XIV.

Blanka hercegnő megtette Rómában a kötelességszerű látogatásokat, elment Rossiékhoz, megköszönni a rá nézve jótéteménnyé magasult szívességet; meglátogatta ** grófnét, egy nagykövet nejét, kinek férje képviselte az osztrák és magyar alattvalók érdekeit saját nagykövetük távollétében; hanem aztán Blanka nem folytatta tovább az ismeretséget. Finom érzéke megsúgta neki, hogy egy ifjú nő, aki férjétől válik, valami hidegséget sugároz ki a női társaságban, ahol megjelenik. Amíg ítélete ki nincs mondva, addig vádlott – és senki sem tudja, hogy mivel van vádolva.

Kellemetes különben sem volt rá nézve a társalgás. Mindenki politikáról beszélt előtte; mindenki azt akarta tőle megtudni, hogy mi történik Magyarországon; mekkora haderővel rendelkezik a kormány; mikor ül össze a parlament; van-e rá kilátás, hogy a magyar ezredeket visszahívják Lombardiából, s több effélét, amikre Blanka mind nem tudott felelni. Ő nem tudott egyebet, mint hogy egy napon Bécs utcáin magyar „éljen” kiáltásokat hallott, s ablakai alatt görbe kardos és atilladolmányos fiatalok csoportja vonult végig.

Azután nem is volt eszében, hogy Rómában letelepedjék, keresztülutazónak tekintette magát, kit ősrégi emlékek s bűbájos természetpompa inkább hívogatnak a látogatásra, mint a magas körök. Nem is volt egyedül. Gábor urat és Dormándynét magukra hagyni hálátlanságnak tartotta volna. Jólesett mindennap hallgatnia Gábor úr ömledezéseit azon kedvenc téma fölött, hogy milyen jó lett volna, ha ősünk, Attila, akkor, mikor itt járt a maga hunnusaival, Rómát elfoglalta volna, itt letelepedett volna, a keresztyén hitet felvette volna, most mi volnánk a rómaiak, hisz diákul úgyis jobban tudunk, mint a hajdani Latium lakói. Milyen nagy volt az öröme, mikor a Capitolium egyik folyosóján felfedezte azt a kőemléket, amelyen egy valóságos cifraszűrös géniusz támaszkodik egy elvitázhatatlan rézfokosra, s aláírva a sok mondat között e csalhatatlan szó: „Hungarie”.

Blanka pedig abban találta gyermekes örömét, hogy a klasszikus helyekről, amiket bejártak, egy-egy kődarabkát, egy falevelet, falból kinőtt virágot hordott össze: egész ártatlan emlékgyűjteményt csinált belőle magának, s albumát telerajzolta vázlatokkal. – (Még akkor nem árultak úton-útfélen fényképeket.)

Amíg az ügyvéd a történelmi emlékeket kutatta, s a hercegnő albumát megnépesíté, teltek a napok, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az ügyet, amiért idejöttek, siettetni kellene. Az ügyvéd szabadságidőt vett magának; otthon úgyis nagy törvényszünet volt. (Köztünk mondva: Gábor úr hírhedett népszónok és orákulum, akinek olyankor, mikor keresik, nagyon célszerű úgy intézni a dolgát, hogy ne találják.) A hercegnő pedig szentségtörésnek tartotta volna egy áldásnak, melyet fejére nyert, még a foganatját is sürgetni. Hogy „adja írásba” a benedictiót!

Egy napon aztán, mikor a hercegnő azt mondá, hogy ő maga délután a Colosseumba akar elmenni, s annak a belsejét rajzolni le az albumába, Gábor úr kijelenté, hogy ő most ebben a mulatságban részt nem vehet; csak méltóztassanak az úrhölgyek magukban meglátogatni az Antoniusok cirkuszát, neki fel kell sietni a Lateránba, s utánanézni a hercegnő ügyének. Nyugtalanító levelet kapott Manassétól.

– Ön elmondá ez úrnak, hogy bennünket mi ügy hozott ide?

– Haragszik érte a hercegnő?

– Nem. Nem. Helyesen tette. Mit ír önnek?

– Felolvasom. Szörnyű macskakarmolás írása van. „Táblabíró úr! Amíg ön a katakombákban jár, a föld fölött is történik valami. Durando úr már megkóstolta az osztrákokat Ferrarában, s úgy találta, hogy igen kemény héjuk van. Most haragjában keresztes háborút hirdet ellenük s katonái mellére vörös kereszteket ragaszt, s úgy indul neki a Pónak. Őszentsége rosszkedvű. Nem szereti, hogy a római sereg keresztes háborút hirdet egy keresztyén állam ellen. Durandónak megtiltá a Pón átkelést. Ha mégis átmegy, akkor mindazok az emberek, akik az ön védencének pártfogói voltak, halomra buknak. S ha még meg is találják verni a Pó mögött, ami nem lehetetlen, akkor az ön védencének minden ellensége felülkerül. Jó lesz a halottakkal való beszélgetést egy kicsit abbahagyni, s az élők után látni. Holnapután már csukva lehet ön előtt minden ajtó.”

