XVI.

Alig távozott el a herceg, midőn egy levelet hoztak Blankának. Az aláírás nélküli levélben ez volt: „Hercegnő! Legyen ön óvatos. C. hercegnek pokoli terve van ön ellen. Ő is meg akarja semmisíttetni önnel kötött házasságát, de ugyanakkor kegyencéhez akarja önt adni nőül. Ez pedig olyan ember, aki képes eladni a feleségét. Eddig ön a herceg felesége, Caldariva márkinő pedig a szeretője. C. herceg meg akarja fordítani a viszonyt, s akkor a márkiné lesz a felesége, ön pedig a szeretője. Vigyázzon ön. Ez a Borgiák szülőföldje!”

Blanka felháborodott a levél olvastára. Bármily szörnyeteg volt is ez eszme, mihelyt e két emberrel jött kapcsolatba, már magán hordta a hitelesség színét. Megerősítették a gyanút a herceg saját nyilatkozatai, tettetett jósága: ígéretei, hogy Blankáról mint atyja fog ezentúl gondoskodni, hogy a kötelék nem lesz széttépve: csak fölcserélve; a szokatlan hév, mellyel Vajdárt pártfogásába vette; a kényszerítés, hogy Blanka személyesen értekezzék vele. – Megerősíték ezt a múlt rémséges jelenetei, mikre a visszaemlékezés is öngyilkossági őrjöngésre vezet. A kéjenc és a bosszúálló agyrémei nem vonhatók emberi mérték alá: azok démonok testére vannak szabva.

De hátha ez a levél maga is egy kelepce!

Kitől jöhet ez? Ki van az ő legmélyebb titkaiba így beavatva, itt az idegen földön, ahol még arról is kevesen tudnak, hogy létezik egy Cagliari hercegnő. – Kivel közölje a rettegését? Kitől kérjen itt tanácsot?

Önkénytelenül elővette ismét az albumát. Végiglapozta újra. Hasztalan; a lakáscím nem volt benne. – Az a kitépett lapok valamelyikén ott hever valahol a tarka levelű akantuszok között.

Blanka azt mondta Dormándynénak, hogy miután délelőtt semmi teendőjük nincsen, visszatérhetnének ismét a Colosseumba; ő meg akarja még egyszer kísérteni a tegnap nem sikerült művészi merényletet, a világ csodájának egy albumlapba bekényszerítését. – Ez indítványnak pedig mind a ketten nagy pártolói lettek: Gábor úr is meg Dormándyné is. Gábor úrnak ma nagy szaladásai voltak a városban a hercegnő ügyében; aztán meg azt is meg kellett tudni, hogy mi készül odakinn a világban. Egész Róma lázas forrongásban volt a Pó mellől érkezett izgalmas hírekre; Dormándyné pedig a tegnapi abbétól azt hallotta, hogy mára egy német utazó társaság ígérkezett a Colosseumot megtekinteni. Azok a rejtélyes épületszörnyeteg föld alatti rejtekeit is meg akarják tekinteni fáklyavilágítás mellett; azokhoz nagyon kívánatos lesz nekik is csatlakozni.

És így a hercegnő indítványa elfogadtatott; Gábor urat hagyták futni, a két úrhölgy pedig felült a rájuk várakozó hintóba, mely a Cagliari-címert viselte az ajtaján, s háromszögkalapú kocsist a bakon. Hajtottak a Colosseumhoz.

Még nagyon korán érkeztek – senki sem volt rajtuk kívül az óriási terjedelmű arénán.

Blanka azt mondá társnéjának, hogy tegnap egy jegyzetet elvesztett az albumából itt a feszület körüli akántbozótban, azt mindenekelőtt meg akarja keresni.

Jól emlékezett rá, hol hajította el a kitépett lapokat a tarka tövis közé; egyenesen odatarthatott.

Hanem az eldobott lapokat mindkettőjük egyesített törekvésének sem sikerült felfedezni. Azok már nem voltak ott.

Vajon kinek lehetett kedve széttépett papírfoszlányokat a gaz közül kiszedegetni, és magával vinni? Foszlányokat, amiknek semmiféle értéke nincsen?

