XV.

A hercegnőnek még aznap este levelet hoztak a hercegtől, melyben arra kéri, hogy mondjon neki egy órát, melyben meglátogathassa. Blanka azt válaszolta, hogy a herceget, ha egyedül jön, holnap reggeli tizenöt órától kezdve délig elvárja az szállásán. Más látogatója előbb az ügyvédéhez van utasítva.

A herceg nem váratott magára. Az első negyedórájában az engedélyezett időnek már ott volt a sötét narancsszínűre festett hintaja a skarlát dolmányos kocsissal a hotel előtt, s a herceg egy teafa pálcára támaszkodva jött fel a lépcsőn. Csak a jobb lába fungált, a bal szolgálaton kívül volt helyezve, de ezt csak, ha lépcsőn járt, lehetett észrevenni; teremben, társalgás között e nehézséget elütötte úrias aplombbal.

A herceg most is igen szép ember volt; csak a fehér haja árulta el az életkorát, de simára borotvált arca piros volt, és homloka ránctalan, szemei ragyogóak, s sűrű szemöldei még egész feketék; szép metszésű ajkain örök mosoly. Egész magatartásában öntudatos büszkeséggel párosult lanyhaság, mely hölgyek közelében ellenálláshoz nem szokott bizalmassággal vegyül.

Az előtte szaladó főpincér sietett őt a hercegnőnél bejelenteni, ki maga jő ki eléje az előszobába, s kezét nyújtá.

A herceg jobbjával Blanka kezét szorítva meg, a baljában tartott pálcát a pincér előtt keresztbe tartá, oly formán, hogy annak vagy át kell azt ugorni, vagy foglyul adni meg magát.

– Még mindig ez a hercegnő szállása?

Az inquisitus nem bírt semmit a védelmére fölhozni; azonban a hercegnő sietett őt kimenteni.

– Én magam óhajtottam itt maradni, herceg.

Erre a vádlott a vizsgálati fogságból rögtön szabadon bocsáttatott, s a herceg be hagyta magát vezettetni Blanka szobájába, mely elég díszes és kényelmes volt, ha nem is pompás.

– Igen sajnálom, kedves Blanka, hogy ön nem fogadta el gondoskodásomat. Ez nem az ön rangjához méltó ellátás.

– Én az egyszerűséget szeretem.

– Azt tudom. De ön Cagliari hercegnő; s nevének fényét, ha teher is, viselni tartozik. Aztán ön abban a helyzetben van, hogy idestova előkelő látogatókat kell elfogadnia, s nincs egy bérszolgája, aki azokat bejelentse; nincs egy elfogadási terme, ahol azokat leültesse, ha ön történetesen még akkor a hajdíszét rendezteti.

– Már korán reggel föl vagyok öltözve, herceg, s kész látogatóimat elfogadni.

– Nem nemcsak látogatók jöhetnek önhöz, hanem kalandorok, tolakodók, kéregetők.

– Nem vagyok egyedül; van védnőm (garde des dames), van ügyvédem.

– Azokat is máskint választhatta volna ön, kedves Blanka; ha azon a szomorú emlékű napon, melyen ön házamat elhagyta, valamelyik nagynénjéhez költözött volna, az maga eljött volna önnel Rómába, jelölt volna ki az ön számára oly ügyvédet, aki grata persona a befolyásos helyeken. Ahelyett ön egy leánykori zárdabeli ismeretségéhez költözött, aki, megengedem, hogy igen disztingvált úrhölgy; s az ügyvéd is, akit ő ajánlott önnek, lehet igen derék tabuláris fiskális –, de aki, megbocsásson ön a hasonlatért, úgy találja fel itt magát Rómában, mint a peleskei nótárius Budapesten. S azonfelül egy protestáns ügyvédnek a választása az ön részéről egészen azt a színt adta a dolognak, hogy ön teljes atrocitással akar ellenemben eljárni.

– És azt tettem-e? – kérdé Blanka nemes szemrehányással.

