X.

Másnap reggel, nagyhét szombatján, Gábor úr panaszkodni kezdett, hogy őneki már elég volt a dicsőségből: annyi szent dolgot vett már be, hogy egész életére beéri vele. Ezzel összehangzólag Dormándyné is magasfokú migrén jelentkezésére kezdett példálózni, s mind a ketten egyértelműleg konstatálták, hogy a hercegnő szerfölött kimerültnek látszik.

Az értük jövő Manassé nagyot nevetett rajtuk.

– Ez rendesen így van. A nagyhétre feltóduló idegenek a két első gyásznap látványaiban annyira kimerítik az erejüket, jól tartják a kíváncsiságukat, hogy a harmadik napon már öthatod része otthon marad összeszedni képességei töredékét a főpompára, a húsvéti áldásra, s eközben elmulasztja a legegyszerűbbet és legnagyszerűbbet, a mai nap két tüneményét: a valódi kereszt imádatát s a Marcell pápa miséjét.

A hölgyek aztán nem hagytak békét Gábor úrnak, mennie kellett velük még egyszer a Sixtinába; pedig bizonnyal állítá, hogy a lábai köszvényt kaptak már a sok állás miatt.

A Sixtus kápolnája most már teljes pompájában volt meghagyva, gyászleplek, fehér takarók nélkül, csak a zárt ablakok sötétje tartá még befátyolozva fölséges pompáját, nem világított más, csak a viaszgyertyák az oltáron.

Amint Manassé előre megmondá: ma már sétálni lehetett a Sixtinában; ma nem volt semmi látvány, a bámész tömeg otthon maradt.

Mert azt nem lehet látványnak nevezni, mikor a pápa legegyszerűbb papi köntösében, a bíbornokok csak a violaszín palástban jönnek elő, aztán kihoznak eléjük egy fadarabot, melyen se arany, se ezüst, se gyémánt. Egy három sing hosszúságú gerendatönk az egész. Azt leteszik az oltárvánkosra.

De az a fadarab az igazi kereszt töredéke.

Valóságos darabja annak a nehéz fának, melynek terhe alatt a világ megváltója összeroskadt, melyen vére végigcsorgott, megőrizve a kősírban a rothadástól, felemeltetve egy császárnétól, darabokra törve a hitetlenek elől megmentés közben, melynek egy darabját egy császár a vállán hozta el gyalog és mezítláb Jeruzsálemből Alexandriáig, egy másik császár szoborba rejteté, templomosok hordták magukkal hitetlenek seregén keresztül, véres utat törve számára Konstantinápolytól Rómáig.

Ez az a minden nemes ércnél drágább fadarab, mi most oda van kitéve a vatikáni oltárra.

S az egyházfejedelem, akinek lábai királyok fejein járnak, atyja kétszázmillió embernek, őrzője a mennyország kulcsának, mikor e tört darab fához közelít, leteszi fejének ékességét, leölti magáról hímzett köntösét, leveti cipőit, s egyszerű szőringben és mezítláb, meghajtott fővel járul feléje, térdre veti magát előtte, s alázattal megcsókolja azt. Követik a többi egyháznagyok. A kórusok ezalatt folyvást zengik Palestrina nagyszerű zeneművét, melynek neve „Marcell pápa miséje”. Egy világot átölelő zenemű, minő valaha emberi és angyali fülek számára alkotva volt, melyet ihletett órákban egy költő ellesett az éghól, s mikor készen volt, dedikálta azt egy üdvezültnek, a meghalt Marcell pápának és nem az élő fejedelmeknek.