Ittlétük alatt tegnap senki sem volt az amfiteátrum romjai között. Csak egy művész festegetett veres napernyő alatt odafenn a legmagasabb karzaton. Kijöhetett ide az ártatlan papírdarabkákért; kit érdekelhettek az azokra rótt érthetlen karcolatok?

Ezalatt megérkezett a német utazótársaság az abbé vezetése mellett. Az ismerkedés gyorsan megesett. – A németek (gründlich nép) mindjárt a föld alatti helyiségek megszemlélésén akarták kezdeni; a fáklyák, viasztekercsek meggyújtattak; a hercegnő kimentette magát, hogy neki szédülést okoz, ha sötét üregbe megy, s inkább künn maradt egyedül, saját sorsa mély örvényeibe nézni – az nem okoz szédülést. Bátran egyedül maradhatott. A Colosseumban nincsenek se rablók, se vadállatok, s a kapuban őrök állnak.

Leült ismét a kereszt elé; nem rajzolni, arra nem gondolt most. Gyermekjátékot játszott. A buján tenyésző oroszlánfog (Leontodon) üres virágszáraiból csinált láncot, s azt nyakába akasztá. S amíg azt csinálta, arra gondolt, hogy mindazon mártírok között, kiket e helyen, hol ő most ül, a szent keresztyénség hitéért vadállatokkal széjjeltépettek, oly rémületet egy sem állt ki, midőn a carcerek tigriseit és hiénáit magára rohanni látta, mint aminőt ő áll ki most, midőn a maga szörnyetegeit közeledni látja, akik széttépetésére küldettek.

Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a képrámája előtt, és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon. Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égiháború, tengeri vihar rá nézve nem vész, csak modell – a néplázadás csak tanulmányfők csoportozata. Egész Róma a piacon van, és kiabál; ez pedig ül az ernyője alatt, és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le fogja festeni, s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja Rómát, ő azt is le fogja festeni, s az még nagyobb hatású kép lesz. –A festő hidegvérű ember – lefesti Venust, s nem lesz szerelmes; s lefesti a Madonnát, s nem lesz bigott. – Lefesti az Istent és az ördögöt, s egyiknek sem hízelkedik.

S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni, meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak – ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom – se bevett vallás. – Ha lángesze van – világot hódít vele!

Mennyivel jobban gondoskodott a sors arról, akit a művészgéniusz szent Elms-lángjával homlokán engedett születni, mint akinek világra jöttekor egy hercegkoronát adott!

S ez a művészet, ami a nőt is egyenrangúvá teszi a férfival!

A festőnő nem fele egy másik embernek, ő maga egy egész ember! Az nem könyörög vagyont az irgalmas világtól, nevet a férfitól, áldást az oltártól; odamegy, és elveszi azt.

Hogyan lehetne ezt megtanulni? – Hisz a tehetség és a lángoló vágy az asszony ujjaiban, agyában, szívében is megvan hozzá.

Blankát valami ellenállhatlan tudvágy ösztönözte – hogy fölmenjen oda a karzatra, megnézni, hogy hajtja végre egy művész azt a föladatot – amit ő el sem tud kezdeni.

Hisz egy művészt, mikor dolgozik, az idegennek megbámulni nemcsak nemzetközi jog, sőt a művészet iránti hódolat önkénytes adója.

Blanka nekiindult egyedül a karzatokra felvezető lépcsőknek. Mehetett bátran. Nem jöttek rá szemközt Heliogabalus rózsakoszorúzott szabadoncai, nem piríták meg arcát a lenge öltönyű hetérák; a lázadó római vazallok kézíjasai sem leskelődnek már az ablakmélyedésekben; a széles lépcsőkön, miket a populus romanus szandáltalpai homorúra koptattak, nem találkozik mással – mint a kőfalakra felrótt neveivel az előtte ott járt látogatóknak.

Aztán, hogy félne embertől – állattól vagy kísértettől egy gyermek, akinek nyakában egy lánc csügg pimpimpáré virágszárakból – s maga se tud róla.


VisszaKezdőlapElőre