ELSŐ RÉSZ
Regény, mely a végén kezdődik
I.

A szokott, triviális történet. Az ideál, a szép hölgy nagy veszélybe keveredik, s abból őt a másik ideál, a hős kiszabadítja; azután a hála érzetéből kifejlődik a szerelem; végül egymáséi lesznek, s az emberi lehetőség határáig boldogok.

A rendkívüliségek tetszenek. Érdekkel olvassuk a történeteket, amiket a költők írnak arról, hogy mi lesz a halál után, mi lesz a jövő században, mi lesz a föld utolsó napjaiban. Mi megkísértjük leírni, hogy mi lesz a „házasság után”; van-e még ott is élet és poézis? Laknak-e még a holdban is emberek? Igenis, laknak. Annak az egyik oldalán még van valami zöld, s a virányon öröm és szomorúság.

Ezt ugyan inkább illett volna egy „Előszó”-ban elmondani; ott senki sem olvasta volna el, s nem lett volna az olvasó figyelmeztetve rá, hogy itt egy fölöttébb unalmas történettel lesz dolga, ami nem fogja megtéríteni a ráfordított fáradságot.

A veszélyes helyzet a következő:

Képzeljünk egy olaszországi vasúti állomást 1848 tavaszán, amelybe egy más vonat megérkező vendégeinek kell átszállítkózni, akiknek a fülébe ezt a halálítéletet mennydörgik: „due minute!” … s azok aztán bőröndöt, kalapokat, esernyőt marokra kapva, kisgyermekeket kezeiknél vonszolva, félregyűrt kalapokkal, földön húzott sálakkal, köpönyegekkel rohannak az ostromok leglehetetlenebbikét megkísérteni, helyet keresve utasokkal csordultig zsúfolt vagonokban, egymástól elszakított összetartozók kétségbeesve az elválás borzalmai fölött, s útban állók agyba-főbe taszigáltatva siető málhahordároktól.

Két úrhölgyet meg egy urat nagy sietséggel tolt fel a kalauz egy zöld kocsi börtönajtaján, akik csak akkor vették észre, hogy hol vannak, mikor már benn voltak. Heten ültek már a vagonban: mind férfiak és olaszok; némelyek olyan szivart szívtak közölök, amelynek a füstje keserű, mások ellenben olyant, amelynek a füstje savanyú; pálinkát már korábban ihattak, s az a fokhagymás heringre nagyon jóleshetett, s néhányan közölök aligha bagariacsizmát nem hordtak a lábukon. Az újon érkezőkről tudomást sem látszottak venni; valami heves vitatkozást folytattak fennhangon mindannyian.

Az újon érkezettek elszörnyedve protestáltak a kényszerhelyzet ellen. A két úrhölgy közül az egyik nagyon fiatal volt, a másik valamivel idősebb.

Az idősebb hölgy megragadá a kalauz karját, s haragosan mondott neki valamit először németül, azután franciául – aminek az a büntetése itt, hogy senki sem felel rá; azt akarta kifejezni, hogy itt már heten ülnek.

A kalauz egy automata közönyösségével mutatott a vagon falán olvasható feliratra: „per dieci persone”. – Itt tíz embernek kell elférni.

– De mi első helyre váltottunk jegyet! – heveskedék az úrhölgy, előmutatva a sárga papírszeletkét, mely a világ minden vasútainál az arisztokrácia jelvényét képezi – hely dolgában.

A kalauz nem csekélyebb kíváncsisággal nézte meg a mutatott tárgyat, mintha az úrhölgy azt mondta volna neki, hogy íme, itt van egy szkarabeusz a fáraók sírjából. Furcsa állat! Azzal vállat vont, s kimutató helyét: íme, oda, abba a szegletbe leülhet még egy; emebbe a másikba a másik, s ha ennek a signorénak tetszeni fog azt a zsíros batyut az ölébe venni, annak a helyében nyugtot talál a harmadik.

Mit volt tenni? Az egyik hölgynek le kellett ülni az egyik series férfi közé, a másiknak a másik közé, s megnyugodni a sorsában. Hanem a velük jött férfi, úgy látszik, még küzdeni akart a gondviselés ellen. Neki sehogy sem tetszett a maga helye két disznókereskedő között; maga is elég köpcös ember volt.