Az igaz, hogy délután három óráig tartott a nagyszerű zenemű, amíg a szertartás végén a processió a tegnapi kelyhet az ostyával ismét visszahozta a sírboltból, s a benne levő bort a pápa és bíbornokai, az apostolok példájaként, egy szalmaszálon át szürcsölék ki, mire megkondultak a harangok a Péter-templom tornyaiban, arra a hangra egyszerre lehullottak az ablakokról a takarók; a Sixtina kitűnt egész pompájában Michelangelo remekműveivel. A kivont kardok, az alabárdok, mik addig lefelé voltak fordítva, most egyszerre hegyeikkel ég felé emeltettek, s a kórusok, az egyháznagyok és a zarándokok egy hangból rázendíték a halleluját.

– Hála legyen a mindenhatónak – mondá Gábor is Manassénak –; csakhogy már vége van! Soha életemben még így nem untam magamat.

– Bátyám, ne mondja hangosan – csitítá Manassé. – Ez Palestrina zeneműve volt.

– Mindjárt tudtam, hogy valami zsidó nóta – igazolá magát Gábor úr (akinek Palestrina vagy Palesztina nem tett semmi különbséget). – Már nálunk Pesten csak szebbet hallani ennél a franciskánusok templomában.

Manassé nem vitatkozott vele tovább.

Gábor úr a hotelbe visszaérve azon megmásíthatatlan nézetét fejezte ki, hogy ő már „kerékbe van törve”, s hogy ő a holnapi parádén, ha mindjárt Szent János apokalipszisát mutogatják is, jelen nem lesz, a hölgyek is jól teszik, ha meggondolják, hogy micsoda mulatság lesz holnap reggeli öt órakor a Vatikán kapujánál összecsoportosulva várni négy óra hosszat, amíg a hölgykarzatokra felmenetelt megnyitják, s azután másik négy óráig egymáshoz zsúfolva lenni, míg minden szertartásnak vége szakad a templomban, s végre a pápa megjelenik a loggián, elmondani egy áldást, amiből úgysem értenek semmit, mert diákul van. Legjobb volna a holnapi napon itthon maradni, és kipihenni magukat. – Aminthogy Dormándynét csakugyan még az este utol is érte a bejelentett migrén; annak egész éjjel szódát kellett inni, és mustárszeszt alkalmazni. Nőkísérő nélkül pedig a hercegnő magában nem mehetett a karzatra. (Magyarországi fogalmak szerint; mások nem tartották ezt a szabályt.)

– Tudod, kedves öcsém – mondá Manassénak bizalmasan az ügyvéd –, ami a lábaimat illeti, azok kiállnának még akár tíznapi marsot is: nem vagyok én totya; a Dormándyné fejfájása is elmúlnék, csak azt mondanám neki, hogy doktort hozok. Nagyon fél az olasz orvosoktól, hogy mindjárt eret vágnak rajta. Hanem az van a dologban, hogy éppen most kaptam a pápai kúriától a kegyes engedélyt, hogy a hercegnőt velem együtt őszentsége kész elfogadni holnapután. Ez rendkívüli grácia! Ünnep második napján. Igaz, hogy egy olyan szép diák levelet írtam őszentségének, amilyet nem olvasott egyhamar. De már most nekem is készülnöm kell egy kicsit: össze kell szednem, hogy mit beszéljek őszentségének a kliensem ügyében. Tudod, diákul kell szónokolni. Hát csak hadd maradjon most a parádé. Köszönjük a szívességedet, tudod?

– Mindent tudok. Fáj bátyámnak a Dormándyné feje meg a maga lába. Kapott engedélyt holnaputáni kihallgatásra; ami egyébiránt Rómában nem ünnep, mint Kun-Ágotán. A levele szépen volt írva. Ezt mind tudom. Hanem azért mégis jó lesz egyszer egy udvariassági látogatást tenni Rossi úrnál, a francia követnél, akinek az előszobájáig már elvezettem, mert az is tud egy kicsit diákul, ha nem is olyan szépen, mint bátyám. Tudja?

Ebből megtudhatta Gábor úr, hogy a gyors engedélyt a kihallgatásra alighanem Manassénak köszönhetik, ki azt a nagy befolyású francia követ által kieszközölte.