– De hát lehetséges volna az, hogy azért, mert a csatatéren valami baleset történik, engem büntessenek meg? – kérdé a hercegnő.

– Hja. „Quidquid delirant reges, plectuntur Achivi” – mondá rá eltávoztában Gábor úr, s még csak meg sem magyarázta a hercegnőnek, hogy ez annyit tesz magyarul, hogy valahányszor a királyok dühbe jönnek, mindig a szegény embereket verik meg. Ezt még Achaiában így szokták.

A hercegnő tehát Dormándyné kíséretében egy abbét kérve fel cicerónénak (kapni azt minden lépten-nyomon) látogatá meg a Colosseumot, s míg az abbé Dormándynénak magyarázta a cirkusz históriai emlékeit, addig ő leült az aréna közepén felállított kereszt talapjára, és megkísérté lerajzolni az előtte feltáruló képet.

Sehogy sem sikerült.

Azon vette észre, hogy el sem tudja kezdeni. Háromszor is hozzáfogott, s mindannyiszor félbe kellett hagynia az elrontott lapot. A Colosseum nem engedi magát mindenkinek lerajzolni: azzal küzdeni kell.

Fenn a negyedik óriási karzat szédületes magasában, a párkányra kiülve ül egy hangya, aki fest. Innen alulról, a színházi látcsővel nézve sem más az, mint egy hangya a hegytetőn. Széles szalmakalap van a fején, s mögötte nagy veres esernyő kifeszítve a nap ellen; úgy dolgozik.

Blanka irigykedett erre az emberre. Az már meghódította a Colosseumot. Legyőzte ezt. Belekényszeríté rámája keretébe. Vajon hogyan kezdhetett hozzá? Természetesen felül került neki: fölhágott a magasra, onnan tekint le rá. Így könnyebb volt az óriást legyőzni.

Föltette magában, hogy holnap korán reggel fog ismét idejönni, s akkor ő is onnan a magasból kísérti meg a vázlat fölvetését; azzal kitépte az albumából bosszúsan az elrontott lapokat, s elhajította azokat a tarka levelű bogács közé, ami az omladékokat körülnőtte.

Este volt már, vissza kellett térni a hotelbe, s aztán készülni a színházba.

A hotelhez rendesen azon az utcán kellett végigmenni, amelyen a Cagliari-palota állt. Blanka mindennap látta ezt a néma és vak épületet, s mindannyiszor az a nyomasztó gondolat lepte meg, hogyha őneki e vastáblákkal elzárt ablakú termekben kellene lakni; e griffmadarakkal kétkedő kapun belül, ami soha nyitva nincsen!

Ma este, midőn kocsija e palota előtt ismét elhajtatott, megdöbbenve látta, hogy a palota ablakain a vastáblák ki vannak nyitva, s az egész első emelet fényesen kivilágítva; a kapu is tárva van, s azon keresztül a kertté alakított udvarba látni.

Vajon ki tette a kísértetek palotáját egyszerre lakottá?

Mikor a hotelbe megérkezett, még több meglepetés is várt rá. A maître d’hôtel egyébkor is igen udvarias volt a hercegnő iránt, de azt még sohasem tette, hogy maga siessen a kocsija ajtaját kinyitni, s őt a földre lesegíteni, és azután felkísérje a szállására.

– Köszönöm, uram; ne fáradjon – kérlelé Blanka. – Eltalálok a szobámhoz magam is.

– C, c, c! Ohi! Az lehetetlen!

S hogy bebizonyítsa a hercegnőnek, mennyire lehetetlen neki saját helyismerete után eltalálni a már hetek óta lakott szobáiba, egy más lakosztály kettes szárnyajtaja elé érve, azt a hátával, két tenyerével és az egyik sarkával egyszerre ügyesen feltárta, s kényszeríté a hölgyeket belépni.

Az pedig még csak egy előszoba volt, de már az is hercegi fényűzéssel bútorozva; abból egy nyitott szárnyajtón keresztül egy választékos pompával díszített terembe lehetett látni, melynek falait művészi olajfestmények díszíték; s a nyitott erkélyajtó mellett jázminbokrok fogták fel a besütő holdvilágot, mely összevegyült a tejüveggel fedett lámpák fényével. A teremből jobbra-balra fénymázas és szőnyeges ajtók nyíltak, miket nagy hajlongások között egy veresbe és aranyba öltözött bérszolga sietett a hercegnő előtt felnyitogatni.

– Távolléte alatt ide költöztettem át a hercegnőt – mondá lekötelező nyájassággal a maître d’hôtel. – Remélem, megnyeri a tetszését.

– Nem, uram, ez a szállás nekem drágának látszik; maradok a régiben; csak hordassa vissza a holmikat. – Hát ez az úr mit keres itt? – kérdé a veres-arany bérruhás emberre mutatva.