– Majd csinálok én itt rendet mindjárt!

Azzal fölkelt, leszállt a vagonból, sietett az állomásfőnököt fölkeresni. Az ott sétált a peronon, hátratett kezekkel, katonás egyenruhában. Az utas elkezdte neki magyarázni a dolgot. Ő már tudott olaszul, ha mindjárt keverte is egy kicsit latinnal és franciával.

Elmondta az illustrissimónak, hogy ő és még két hölgy az első helyre váltottak jegyet egész Bolognáig; ez a nemzetközi törvények szerint jogot ád még az idegennek is minden konzuli közbenjárás nélkül ugyanazon első helyi vagonnak használatára. Ennek dacára őt és még két úrhölgyet betuszkoltak erővel egy már korábban elítélt gonosztevőkkel teljes másodosztályú börtönbe, ami ellenkezik a magyar Tripartitum primae nonusával, mely szerint magyar nemest bírói ítélet nélkül bebörtönözni (nisi in flagranti) nem szabad; s minthogy az angol Habeas Corpus akta is amellett bizonyít, hogy minden ember bírja a maga testét, s másnak az ölébe ne üljön vele, annálfogva kér egy elsőrendű vagont felnyittatni.

Az illustrissimo úgy nézett a debacchálóra, mint ahogy nézne rá a padra kifektetett eleven tintahal két nagy szemével, ha annak magyarázta volna a dolgot, s éppen úgy nem felelt neki rá semmit, mint ahogy az nem felelt volna. Hanem ahelyett a fülébe ordított hátulról a kalauz, egy hatalmas hangkifejtéssel előadott szót: „partenzaaaa!” Ami annyit jelent, hogy indul a vonat! (Mert az olasz még a csengetésben is takarékos, a második csengetésnél már fut a kerék.)

A megriasztott úr erre ijedten futott vissza az elhagyott vagonhoz, de alig talált bele; mert azalatt, míg ő leszállt a szóbeli tárgyalásra, a kalauz még három új vendéget tolt be a ketrecbe; azok egy katonaiskola nagy kamasz növendékei voltak; az egyik mindjárt leült az üresen hagyott helyre, a másik kettőnek állva kellett maradni; azok hát nem tehettek okosabbat, mint hogy a két közéjük szorult hölgyre mondogattak fönnhangon sikamlós élceket, dévaj nevetéssel. A visszakerült úr már éppen tizenharmadik lett volna, ami nagyon baljóslatú szám, kivált egy vasúti kupéban. Pedig a táskája, köpönyege már ott volt; az volt a hazája.

A hölgyek kétségbe voltak esve. Az útitárs dühében magyarul kezdett beszélni.

Ekkor valaki megrántja a könyökét hátulról, s szintén magyarul szólítja meg:

– Polgártárs! Sohse hevítse ön fel a vérét! Nem oráció kell ide, hanem baksis. „Romanus sum civis; Caium Smucium vocant.” Amíg ön kapacitált, addig én fel is nyittattam egy első osztályú rezervált kupét; csekélységbe került – ha tetszik önnek és hölgyeinek, megoszthatják velem a birtokát.

– Köszönöm, de elkésünk – csak két perc az idő.

– Ne féljen semmit. A due minute csak az utasoknak szól; a vonat ki nem kászálódik innen fél óráig.

A két hölgy e megszabadítást nem kevesebb hálával fogadta, mint aminővel Androméda fogadta Perzeusz segélyét, s amint e rettenetes fegyintézetből kiszabadíták őket, s átszállították, most már szolgálatkésszé, beszédessé, nyájassá vált kalauzok egy kényelmes, tágas és tiszta első osztályú kupéba, az ellentétek szerencsés kombinációja folytán még e semmi jelentékenységet nem ígérő helyzetben is megtalálták bizonyos nemét az érdekeltségnek.

Tulajdonképpen még semmi hálával sem tartoznak a közbelépettnek, mert hisz az saját érdekében nyittatta fel a rezervált üres kupét – s ők csak jogos helyüket foglalták el benne; de azt mégis el kellett ismerniök, hogy a gyors színpadi átváltozás az ő rendezői érdeme. Még a kalauz is szerepet cserélt egyszerre, s az automatából érző szívű ember lett, ki a hölgyek számára frissítőül narancsokat hozott, s kikereste azok közül a piros bélűeket, s azontúl mindig az ő vagonablakuk előtt mászkált végig, s bemosolygott rajta, vagy felült a vagon tetejére, s barcarolát énekelt.