Manassé is megtudott annyit, hogy a holnapi ünnepélyes látványról azért kell elmaradni a hercegnőnek, mert az „ügyvéd” védelmi tervébe sehogy sem illik az bele, hogy „védence” nyíltan, országvilág előtt együtt üljön és beszélgessen fél napon át egy idegen fiatalemberrel. Ez az egész per folyamát alterálhatná. Eddig megjárta. A hölgy lefátyolozott arccal járt-kelt mindenütt, de holnap már le kell vetni a gyászt, pompának öltözni; s ez a város tele van kémekkel, sanfedistákkal: azért, ha a múlt héten kikergették is a jezsuitákat. Az ügyvéd tanácsosnak találta felmondani a barátságot. S ebben megint igaza volt.

Manassé megértette a dolgot, s szépen búcsút vett a hercegnőtől, aki igazán szomorú volt azért, hogy a holnapi nap öröméről le kell mondania. De hozzá volt szokva, hogy saját akarata ne legyen soha, s odanyújtá búcsúra a kezét. De azután kikönyökölt az ablakba, s utánanézett az eltávozónak, hogy legalább annyit tudjon meg, hogy mikor a hotelból kilép, melyik irányban hagyja el az utcát, s mikor a szeglethez ér, merre fordul el. Lehet, hogy sohasem fogja többé visszatértét látni.

Korán reggel, tizenegy órakor (római számítás szerint, ami nálunk hajnali öt óra) az Angyalvár ágyúi kezdték Gábor úr ablakait megpróbálni, hogy jól be vannak-e téve. A nagy dörgésre kiugrott az ágyából, s rögtön felöltözött. Első gondja volt bekocogtatni Dormándyné ajtaján, s megkérdezni az ajtón keresztül, hogy érzi magát. A szép hölgy azt felelte neki nyögdécselő hangon, hogy most az ágyúzástól megint úgy a fejébe állt a mindenféle görcs, hogy reggelig aligha meg nem fog halni.

Ezt nagyon helyeselte az ügyvéd. Meghalásról szó sincs; de legalább a hercegnő nem mehet el a parádéra.

Neki csak parádé volt az: a kérges szívűnek. Mit tudta ő, hogy annak a félénk lelke mint kétségbeesése balzsamát óhajtja azt az áldást, amit a szívébe ojtott hit csodaerővel ruházott fel. Ami neki csak latin flosculos volt, attól ő gyógyulását várta.

Azután elkezdtek Róma száz temploma tornyaiban megkondulni a harangok; a város megelevenült, a nép mind tódult a Tiber felé, a hintók ünnepi pompához öltözött néppel rakva, mind egy irányban, amik visszajönnek, azok mind üresek.

Blanka kihajolt az ablakon, s nézte folyvást „azt” a szegletet.

A népfolyam egyre omlott végig az utcán; az órák tizenkettőt, tizenhármat, tizennégyet ütöttek, akkor gyérülni kezdtek az utcán járók; aki eleven volt, az már a Szent Péter téren van rég.

Ekkor egy nyitott kocsi áll meg a hotel előtt, egy benn ülő férfival, kiben Blanka Manassét ismerte fel.

Szíve nagyot dobbant. S az arca elárulta már a szívét, piros lett. Manassé sietve jött fel hozzá.

– Bocsásson meg, hercegnő, hogy hívatlanul jövök. Láttam az arcából tegnap, hogy nehezen mond le arról az áldásról, ami ma a loggiáról fog elhangzani, s találtam rá módot, hogy jelen lehessen.

A hercegnő megörült s megrettent egyszerre.

– De hisz elkéstem már; ünnepélyhez sem vagyok öltözve.