– Nem. Nem azt tette ön. És ez bizonyosan nem ügyvédének a tanácsa volt. Ez az ön saját nemes szívének a sugallata volt. Ön nem használta fel azt az időközt, melyben nekem személyesen Rómába jönnöm erkölcsi lehetetlenség volt, meghatalmazottam pedig tettleg akadályozva volt a megjelenésben: a kúria irányadó helyein mind politikai ellenfeleim ültek; ha ez idő alatt ön sürgette volna, hogy legyen harc – az ellenem dőlt volna el. Ön nem azt tette; ön a kegyelem útjához folyamodott, s most nem mint két harcoló fél állunk egymással szemben, hanem mint két osztályos atyafi, akik kölcsönösen föltették magukban, hogy visszaadják egymásnak azt, ami nem az övék. Cagliari herceg most nem a feleségét jött reklamálni – hanem a leányát. – Nos? Elfogad-e ön atyjának?

Blanka közel volt hozzá, hogy még azt is elhiggye. Szerencséjére sokkal több fájdalmat okozott neki ez az ember, minthogy ezt egy színpadi jelenettel helyre lehessen hozni. – Mozdulatlanul maradt.

A herceg pedig nagyon meg szokta figyelni a beszéde hatását.

– Gondolja meg, kedves Blanka, hogy most a helyzet kulcsa az én kezemben van. A nagy világmozgató eseményekben oly fordulatok álltak be, melyek engemet a Vatikánban nagyon szívesen látott alakká tesznek, s az utcahősök uralkodását is egyúttal megszüntetik. Önnek a pártolói útra készülnek.

– Nekem csak egy pártfogóm van; az nem készül útra. Én nem kértem igazságtételt, én csak kegyelmet kértem és áldást. Az igazság lehet alávetve a változásnak, de a kegyelem és az áldás soha.

– Ki tudja? Sokszor következett már az áldásra anathéma! Ugyanarra a fejre, ugyanattól a kéztől. Egy megszorult földi ember sok változandóságra képes; hát még egy megszorult földi Isten! Azonban maradjunk annál, hogy békét és kegyelmet óhajtunk mind a ketten. – Ennek az első föltétele az, hogy ön fogadja el az én intézkedéseimet, amikkel önről atyailag gondoskodom itt-tartózkodása alatt. Ha békével akarjuk megoldani ügyünket, az ellenségeskedésnek minden látszatát el kell távolítanunk magunktól. Az pedig ellenséges tüntetés, ha Cagliari hercegnő egy számozott bérkocsin járja végig Rómát (ahol a bakon a fiáker mellett ül annak a kis kutyája) , s harmadmagával egy négyszobás szállást foglal el, amíg Cagliari hercegnek egy palotája van a szomszéd utcában, melyet mindenki ismer. Ezáltal ön engemet sújt, mert magát mint áldozatot tünteti fel. Nekem legalábbis azt lett volna kötelességem önnek felajánlani, hogy szálljon be a Cagliari-palotába; az két külön lakosztályt képez, két külön kapubejárattal, külön lépcsővel; még a kert is két osztályra van rekesztve. Nem én vagyok az első Cagliari-herceg, aki úgy lakik egy házban a feleségével, hogy egymást sohase lássák. Ön ez ajánlatot, tudom, hogy visszautasította volna.

– Vissza.

– Tehát nem maradt más választásom, mint itt ebben a hotelben rendelni meg az ön számára azon lakosztályt, melyet külföldi uralkodó hercegek szoktak elfoglalni; ez tőlem nem ajándék; ha békében szétválunk, tartozásom kiegyenlítésénél be fogom ezt önnek számítani.

– Köszönöm, herceg. Magamnak is van vagyonom. Ha ezzel önről kellemetlenséget háríthatok el, meghozom ez áldozatot.

Blanka, kinek kedélye nagyon is hajlandó volt a bizalomra, tartott magának olyan embereket is, akiknek ne higgyen. Ez megengedhető fényűzés egy asszonynak, aki már ily fiatal korában annyi szenvedésen ment keresztül.

E ritka emberek közé tartozott – maga a férje. Megtanulta már, hogy ennek egy szavát se kell úgy venni, ahogy az adva van.

