ugyanazt férjemtől, akinek nem népe s nem hazája Erdély.  S mégis az.  Annyira, hogy ő is félretette Ázsia-kutatásait, könyveinek írását, s egészen az erdélyi unitárizmusnak szentelt öt évet az életéből s havi 20%-t fizetéséből, az én morális támogatásomról s az évenkenti odautazásokról, egyetemi ajándék-oktatásokról nem is beszélve. 

      Nehéz-e az igazságnak megfelelő egyetlen választ elhinni?  Tisztán keresztényi szeretetből teszem, fanatikus szeretetből.  Akkora együttérzés ég bennem a szenvedők iránt, s hátha ezek még véreim is.  Nem tudom kisebb szavakkal jellemezni ezt a lenyűgöző, szárnyakat adó érzést.  De nincs is benne semmi rendkívüli, hisz Édesapám még azokat is, akkor is szerette s soha rosszat nem kívánt vagy tett ellenük akik elárulták, börtönbe tették s még azután is belső száműzetésre ítélték. - Hogy tudod őket szeretni? - lázadtam sokszor.  - Emberek ők is vagy egyszer talán azok lesznek - válaszolta.  Még halála előtti búcsúlevelében is ezt írta: "Nagyon szerettem egyházam s híveimet, nagyon!"

      Most értem őt.  A szeretetet az ember nem érdemek szerint érzi valaki iránt.  Az vagy van vagy hiába az érdem.  S aki a legtöbbet nyer belőle ez esetben, az én vagyok.  Mert ez olyan állapot, mintha folyton imádkoznék.  A tennivalók, a megoldások csak úgy pattannak a fejembe s a tett olyan kézenfekvő.  Cselekvő lesz a hit a szeretet melegében. 

      Aki ezzel a válasszal nem tud kibékülni, annak így is fogalmazhatok: dacból dolgozom.  Hogy megmentsem a Gellérd Imréket a gellérd imrei sorstól.  Hogy a tehetségek s akikben ég az isteni elhivatás--hogy egyházunk s népünk jövőjét munkálják--s akik a szeretetről nem csak prédikálnak, ne sorvadjanak elfeledve, a perifériára seperve, exisztenciális gondokkal küszködve, hanem haladjanak!  Hogy az idealizmussl, a tenniakarással telt teológiai hallgatók ne sebzett lélekkel, szárnyatörötten hagyják el a teológiát, s hogy egyetlen lelkész se szenvedjen megalázást, elhanyagolást, hogy a fájdalmas elidegenedés lelkészek és központ között megszűnjék. 

      El kellett Édesapámat veszítenem, hogy felébredjek, s amiért ő élt és halt, ezt az egyházat s bajait a magam számára is "felfedezzem", hogy azonosulni tudjak az ügyben vele.  De az már isteni csoda, hogy sorsom úgy alakította a Georgeal való találkozásban, hogy képessé is tett a cselekvésre.  Mert Édesapámnak nemcsak értékes írásait mentettem meg a jövő számára, nemcsak nevét tettem az amerikai unitáriusok közt halhatatlanná, de - és ezt akarom leginkább remélni - az otthoni fiatal lelkészek és a rendszer üldözöttei is erőt, inspirációt nyernek az ő életéből, makacsul folytatott léleképítő munkájából, soha meg nem alkuvó magatartásából.  Bárcsak ne kellett volna az aktív mártíriumot, mint egyetlen megoldást választania.

      A Chicago-i Meadville/Lombard unitárius teológia Gellérd Imre ösztöndij alapot hozott létre erdélyi lelkészek számára, melyet reméljük minél többen fognak élvezni közületek.  A Berkeley-i Starr King unitárius teológia 1994 májusában férjemet is engem is külön díszdoktori címmel tüntetett ki - engem Erdély unitárius egyházáért végzett munkámért.  Nos, ezt mind történelmi igazságszolgáltatásnak érzem s ünepelem.  Ezért vettem át a kitüntetést Édesapám nevében is.  Az én munkám csupán az övének mentése, folytatása.  Szövöm tovább derékbatört álmait egyháza iránti fanatikus elkötelezettsége szellemében.