– Elég ideje van, hercegnő. Rossi úr neje olyan jó volt, hogy felajánlá önt magával vinni a francia követség külön hölgykarzatára, mely csupán huszonnégy hölgy számára van felállítva, külön bejárással a katonai sorfal közül, legközelebb a loggiához. Egy óra múlva eljön önért saját hintajával a grófnő. Addig felkészülhet a hercegnő.

– Ön is eljön?

– A grófnőt elkísérem idáig leányával együtt, akiben ön igen rokonszenves alakot fog megismerni, de oda nem kísérhetem önöket, mert a különkarzatra csak hölgyeket eresztenek, hanem majd valahová befurakodom én is, felmászok valamelyik obeliszkre, amit még meg nem szálltak mások.

Azzal sietett vissza a követségi palotába.

Ez ajánlat ellen aztán az ügyvédnek sem lehetett semmi kifogása. Inkább kapni kell két kézzel a magas pártfogáson. Nagy megnyugvására szolgált, hogy ezúttal Manassé elmaradt a hercegnétől, s az kizárólag hölgytársaságban fogja tölteni a napot.

Most aztán Dormándynénak még jobban megfájdult a feje, hogy a hercegnő nélküle ment el a benedictióra. De hisz őt csak nem híhatta, mikor be volt kötve a feje.

De még annál nagyobb bántalom is történt Dormándynéval; mert amint Manassé visszatért a grófi családdal, s aztán a hölgyeket egymással megismerteté, és magukra hagyta, ezalatt átment Gábor úr szobájába, s azt is elkezdé csábítani.

– No, bátyám. Ha a lábai beleegyeznének, ha az etikettszabályok nem gátolnák, ha hite és vallása nem tiltaná, s ha a latin allocutio már be volna tanulva, tudnék ám egy olyan csendes kis helyet, ahonnan árnyékban ülve lehetne meglátni azt, amit ezernyolcszáz esztendeig nem látott emberi szem, s letelik új ezernyolcszáz esztendő, hogy nem fog újra látni.

– Micsodát?

– Egy római pápát, aki élére áll a népszabadságnak, s ki a Szent Péter templom loggiájáról, a tiarával a fején benedictiót mond az előtte felállított római hadseregre, amely megindul harcolni a népszabadságért. Ott van fölállítva Durando egész hadteste a téren; s a római pápa megáldja a szabadságért, a felvilágosodás győzelméért kivont fegyvert. Bátyám álmai ezek, s most ébren nem nézi meg?

– Hüh, öcsém, ez valami! – mormogá Gábor úr. – Az egész római hadsereg! Maga Durando! Ezt lehetetlen meg nem nézni! Várhatsz addig, amíg a díszruhámat fölveszem?

Gábor úr mindent elfelejtett erre a csábszóra, amit eddig impedimentum dirimensnek talált saját személye s a Szent Péter téri nagy szertartás között, s sietett magyar vitéznek öltözni karddal, panyókával.

– De halkan lépegessünk, mert Dormándyné alszik.

Nem aludt biz az; sőt inkább nagyon mérges volt, mikor azt hallotta, hogy lassan, csoszogva osonnak el az ajtaja előtt, s halkan teszik be az ajtót. Felfogadta haragjában, hogy ezért Zimándyhoz kegyetlen fog lenni, Manassét pedig szeme elé nem ereszti többé. Különben is ez az oka a mai fejfájásnak is, mert ezelőtt hat nappal rávitatta a pálinkát. Az akkori borszesztől kapta most ezt a migrént. Haragudott a hercegnőre is, amiért az egy most eléje toppant idegen asszonnyal kész elmenni inkább, hogysem egyetlen kipróbált barátnéja mellett ott maradna ápolónak; – sőt a pápára is haragudott, amért éppen olyan napot választott erre az ünnepélyre, amikor őneki az ágyban kell maradni: s haragjában félretette az imádságos könyvet, s elővette a pasziánsz kártyát, azt rakta ki a paplanára, s amint az első ágyúdördülés jelenté, hogy az ünnepély kezdődik, sírva fakadt, s felfogadta, hogy amint hazamegy, rögtön kálvinistává lesz.