– Ez a mi saját bérszolgánk, aki hercegséged livrée-jét viseli – mondá kezét dörzsölve a vendéglős –, s ezentúl hercegséged szolgálatára fog egyedül állami, egy hasonlóul öltözött fehér parókás kocsis fog ezentúl itt lenni a kapuban födött hintóval hercegséged szolgálatára. Mindez magas rendelet következtében történik így. Egy excellenciás úr volt itt. C, c c! Nagyon haragudott, mikor megtudta, hogy hercegséged egész udvarával együtt csak négy szobát foglal el a hotelünkben! C, c, c! Rögtön intézkedett mindenről. – Hol a látogatójegye, Beppo? – Ezüsttálcán hozd, Beppo.

De Blanka rá se nézett a jegyre. Tudta, hogy kinek a neve van ráírva. Eltitkolta izgatottságát. Az asszonyok bámulatos nyugalmával felelt (férfinak a szava elakadt volna a dühtől):

– Kérem önt, rám vonatkozó intézkedéseket ne fogadjon ön el mástól, mint ügyvédemtől, különben rögtön kiköltözöm a hoteléból. Adassa vissza az eddigi szobáimat, s ne tartson számomra külön bérszolgát.

A cifra bérszolga elámulva tartá kezében a tálcát a névjeggyel. Számára is volt kategorikus utasítása a hercegnőnek.

– Aki utánam tudakozódik, utasítsa ön ügyvédemhez; az az úr meg fogja mondani a kérdezősködőnek, hogy lehet-e velem beszélni, és mikor. – Mától fogva nem fogok a vendégasztalnál étkezni, hanem idefenn a szobámban.

Azzal felnyittatta a régi szobáit, visszahordatta a bőröndjeit, s félreérthetetlenül bezárta maga után az ajtót.

Dormándyné mindebből nem értett semmit. Sejtette, hogy valami nagy baj van, s ilyenkor sietett visszavonulni, nehogy kénytelen legyen osztozni benne, mielőtt tudná, hogy mi az.

Blanka türelmetlenül várta az ügyvédét, aki csak nagykésőre érkezett haza.

Olyan bűntudatos arccal került elő, mit mikor egy férj elkártyázta a pénzét, s aztán tudja jól, hogy azt hiába titkolja; az asszony le fogja olvasni az arcáról.

– Nos, hát mi hírt hoz ön, ügyvéd úr? – kérdé eléje sietve Blanka.

– Semmit, semmit, éppen semmit. Egész álló nap lótottam-futottam. Vagy korán mentem, vagy későn jutottam oda. Megvárakoztattak mindenütt óraszámra. Akit kerestem, végre sem találtam, kiket már informáltam, azoknak a helyein már más emberek ültek, s azoknak fogalmuk sem volt arról, amit nekik beszéltem; Pontiustól Pilátushoz küldöttek; de a folyamodásunknak semmi nyomára sem akadtam. Holnap elöl kezdhetem. Már most a perokmányainkat nyomozom, azok majd útba vezetnek. – Csak én azokat a katakombákat ne jártam volna egy hétig! – Csak legalább azt tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!

(„Én tudom!” – mondá magában a hercegnő. – De nem mondta senkinek.)

– No, ha ön nem tud semmi hírt, akkor én tudok valamit – szólt Blanka –, nézze meg azt a névjegyet azon a tálcán.

Gábor úr elővette a szemüvegét, s belenézett.

– „Vajdár!”

– Az van ráírva? Meg sem néztem. Csak gyanítottam. Cagliari herceg is itt van.

– Vajdár volt itt? Találkozott vele?

– Nem. De holnap el fog jönni. Előre is önhöz utasítottam. Nekem nincs vele semmi beszélnivalóm.

– No, hiszen csak az én kezem közé kerüljön – türkőzék neki Gábor úr. Hanem aztán fejcsóválva tette hozzá: – Bárcsak tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé.

(„Én tudom!”)

Alig is várta, hogy egyedül maradjon Blanka, s előkeresse azt, amit csak ő tud, és senki más.

Különös módon jutott ő ehhez.

Mikor Manassé kíséretében a Sixtina pompáját nézni ment, elébb a „Cortile di Damaso” irodájában egy nagy könyvbe be kellett mondatolni kinek-kinek, aki engedélyt kapott, a nevét a szállása címével együtt. Itt hallotta meg azt Blanka, hogy Manassé hol fogadott szállást, s akkor azt hirtelen feljegyezte az albumának egy lapjára, amit szüntelen oldaltárcájában hordott. Az utcanevek és számok könnyen elvesznek az emlékezethól. A papír megőrizte azt.

Sietett elővenni az albumát. Kereste. És nem találta meg.

Újra meg újra végigforgatott minden lapot. Manassé lakásának címe nem volt egyiken sem.

Ekkor jutott eszébe, hogy ő két-három lapot kitépett ez albumból, miken a Colosseum rosszul sikerült vázlatai voltak, s azokat elhajította a lapubozót közé. Bizonyosan azok egyikének a hátára volt feljegyezve a keresett lakáscím.

Azt pedig már most azon a helyen, ahol egyszer megtudta, véletlenül, még ha volna is bátorsága, hogy odamenjen azt kutatni, meg nem kapná, mert a nagyhéti iroda a jövő nagypéntekig nyitva nem lesz.


VisszaKezdőlapElőre