      4.  Mivel könnyíthetnénk, tehetnénk eredményesebbé - mi erdélyiek - az Ön munkájat?  Melyek a legjelentősebb akadályok?

      Mindenekelőtt azzal, ha a teológusok és lelkészek jobban kommunikálnának egymással - és amerikai partnereikkel.  No meg velem is.  Sokszor elcsodálkozom, hogy szomszéd falusi kollegák sem tudnak egymás dolgairól, életéről, nem sietnek egymás segítségére, ha bajban van a másik, nem osztják meg örömeiket és az információkat, ha azok birtokába jutnak.  Igazán eredményes testvéregyház program akkor lesz, amikor Erdélyben is megalakul egy tanács, lesz egy felelős és mindenkit átfogó, koordináló vezetősége, melyben minden vidék egyformán képviseli magát.  Vagyis amikor a testvéregyház program közügy lesz.  Amikor közös cél lesz, hogy senki ki ne maradjon az áldásaiból, mert akkor egymásra irigység se zavarja meg azt.  Amikor az angol nyelv gondjait is közösen próbálják megoldnai, mint itt a magyarét. 

      Természetesen még ennél is fontosabb, hogy a lelkészek vagy valaki a gyülekezetből rendszeresen írjon amerikai partnerének levelet, tartsa a kapcsolatot melegen, sőt intenzíven.  S ha erre nincs megfelelő válasz, akkor értesítsen engem, hogy utánanézhessek.  Az amerikaiak, ha komolyan veszik a kapcsolatot, nem tudnak keleteurópai idő szerint hónapokig várni egy válaszlevélre.  Elvesztik türelmüket s ezzel érdeklődésüket.  Mert nem szabad elfelejteni, itt a közösségdinamika érvényesül.  Itt nem a lelkész magánügye, hogy kap-e levelet vagy sem, itt egy egész gyülekezet faggatja lelkészét vasárnapról-vasárnapra, hogy: na, mi van?  A harmadik hónap után már tapintatból se kérdezik, de ki veszít?  A posta hibájául csak kivételesen lehet felróni az elmaradt leveleket. 

      Ez hamarosan érvényes lesz már a Teológia hallgatóira is, mivel az itteni teológusok is testvéri kapcsolatot - levelezést - keresnek.  Nemrégiben a Starr King-en nagy sikerü Erdély estet rendeztünk Léta Sándorral, nagy vacsorát föztünk 50 embernek.  Reményünk a Starr King és a Kolozsvári Teológia testvériesitése.

      A magam számára legfőbb kívánságom, hogy bizalmatokba fogadjatok, több levelet és többet irjatok életetekről, problemáitokról és vágyaitokról.  Mert ezzel minket a valóság medrében tartotok és megkönnyítitek a munkánkat.  Édesanyám levelein kívül senkiének annyira nem örvendek, mint amikor teológus ír.

      5.  Milyennek látná legszívesebben a teológusokat?

      Éppen olyannak amilyenek.  Persze boldogabbnak, szeretettebbnek, megbecsültebbnek.  Első pillanattól kezdve, ahogy megismertünk, ti vagytok a mi legfőbb erő- és inspirációs forrásunk, akikben megingathatatlan bizalmunk hinni engedi, hogy van egyházunknak jövője bennetek s általatok.  Georgeal titeket "keresztgyermekeink"-nek hívunk magunk között.  S így is érezzük: a maga személyes felelősségével és azzal a büszkeséggel, mindig megható és örömet jelentő nagy szeretettel emlegetünk ami a keresztszülőség velejáró érzése.  Ezt igyekeztünk kifejezni azáltal is, hogy minden fontosnak vélt területen támogatunk, képességeinkhez mérten.  Ha minden egyebet is fel kellene adnunk, de mellettetek kitartunk, ránk mindig számítsatok, bizalommal forduljhatok hozzánk--akkor is amikor majd kikerültök.  Erkölcsileg is, s reméljük anyagilag is. 

      Legyetek tudatában történelmi hivatásotoknak - ez nem túlzás.  Ti képviselitek azt az új szellemet amely a lélekrombolás évtizedei után az egyházat jelenlegi morális válságából kivezetni képes.  Ezt ne tévesszétek szem elől, ezt várjuk tőletek, mert a lehetőség végre megvan a nagy váltásra.  Vigyázzatok lelketek mostani lángolására, hogy a merevség, begyepesedettség, szűklátókörűség s főleg a lemondás ne kerítsen hatalmába amikor majd egyedül maradtok.  Ennek úgy érzem, sarkallatos feltétele egy valódi közösség kialakítása most, a Teológia évei alatt.  A bizalom, a egymáshoz tartozás és egymásért érzett felelősség kell, hogy az alapja legyen ennek.  Ismerjétek fel: egymás nélkül nem tudjátok majd nagyobb céljaitokat se elérni, s most kell megtanulnotok az összefogást s akár az áldozatvállalást is egymásért.  S bár a teológia intézete ma még a múlt öröksége alapján authoriter, merev, szinte középkori, nektek mégis a demokrácia iránti érzékkel fejetekben s szivetekben, s iránta való elkötelezettséggel kell onnan kikerülnötök.