Manassé ezalatt bemutatta a górfnőnek az Árpád-kori hősnek öltözött Zimándy urat, kinek a mentekötő láncán akkora emberfejes medaillonok lógtak, hogy elbújhatott mellettük minden Calatrava-érdemrend; azzal együtt lementek a grófnő carosse-áig; annak volt egy hátulsó inasülése, abból a lakájt leszállították, s átdelegálták a kocsishoz; a két úr pedig beült az expropriált inasülésbe, a hölgyek háta mögé; így akadálytalanul jutottak el a Szent Péter térig, ahol a követségi firma oltalma alatt a katonai sorfalak között minden furakodás nélkül érték el a fönntartott francia tribünt, melyen a választott hölgyek csak most kezdtek letelepülni, míg a „confessió” két oldalán emelt karzatok lakói már hajnal óta helyeiken ülnek, és szenvedik a keresztyéni csendes martyriumot.

A hölgyek tehát könnyen helyeikhez jutottak, a férfiaknak ez kissé nehezebben ment. Nekik a tribünt emelő keresztgerendázat között kellett elhelyezkedniök; Gábor úrnak átengedé Manassé a legjobb pozíciót, tudniillik azt az ülőhelyet, amit két hegyesszöget képező gerenda kínál; ami olyan volt, mintha valaki egy V betűbe ülne bele; hanem neki magának már csak egy arasznyi kiálló szarufavég jutott, amin csak egy lábával állhatott meg, a másik az alatt pihent, s a fél karjával a cölöpökbe kellett fogóznia; valóságos aequilibrista tornagyakorlat volt az. – De megvolt érette a jutalma. Egy kartávolnyi magasban láthatta éppen maga fölött Blankát, s maga előtt az egész Szent Péter tért a templommal együtt.

S az nagyszerű látvány volt, mely megszégyenít minden képzeletet. Jól volt mondva: új ezernyolcszáz év kell ahhoz, hogy ezt emberi szem még egyszer meglássa.

A Szent Péter-templom előtt, föl egész a lépcsőkig, fölállítva egy egész hadsereg: gyalogság, lovasság, ágyúk. Minden ezrednek két zászlója van, az egyik a római egyházállamé a mennyország kulcsaival, a másik a piros, fehér, zöld: Olaszország és a szabadság lobogója.

S a hadrendbe állított fegyvertest azt az óriási tért csak végigéri, de nem tölti meg; a drága keretben – melyet a Szent Péter-templom s a két félkörű oszlopcsarnok képez – egy kép van foglalva, melyet megmérni hiányzanak az emberi fogalmak.

Mindaz, ami pompa és ragyogás, az öt világrészből egy tömegbe gyűjtve: egy tenger – selyemhól, csipkéből és aranyból! Díszjelmezei minden népnek, zászlói minden országnak, ragyogó sisakok, aranysüvegek, vésett művű mellvértek, tollas barettek és nyusztkalpagok, arany és ezüst vállrojtok ezernyi tömegekben; a körülfutó karzatokon a szépség népe, az egyedül egységes nemzet, a hölgyek nemzete. Az emberiségnek az a fele, mely nem visel egymással háborút, mely nem részese az átoknak, mely az égre kiált; mely nem irtja ki a szomszédot, nem épít várakat, börtönöket: – a nők.

Még hátrább, egész a Borgóig a kocsik özöne, megrakva sokasággal, s maga a szuverén nép a háztetőkőn, a falakon, az obeliszk mellett festői népviseletében; egy szentszobor helyén most egy emberpiramid emelkedik, s az élő lobor tetején a római nép kedvenc alakja: a hírhedett Ciceruacchio, kezében egy roppant trikolór zászlóval.