A két hölgy egymással szemközt helyet foglalt a zárt ablak előtt, míg azon oldal szélső ülései, ahol a kocsit nyitogatják, a két úr számára maradtak, s azoknak egyikébe a kíséretet képező hazafi elhelyezte magát. Az a másik, aki e kényelmes erősséget mindnyájuk számára kivívta, még odalenn maradt; valószínűleg sokkal jobban érdekelte az, hogy a szivarját végig kiszívhassa, mint hogy ismeretlen útitársnéival ismeretséget kössön, s bevárta, míg a másodikat is elcsengetik, akkor a szivarját odaajándékozta a facchinónak, s már indult a vonat, mikor felugrott a lépcsőn, s a furfangos zárt nagy tudománnyal bezárta maga után. Azután levette úti sipkáját, s letette maga mellé. Azt is csak azért tette talán, mert melege volt a fejének. Olyan sűrű és erős haja volt, hogy szerteszét állt a fején minden irányban. Egész arcán valami szokatlan fajjelleg volt kifejezve; széles kidomboruló homloka, erős, sűrű, perzsa szemöldökei, s azokhoz egészen maláji metszésű szemei, tiszta kék svéd szemszivárványokkal, egyenes görög orra, felvetett felsőajkának szemita jellegű csigavonala, míg kétfelé osztott állán volt valami lengyeles, mintha öt hat féle nemzetnek az eszménye volna benne összekeverve, s mégis valamennyi egy összhangzó egésszé egyesítve. Fiatal ember volt még: kevés bajusz az ajkán, s csak a felső arcán valami ütköző szakáll.

A szemközt ülő útitárs igazi magyar típus volt; zömök, erőteljes alak, barnapiros arccal, kifent bajusszal, aminek a pödörgetésével nagyon sok tennivalója volt mindig.

A két hölgy közül a fiatalabbnak az arca a sűrű kalapfátyol alá van rejtve, mely csak a klasszikus, remek körvonalakat engedi kivenni, a másik azonban egész szabadelvűséggel hátracsapta a kalapja fátyolát szőke hajfürtjeiről, s egy őszinte, kigömbölyödő arcot enged a közszemlének, melynek beszélő vonásai kárpótlást szereznek az ajkaknak, amiknek nehezükre esik az a hallgatás, amire jónevelésű ember kötelezve érzi magát, mikor egy idegen lép a közelébe, akivel önkénytelen együtt kell maradnia.

A férfi kísérő igen nyűgösködő útitárs volt. A megindulás első percében azt mondá átellenesének, hogy ő nem tud háttal a mozdonynak ülni: rögtön tengeribetegség előjeleit érzi magán. A fiatalember aztán megkínálta a maga helyével, hogy cseréljenek. Mikor az megvolt, akkor meg azon panaszkodott, hogy a légvonat egészen a szeme közé hordja a kőszénfüstöt; meg kell vakulnia. Akkor a fiatalember azt ajánlotta, hogy húzzák föl a kocsiajtó ablakát. Arra meg az a baja lett, hogy meg kell az embernek fulladni ebben a ketrecben! Akkor aztán a telt arcú hölgy azzal a még most jól illő, kellemes, kettős tokácskával kelt fel a helyéről a tisztelt úrral cserélni, aki elvégre a változással egészen meg lehetett elégedve; nem úgy a csereajánló hölgy, ki már most átellenese lett annak az idegennek, aki iránt a kötelezettség ellenszenvét érzi.

Utazó hölgyek gyanakodók és hálátlanok. Az idegent, ki hozzájuk szívességgel közelít, vagy zsebmetszőnek, vagy kalandornak nézik, s egyik kezüket a tárcájukon, másikat a szívükön tartják, nehogy hevenyében ellopja tőlük valamelyiket.