A szálláskérdés valami olyan hiábavalóság, hogy azon bámulatos dolog volt annyi szót elvesztegetni. Tehát legyen úgy, ahogy a herceg akarja. – Hanem annak a háta mögött kell lenni valami egyébnek.

– Annak tehát nagyon örülök, kedves Blanka, hogy ön ezen óhajtásomnak engedett. A szállása berendezését tehát bízzuk a vendéglősre. Az önnek a házunk bérköntösét viselő szolgát is fog szerezni; hányat kíván? Kettőt?

– Elég lesz egy.

– Ha nem fog önnek tetszeni, bocsássa el, s fogadjon mást. Ne legyen az a gyanúja, mintha kémet akarnék ön körül tartani cseléd alakban.

– Nem volna semmi feljegyeznivalója körülöttem.

– Kedves Blanka! Az ember sohase látja a saját arcát tükör nélkül; más pedig mindig látja.

– Lehet önnek valami kifogása ellenem?

– Nekem nincs: én ismerem önnek szilárd elveit. Én önt most nem azon a sárga üvegen keresztül nézem, amit féltékeny férjek fordítanak feleségeik felé, hanem a rózsaszínűn át, melyet kegyes atyák alkalmaznak leányaik ellenében. Én nem vádolója, hanem védője vagyok önnek, aki azt mondom: „Eh, balgaság! Ha együtt utazott ön valakivel, az lehetett egész véletlen; ha hirtelen utat vesztettek együtt, az történhetett jól értesült óvatosságból, a veszélyes útvonal kikerülése végett. Ha Rómában ismét összetalálkoztak, az igen természetes kötelezettsége egy, a helyi viszonyokkal jól ismerős honfitársnak járatlan szülötteföldiei irányában; ha karöltve jártak együtt, az a sokaság közötti tolongás miatt történt, amikor egy nő fel van jogosítva a legelső férfinak a karjába kapaszkodni, s tőle oltalmat követelni, akit maga mellett talál.”

Blanka idegeit zsibbadás állta el. Hát ebből már fegyvert kovácsoltak volna ellene!

– De lássa ön: én védem önt, egészen atyai módon. Azt mondom: ez semmiség. Ha nekem nincs közöm hozzá, másnak ne legyen. Csak arra kérem, hogy jövőre legyen óvatosabb! Mert ellenségei vannak; nem is tudja, hogy hol. Érdekből mindenki árulóvá lesz – kivált itt! S azok a semmiből tudnak teremteni egy alvilágot. De legyen ön meggyőződve felőle, hogy én vagyok az, aki önt minden rágalom ellen védeni fogom. – Mit akartok? – Én ennek a hölgynek atyja vagyok – s akarom, hogy ő boldog legyen.

Blanka nem hitte volna, hogy jöhessen elő valaha olyan helyzet, amelyből ő Cagliari herceg jóakaratára legyen utalva.

El kellett hallgatnia. Égő arca meghazudtolta volna, ha azt mondja, hogy mindez merő rágalom. S lehetett-e elmondani, hogy valóban napokig kísérte őt, mint az árnyéka, egy boldog ábránd fantomja; hogy álmodott, hogy sóhajtott róla titokban, de imáinak, könnyhullatásainak sikerült leküzdenie a varázslatot, s íme, eltűnt az, és nem maradt fenn belőle semmi. Semmi, csak az emlékezet fehér sziluettje; körrajzai egy betöltetlen űrnek. – Inkább hallgatott, és tűrt.

– N’en parlons plus – mondá a herceg, észrevéve diadalát. – Cagliari hercegről senki se mondhassa azt, hogy őt nagylelkűségben felülmúlta – még a saját neje se. Amit ön éreztetett velem, azt fogom én éreztetni önnel. Ahogy ön leborult kegyelemért esdve, úgy fogok én is leborulni közös atyánk szent lábaihoz. Amint ön írt folyamodásában, azt aláírom én is: „Mi nem vagyunk férj és feleség: mi atya és leány vagyunk.” S ön tapasztalni fogja, hogy ez több mint üres szójárás. Én nem tépem el, csak fölcserélem a köteléket közöttünk.