      6.  Az ön támogatásával indult be a ZIZI, a teológusok lapja.  Mik lennének az elvárásai vele kapcsolatban.

      Erdély missziónk legszebb emlékei fűződnek a ZIZI-hez:  azok az éjt is nappallá változtató lázas órák, amikor George titeket megtanított a computerek rejtelmeire akik akkor még se angolul nem tudtatok, se azelőtt computert nem érintettetek.  S öt nap múlva mégis elkészült a ZIZI, mint "vizsgamunka".  Bizony forradalom volt az: a kommunizmus utáni első önalló kiadványotok, lehetőségetek és tehetségetek kézzel fogható bizonyítéka.  S ha belegondoltok a még mindig szélesedő lehetőségeitekbe, akkor a ZIZI-t hűtlenül el nem hanyagoljátok--hatalom ez a kezetekben. 

      A feltett kérdésre először talán negatív formában válaszolnék:  Nem szeretnénk, ha a ZIZI  megosztó, egymást vádolásra, bűnbak-keresésre szító tényező lenne, mint amit kialakulóban láttunk.  Hanem legyen az aminek indult: az együttalkotás és az egymáshoz tartozás érzését munkáló szimbólikus fórum, örömforrás.  Erre kérünk, s ezt várjuk el, de senki nem kötelez rá.  A ti saját ügyetek, az lesz belőle amivé teszitek.

      7.  Jövőbeli tervei...

      Mindig a mában élek, a jövő ma kezdődik...  Isten segítségével szeretnénk munkánkat jobban összpontosítani, éspedig a mindenkori unitárius teológusokra.  Az anyagiak függvényében a diákok élelmezési költségeit és valamennyi ösztöndíj alapot ezentúl is megpróbálunk előteremteni.  Ehhez persze újabb könyveket kell kitalálnom és "kiadnom" - ami "házinyomdánkban" saját munkával történik.  Ez ha vékonyan is, hoz némi pénzt.

      Eltökélt szándékunk, hogy amit két évvel ezelőtt létrehoztunk: teológusaink Szegeden megrendezett továbbképző tanfolyamát minden évben támogatjuk.  Ez része abbeli törekvésünknek, hogy segítsünk a jövő számára tudós-, író papokat, teológiai tanárokat képezni, mert ebben óriási a hiány.  S ehhez tartozik a Czire Szabolcs által megfogalmazott saját igény: a "profi" papság létrehozása.  Igen, ez az!  Nos, ennek a feltételein mi is szeretnénk munkálkodni.

      Jelenleg nagyméretű munkát vitelezünk ki: felkérésünkre a szegedi tudóscsoport, Balázs Mihály professzor vezetésével az unitárius kollégiumi nagykönyvtár katalógusát rendezi sajtó alá, mi föleg a kiadás anyagi oldalán dolgozunk.  Ezzel nemcsak sikerült évtizedek után megnyittatnunk a kolozsvári Akadémián unitárius kincsesházunk kapuit, de a katalógussal a nemzetközi tudósvilág előtt is megnyílik a kutatás lehetősége.

      Szándékunk, hogy lehetőleg minden computer használatban jártas teológust, amikor végez, egy saját computerrel szereljünk fel.  Mert álmunk egy igazi együttműködési hálózat létrehozása lelkészeink és a világ között.  De elsősorban egymással szeretnénk titeket összekapcsolni, egy hullámhosszra hangolni. 

      Egyre sokasodó meghívásaimat visszafogva - hisz eddig az USA 18 államának közel száz unitárius templomában beszéltem s hegedültem, hogy lelkesítsek és neveljek - szeretnék ezentúl minél több időt írással tölteni - de nemcsak levél- s beszédírással. 

      Májusban, ha Isten megsegít, egy amerikai unitárius zarándokcsoportot vezetek Erdélybe, s akkor majd tovább folytatjuk ezt a "beszélgetést", de most már párbeszéd formájában.  Addig örömmel végzett, jó munkát, Isten áldását kívánom számotokra.

                                         Gellérd Judit (Zizi)