S e kép oly óriási nagy, hogy annak, ki egy keretétől a másikra áttekint, a túlsó részen nyüzsgő embertömeg úgy tűnik fel, mint egy cifra hangyaboly.

S benn a Szent Péter temploma is tömve néppel. Aki a pápa pontificatióján akar jelen tenni, az nem részesülhet a loggiai benedictióban.

Az órák tizennyolcat ütnek, dél van, midőn megkondul a harang a nyugoti toronyban, s az Angyalvár bástyáin elkezdenek dörögni az ágyúk. A templomi szertartás végződött: a bronz templomajtók bőrfüggönyei megnyílnak, s előjön a zarándokok menete, elfoglalva a kolosszális lépcsőzetet; a magasból titokteljes zene hangzik alá; az idegen nem tudja, honnan jön az. A kupolában elhelyezett katonai zenekar harsogtatja a dicsőítő zsolozsmát. Olyan az, mintha a bezárt égből hangzanék alá, elpárolva a felhőkárpitoktól. A hívők szerint a zenészek ezüsttrombitákat fújnak.

Minden arc a loggia felé van fordulva most.

Ez egy páholyszerű oszlopcsarnok a Szent Péter-templom homlokzatán, toronymagasságban.

A miriádnyi néptömeg idealant zúg: mindenki látni óhajt, és nyugtalankodik; úgy hangzik az, mint a tengermoraj.

Egyszerre megelevenedik a loggia. Pompa, mely túlragyog minden fejedelmi fényt, tárul elé. Bíbornokok sorai, középkori páncélos lovagalakok, szolgaruhának szegődött királyi palást. A koronahordók jönnek a két hármas koronával; az egyik I. Napóleon, a másik a spanyol királynő ajándéka, brilliantokkal terhelt koronák. A harmadik: a legrégibb, mely előbb egyszerű volt, azután kettős lett, utoljára hármassá növekedett, az egyházfejedelem fejét ékesíti, kit aranytrónusban ülve hoznak a loggia párkányáig, hová a másik két koronát letették; hordszéke mellett főpapok csoportja, a háttérben magasra emelt páva- és strucctoll legyezők.

Amint a pápa a loggia párkányához ér, feláll a trónjáról, a nap teljes fényében megvilágítja alakját.

Öltözete csupa fehér és arany. Vakító fényalak. És az a jóságos mosoly az arcán, ami ragyogóbb koronája minden köveinél.

Manassé nem a pápát nézte, hanem Blankát. Milyen boldog volt e percben ez a szegény asszony! Valamennyi úrhölgy között ő hozta el magával a legszebb gyémántokat: azt a két örömkönnyet nagy sötét szemeiben.

A pápa kezében nem volt sem pásztorbot, sem kereszt. Annak az emlékére, hogy Péter apostol tanítványa, Maternus föltámasztására odaadta pásztorbotját, a pápának nem lehet másutt azt viselni, csak Trier kerületében, hol Maternus meghalt.

Mellette állt a két legifjabb bíbornok, a dékányok; kezükben egy-egy pálmalevéllel.

S akkor, a miriádnyi nép elcsendesülése alatt, aláhangzott a koronás főpap áldása.

Csengő, hatalmas, érzéstől áthatott férfihang volt az: vontatott énekléshez hasonló. S az áldás tartalma is egyszerű, emberi, malasztos. Bűnbocsánatot, időt a megtérésre, bűnbánó szívet, megjavult éltet, kegyelmet, vigasztalást s kitartást a jó munkában kér az Istenttő a jelenlevőknek, s nem zár ki belőle senkit.

Egy könny odahullott Blanka szeméből Manassé arcába, amint egymásra tekintettek. Ez a könnycsepp jegyezte el őket egymásnak. Vagy az egyiknek kell leszállni, vagy a másiknak kell fölemelkedni! De találkozniok, egyesülniök kell.

Amint a pápa áldása elrezgett a légben, egy sztentori szó az emberpiramid tetejéről fölkiáltott:

– Evviva Pio Nono!