És ez mind oly édes hangon, oly benső indulatkifejezéssel volt mondva, hogy könnyekre kellett volna fakadnia annak, aki a herceget úgy nem ismerte, mint a legravaszabb tettetőt s a legkitanultabb színjátszót. Blanka ismerte már őt jól. – Lehetetlen, hogy ebben a szívben egy őszinte nemes gondolat támadhasson valaha. Ez megcsókolgatja az áldozatát, mikor a méregpoharat készíti számára; ez képes kegyelmet kérni annak, akit az ő árulása juttat a vérpadra; ez képes fegyverrel védeni egy áldozatának a becsületét, amit alattomban maga tett tönkre.

Cagliari Jeromótól akkor kell félni, amikor nemes lelkű.

A herceg győztes fölényének teljes öntudatában kelt föl a kerevetről; s mintha a legközönyösebb dolgot modaná Blankának, veté oda:

– Délután elküldöm önhöz titkáromat.

– Hozzám? – kérdé Blanka megdöbbenve.

– Egyedül önhöz. Azt igen természetesnek fogja ön találni, hogy nem az ügyvédéhez küldöm. Ügyünk a kegyelet, a kegyelem, az áldás útjára tért; ide prókátorokat nem eresztünk be. El kell közöttünk intézni a mellékügyeket, miket csak a leggyöngédebb kéz érinthet, mik nem tűrnek prózai jogfeszegetést.

– Nem bánom, küldjön ön hozzám akárkit – szakítá félbe türelmetlenül a hercegnő –, egy közjegyzőt, egy idegen jogtudóst, egy írnokot, egy szolgát; elfogadom tőle az ön utasításait, de ettől az embertől soha!

– S miért nem?

– Mert gyűlölöm.

– Akkor azt gyűlöli ön, aki önnek legjobb barátja a földön. Még nálamnál is jobb! Csak egy nemes lelket ismertem férfiban e világon, s ez az. Ha arra kérhetném az eget, hogy ajándékozzon meg egy fiúval, őt választanám ki. Én szeretem, tisztelem ezt az ifjút. Érti ön? Tisztelem!

– Ha tudná a herceg – mondá Blanka reszketve – az okot, amiért én az ellenkezőt érzem iránta.

– Jusson önnek eszébe, mielőtt bevádolná, hogy nem férje, hanem atyja előtt beszél.

Blankát ez a válasz zavarba hozta. – Ha a herceg maga úgy fogja fel a dolgot, hogy egy válni készülő asszony egyúttal férjhez menendő leány – hisz akkor ami szentségtörő vakmerőség volt tegnap, holnap már csak vágyterhes hódolat lesz – és ezt szabad észre nem venni hideg közönyből szabad elutasítani ellenszenvből de nem szabad megbosszulni haragból, sértett szeméremérzetből.

– S ne felejtse ön el szavaimat. Én önt nemcsak szabaddá, de boldoggá is akarom tenni. – Délután huszonkét órakor Vajdár Benjámin úr meg fogja önt látogatni, hogy ügyünkben egyértelmű eljárást hozzon létre. Fogadja őt mint teljhatalmazottamat, kiben hatalmam összpontosul. S kérem, hogy ügyvédjét ne avassa bele. Ha megengedi, látogatásomat ismételni fogom.

A herceg kezet csókolt Blankának, és búcsút vett.

Alig húzta ki a lábát, midőn jött Gábor úr, megtudni, hogy miben járt itt őkegyelmessége.

Blanka, ígéretéhez híven, titokban tartó beszélgetésük lényegét, s azzal elégíté ki Gábor urat, hogy felkérte, rendeztetné be a tegnap ajánlott nagyobb és pompásabb szállást a számára. Ezt a változást meg kell tenni a herceg jóindulatáért, melyet – a jelen körülmények között – megtartani maga Gábor úr sem tartó fölöslegesnek.


VisszaKezdőlapElőre