Növelte a gyanút az ismeretlen irányában az a körülmény, hogy, az első megszólítás után ítélve, az is magyar. És mégis az ő kísérőjük és az ismeretlen nem tesznek egymással úgy, ahogy két magyar szokott tenni, mikor külföldön véletlenül összetalálkozik: kezet szorít, elmondja kölcsönösen, kinek híják, hová való, mi járatban van, s aztán közli egymással, mi hírt tud hazulról; megkérdezi egymástól, nem ismeri-e ezt az urat, ezt az asszonyságot, s nagy az öröme, ha talál egy olyan harmadik nevet, amelyik mind a kettőnek ismerőse; s végül összeesküszik, hogy egy vendéglőbe szálljanak. – Ehelyett ez a két férfi az első üdvözlés után semmi mondanivalót nem talál egymáshoz, semmi közleni való újdonságot – most! 1848 március végén! Amikor csodákkal van tele a levegőég. Talán ismerik egymást? Ha ismerik, kísérőjük miért nem mutatja be a hölgyeknek a honfitársat? Miért kárhoztatja őt e néma szerepre? Talán fáj nekik valami abban az ismeretségben?

A hölgynek tetszett tüntetőleg kimutatni azt, hogy mindezekre nem kíváncsi. Úgy tett, mint aki tudomást sem vesz a vele szemközt ülőről. A nap a szemébe kezdett sütni, a szél az arcába fútt; az ellen különböző stratagémák vannak a vagon ablakára alkalmazva, amiknek kezeléséhez azonban gyakorlottság és fizikai erő kell; a furfangos mechanizmusba a hölgy egészen belevesztette minden erőlködését, utoljára is megszánta az útitársa, s elintézte a függöny- és ablakváltoztatást kívánata szerint.

A hölgy még ezt sem köszönte meg neki, hanem ehelyett bosszúsan veté magát kerevetébe, ingerülten ejtve ki e zúgolódást:

– Óh, milyen nyomorult teremtései az Istennek az asszonyok!

– Maguk az okai, asszonyom.

Ez volt az átellenes válasza.

Pedig a szép útitársné felfohászkodására a kötelezett válasz az a triviális bók lett volna, hogy „óh, asszonyom, önök gyöngeségük által uralkodnak mifölöttünk, erőseken”. – Ehelyett egy ilyen kihívó mondat, ami még paradoxon is!

A bókot egy fanyar mosollyal elutasította volna a delnő, de ez a vágás meglepte.

– Par exemple? – Ez, úgy látszik, szavajárása volt.

– Például, mikor egy hölgy elhagyja azt a kényelmes helyet, amit a sors rendelt számára, hogy felcserélje azt egy kényelmetlennel, amit egy férfi ajánl neki – szabad akaratból.

A hölgy nem tilthatta meg magának, hogy elpiruljon. Ez a válasz vonatkozott csupán a vagonban megcserélt helyekre; de az sem lehetetlen, hogy ez az idegen annál többet is tud, s egyéb helycserére is céloz. Nem lehetett arcából kivenni. Azok a szép, őszinte kék szemek olyan ártatlanul tekintének szemközt, míg az ajk olyan ravaszul mosolygott. A társalgás most már kezdett érdekkel bírni.

– A szabad akarat nem a nők számára van feltalálva – mondá a hölgy –, elhatározási jogunk csak látszat: mindig kötve vagyunk valakihez, aki erősebb.

– De az a kötelék eltéphető, mihelyt kiállhatatlanná lesz, s ez ismét csak önakarattól függ – a nőnél. A férfinál nem: azt fogva tartja az igézet.

– Csakhogy ez igézetet nem azok a nők gyakorolják a férfiakra, akiknek joguk van hozzá, hanem mindig mások.

– Ez ismét az ő hibájuk; miért nem teszik azt? Ha tudják, hogy azt a szívet, mely jog szerint az övék, csak az igézet tudja fogva tartani, miért nem hatnak rá e varázzsal? Ha tudják, hogy abban van a hatalom, miért szégyenlik ezt a koronát viselni? A szép szoborarc, mely nem tud mosolyogni, sok boldogtalan életnek volt már okozója. De hát miért engedte át a vidám kacagás varázsát másnak?