S erre a miriádok néptengere oly óriási kiáltásban tört ki hogy azt semmi tenger utána nem csinálja. Egy ítéletnapi hozsánnakiáltás volt az, a halottak fölébresztésére szolgáló; a megáldott nép visszarivallta az áldást a főpapnak, kit e napon a szívében hordott mindenki. A szabadság Péter apostola volt ő e pillanatban, s Szent Péter kulcsainak egyikével a mennyei, másikkal a földi paradicsomot nyitá meg népei előtt.

A népáldás hangja elnyelte a két bíbornokdékány utóbeszédét; néhány pillanat múlva megint egyszerre, mintha kettévágták volna a zajt, elcsendesült minden. A bíbornokok a kezükben tartott pálmaleveleket hajíták le onnan a magasból a nép közé.

A két leszálló levél egyszerre magára vonta a figyelmet. Vajon hová fognak leszállni? Ki lesz a boldog halandó, akinek az áldás és bocsánat jelvénye jutni fog?

A lenge pálmalevél lassan szállt alá a magasból, s mint minden, ami ívalakra hajlott, szeszélyes kanyarulatokat tett a légben.

A nyugat felé szálló pálmalevél végre orsó alakú örvénylő forgással hullott alá magára az olasz önkénytesezred zászlajára, ismét felköltve a dörgő diadalkiáltást, míg a kelet felé szálló levél ringatózva, kanyarogva, szeszélyes lengéssel csalogatta a rá váró tömeget; egy szellőfuvallat egyszerre a francia páholy felé ragadta azt. Száz kéz nyúlt föl eléje, hogy elfogja a lehulló jelvényt.

Hanem a százegyedik hosszabb volt a többinél. Az tudniillik Manasséé volt, ki az állvány szarufájára hágva, az egész tömeget megelőzte egy karhosszával, s az odalebbenő pálmalevelet szerencsésen elragadta. S ugyanabban a percben odakínálta azt a feje fölött ülő hölgynek – Blankának. – S ezzel ismét ki lett víva egy újabb üdvviadal a közönség részéről.

Blanka szép volt, de az a perc, melyben a bűnbocsánat és áldás pálmalevele kezébe jutott, valami oly megdicsőülést kölcsönzött arcának hogy a rátekintő ezernyi szem előtt úgy tűnt fel, mint egyike azoknak a szent alakoknak, akik fölemelkednek az égbe.

Ez a pálmalevél annyi volt neki, mint egy egész, fejére omló mennyország.

Mikor eszébe jutott, hogy megköszönje azt annak, ki merész kézzel közvetítője volt az égi ajándéknak, már akkor az nem volt közelében.

     

– Bizony isten nagy dolog volt ez, öcsém! – mondá Gábor úr, amikor Manassé annyira utat tört előtte, hogy valami szekérbe elhelyezhesse magát. – A római pápa áldást mond a szabadságharcba induló seregekre! Ilyen még nem volt!

– Hanem most azután, bátyám, sietve hajtsa keresztül a hercegnő perét, amíg ezek a csillagképletek uralkodnak.

– Mit? Csak nem hiszed, hogy a pápa játékot űzzön ilyen nagy eszmékből? – förmedt rá Gábor úr valódi haraggal.

– Azon nem kételkedem, hogy Pio Nono szelíd, jószívű, őszinte ember, kegyes uralkodó, felvilágosodott fő – hanem hogy a jámbor keresztény Durandót a pogány osztrákok, nem tekintve a szentatya őszinte áldását, kegyetlenül meg fogják verni az első találkozásnál, azt nagyon valószínűnek tartom; s hogy akkor milyen időváltozás fog Rómában bekövetkezni, azt halandó előre nem tudhatja. – Jó lesz sietni, míg el nem szárad az a pálmalevél!


VisszaKezdőlapElőre