XVIII.

Blanka úgy volt most, mint mikor egy gyermeknek, aki félt egyedül maradni otthon a háznál, az apja átadta bátorságélesztőül a töltött fegyverét. Az most maga kívánja, hogy bárcsak jönne hát az a rettegett rabló, hogy fegyverét kilőhetné rá. Semmi kétsége felőle, hogy az a fegyver okvetlenül megöl egy óriást is, s bizonyosan célba talál. Nem fél már az egyedülléttől, a sötét szobától, az éjjeli titokteljes hangoktól. Jöjjön, akinek kedve van kísérteni. Itt a fegyver.

Egész kedélyhangulata megváltozott a túlbizakodottságban. Dévaj, jókedvű lett.

Már a hotel kapujánál elkezdte az enyelgést a vendéglős irányában, ki eléje sietett azzal az örvendetes hírrel, hogy itt volt őexcellenciája, a „conte”.

– Miféle gróf?

A kapus előadta a látogatási jegyet. Vajdár Benőé volt.

Blanka nem ráncolta össze szemöldeit; elmosolyodott.

– Hisz ez nem gróf.

– Engedelmet – szólt a maître d’hôtel. – Az udvariasság előtt minden ember gróf, addig, amíg be nem bizonyítják, hogy nem az.

Blanka nevetett.

– Mint ahogy a törvény előtt minden ember becsületes ember addig, amíg be nem bizonyítják róla az ellenkezőt. No, hát csak küldjék fel hozzám azt az urat, ha ismét eljő.

Fölvezették aztán a pompásabbik szállására. Nagyon meg volt vele elégedve. Az előszobájában egy kövér, jól kiberetvált bérszolga bertáfolt aranyosveres egyenruhában; ahhoz is volt egy tréfás szava.

– Önt én nemzetőr ruhában láttam húsvétkor. Azt gondoltam, elment a csatatérre.

– Hercegnő – felelt a tréfakész olasz –, itthon is kell valakinek maradni, aki az osztrákok kabátját kiporolja.

Ez nyilván Gábor úrra célzott, aki a hercegnőt fogadta, legalább az magára vette az élcet, s nem késett a megoldással.

– Cospetto! Porolják biz a tieteket azok az osztrákok a Pó mellett.

A hercegnő azután rendeletet adott a bérszolgának, hogy hozassa föl számára a villásreggelijét: teát, vajat, osztrigát, tengeri rákot és lúdmáj-pástétomot és sherryt hozzá.

– Nem tart ön velem? – kérdé hamisan Gábor úrtól. Az visszarettent.

– Hercegnő! Kész vagyok önért a Vezúv torkába lemenni, ágyúkereszttűzbe rohanni; de egy asztalt, amely azokkal az ételekkel van megrakva, amiket a hercegnő elősorolt, meg nem ostromlok, ha hátulról belém kartácsolnak is.

– Jól van, hát fölmentem önt a mai napra, s eleresztem a „Falconé”-hoz gulyáshúst enni. Ugyan vigye el a szegény Dormándynét is egyszer magával.

A szőke szépség készen volt rá.

– Tudja ön, légyottom van, mely nem kíván tanúkat – súgá ravasz mosollyal Blanka, mire Gábor úr visszahőkölt. Akkor aztán megmutatá neki a tenyerében összegyöngyölített névjegyet, és csalfán kuncogott.

– Vagy úgy? – mondá Gábor úr egészen megnyugtatva; s aztán karját nyújtá Dormándynénak, hogy elvezesse Falconéhoz, ahová sietni kell, mert különben nem kap az ember jó helyet.

– Kit vár a hercegnő? – tudakoló tőle, amint az ajtón kiléptek, a szőke szépség.

– Hát csak azt a Vajdárt!

Ezt várhatja. Ez csak ellenség. S a pártfogók, gyámok és gondviselők nem azért vannak a világon, hogy az embert az ellenségeitől megvédelmezzék; elég, ha a jó barátaitól megvédelmezik.

A hercegnő, amíg a reggelit felhozzák, a fodrásznőért küldött, azután a komornát hívatta: újra öltözött. Szép akart lenni. Azaz, hogy másformán szép, mint eddig.

S valóban, amint készen volt a toalettjével, s megnézte magát a földig érő velencei tükörben, magának is feltűnt e változás. Karcsú alakja a csípőn alól érő derék miatt sokkal magasabbnak látszott: emelte azt még a feltűzött büszke hajfonadék is. Arcvonásait máskor a folytonos csüggetegség, félelem lankadtakká tette, most az elbizakodottság egy kis erőteljes gömbölyűséget kölcsönzött neki, s maga az arcszíne is más volt, mint tegnap. A dél-olaszországi napnak elég volt egy délelőtt az arcára sütni ellenőrzetlenül, hogy azt valami egészséges aranyozással futtassa be.

És amiről legkevésbé ismert magára, az a szemeiben ragyogó tűz volt. Honnan vette ő mindezt kölcsön?

Attól a fegyvertől, aminek birtokába jutott. „Az instrukciók 14. kaccsa!”

Mit bánta ő, mit kérdezte ő, hogy mi lehet a tartalma ennek a kaccsnak. Elég volt neki azt tudni, hogy ilyen van. „Ő” mondta, hogy ilyen van; tehát van. – Mit bánta ő, hogy mi lesz a következése annak, ha ő erre hivatkozni fog. Harag, perpatvar, vagyonvesztés, elítéltetés. Elég volt azt tudnia, hogy van egy ércbe vésett sor, egy letörülhetetlen sor, mely azt parancsolja, hogy az az ember, aki őt szenvedélyével üldözi, akit ő gyűlöl – őt nőül ne vehesse. – Hogy ez a parancs benne van abban a §-ban, az bizonyos. „Ő” mondta, hogy ott van, tehát ott van. Ez megvigasztalta egészen. – Körös-körül betakarva érezte magát általa, s elbizakodott lett. – Alig várta, hogy jöjjön már az az ember.

A komornyikká öltözött férfi jelenté, hogy az étszobában fel van adva a reggeli.

Blanka máskor annyit szokott enni, mint egy betegnek készülő gyermek; most olyan étvágya volt, mint egy betegséghól felgyógyult gyermeknek, aki siet helyrepótolni azt, amit elmulasztott. – Rendkívül ízlettek neki az ínyencségek.

Mikor javában szedegeti ki az ezüstvillácskával az osztrigákat természetes csészéikből, jelenti a komornyik, hogy itt van az az úr, aki mindaddig gróf, amíg ki nem sül, hogy nem az.

– Hadd jöjjön be!

Azért Blanka nem zavartatta meg magát az étkezésben.

A „szép” ifjú belépett.

A helyzet, amelyben a hercegnőt lelte, úgy látszott, hogy nem talált bele a tervébe. Reggelizőasztal mellett; körüle sürgölődő egyenruhás inassal. – Ez leront minden pátoszt.

– Ugyan kérem, adjon egy széket ez úrnak! – mondá Blanka a bérszolgának – s mintha szórakozottságból tenné – magyarul, mire az nagyot bámult. –Ah! Most elfeledtem, hogy az olaszok nem tudnak magyarul. – Grazie! – (Kedves zavartan mosolygott.) Üljön le, uram. Megengedi, hogy reggelizésemet végezzem? Az alatt értekezhetünk. Ez az úr egy szavunkat sem érti; olyan, mintha négyszemközött beszélnénk.

Ez metaphysice áll, de physice nem. Az olasz a magyar szöveget ugyan nem érti meg, de a melódiát fel tudja fogni; a párbeszéd mimikai része pedig egészen elesik, ha néző van jelen.

Vajdár hamisan fogta fel a helyzetet. Azt hitte, a hercegnő fél tőle, hogy a régi iszonyat hatása alatt áll, ha őt látja; azért tartja maga körül a bérszolgát, s ez még táplálta rossz indulatait. Akitől félnek, az hatalmat gyakorol. Pedig csalódott.

Megnyugtató szóval akarta kezdeni.

– Olajfalevéllel jövök önhöz, hercegnő.

Erre a hercegnő hátrahajolt az inashoz.

– Igen! Beppo. A pincér elfelejtett olajfabogyókat feladni, amit nagyon kedvelek. Kérem, legyen olyan jó, csengessen neki. –Azután látogatójához fordult: – Figyelek, uram.

Vajdár megütközött a hangon és beszéden. A hercegnőnek az ő olajfa leveléről nem annak a metaforai értelme, a békekötés jut eszébe, hanem a becsinált olajbogyók.

Már maga a helyzet, hogy egy hölgy eszik azalatt, amíg egy férfi beszél hozzá, nagyon egyenlőtlenné teszi a küzdelmet. Minden tányér egy redoute. A beszéd versenytársra talál a csemegében. A jóízű falat paralizálja a hatásra szánt rétori frázist. A hölgy fogai alatt ropog valami, s ez bizonyítja a közönyt a beszéd iránt. S ez nem gátolja abban, hogy minden váltott tányért és pohár vizet kegyteljes leereszkedéssel köszönjön meg annak a bérruhás szolgának, aki a napi zsoldért vette fel háza cselédjelmezét. Míg a ház benső midenese az előkelő felsemvevés egész hideg súlyát érezheti.

Vajdár leült az odatolt székre, s közelebb húzta azt.

– A herceg, ígérete szerint, követni kívánja a hercegnőt a kegy útjára. Elküldte általam a legmagasabb helyen átadandó folyamodást, hogy ismertessem azt meg.

– Úgy hiszem, latinul van; s azt én nem érteném meg.

– A magyar szövegét felolvashatom.

– Fölösleges. Amily bizonyos vagyok afelől, hogy a magyar szöveg hű fordítása az eredetinek, oly bizonyosan hiszem azt, hogy az eredeti rám nézve a legelőnyösebb. Vegyük felolvasottnak.


VisszaKezdőlapElőre