E szavaknál a másik ifjú hölgy felveté fátyolát, tán hogy jobban lássa a beszélőt, s kitűnt az alól egy éppoly gyönyörű szoborarc, mely nem tud nevetni; két nagy, bámuló szemmel, hallgató ajkakkal. De az ifjú férfi nem láthatott reá, mert átellenesével volt elfoglalva, kit egészen hadilábra állított ez a merész okoskodás.

– Ah, ön tehát azt hiszi, hogy egy nőnek egyenesen az a feladata, hogy ha a férj gyönyörvadász, legyen számára a hitves az, ami az őrjöngés eszményképe; kövesse őt érzéki delíriumainak minden fantazmáin keresztül; ne szégyelljen előtte csábító, agaçant, kacér lenni, s ha a férj Kirké philtráját keresi, találja meg azt otthon a saját poharában? Ezt kívánja ön egy hitvestől?

A szép hölgy tűzbe jött már.

Az ifjú pedig azt felelé rá:

– Valóban nem látom át, hogy mit vétenék vele, ha ezt kívánnám.

A szép szobor arcán annyi változás történt, hogy szemöldei összehúzódtak.

A vitatkozó szép hölgy pedig el volt szánva rá, hogy most mindjárt kicsavarja a fegyvert ellenfele kezéből, aztán a mellének fogja szegezni a hegyét.

– Jól van. De már most egyet megenged ön. A hitestárs nemcsak szerető társ, hanem – családanya is. Mikor a nőnek legfenségesebb hivatása méla aggodalmat, sejtő várakozást parancsol arcára – hová lesz akkor önnek az elmélete?

Az ifjú ellenfél erre a lesújtó támadásra teljesen és föltétlenül kapitulált.

– Akkor asszonyom, megszűnik a jog és kötelesség kölcsönös felosztása, s egyik félnek jut egészen a jog, a másiknak egészen a kötelesség. A nő, aki előtt a római konzulok a lictorokat tisztelegni parancsolták, korlátlan úr a maga országában, s a férj annak föltétlen rabszolgája, aki kötelezve van a szentek életére, lemondásra, együttérzésre és imádatig menő hűségre. S aki nem úgy tesz, annak követ a nyakába, s a tengerbe vele!

E föltétlen megadás kiengesztelni látszott a szép asszonyt győzelme érzetében, nagylelkűséget akart gyakorolni, s a kapitulált várőrségnek megengedni, hogy kibontott zászlókkal tovább vonulhasson, azt kérdezve tőle:

– Ön Rómába utazik? (Mintha eszmetársulás volna ez a római konzulok és lictorok adomájával.)

– Igen, oda utazom.

– A világhírű nagyhéti szertartásokra?

– Azokhoz nekem semmi közöm.

– Hogyan? Önnek nincsen semmi köze a vallás legmagasztosabb ünnepélyéhez, mely Krisztus Istenné Tételét jelvényezi? – szólt a hölgy hitbuzgó szemrehányás hangján.

– Mert én azt nem hiszem – felelt rá az ifjú, de feleletében nem volt az a kihívó, káromló tagadás, mely a szkeptikus sértő szándékát árulja el; arca olyan nyugodt maradt mellette, mint aki meg van győződve felőle, hogy azzal, amit mondott, se a földön, se az égben nem sértett meg senkit.

A szép hölgy aztán találgatta magában, hogy vajon mi lehet ez az ő átellenese. Vajon zsidó-e, vagy ateista? – Ha zsidó, akkor egészen rendén van, hogy ne higgye azt, ami a keresztyének hitágazatát képezi; ezért a különállásért aztán megvannak neki a maga társadalmi hátrányai, s ha neki tetszik azokat a hitéért elviselni, az igen tiszteletreméltó hűség az ősi hagyományokhoz. Hanem az egészen menthetetlen, hogy valaki elfogadja mindazon előnyöket, amik együtt járnak azzal, ha az „Atya, Fiú és Szentlélek” nevében megkeresztelték, ennélfogva földbirtokot, házat vásárolhat, hivatalt viselhet, és mégis előáll mint racionalista kutatni a dogmákban az anyagi lehetőséget és filozófi egzaktságot. Ez már stellionatus.

Szeretett volna tisztába jönni a maga emberével.

– Úgy tudom, hogy a római kúria most egy eddig szokatlan kölcsönkötéssel foglalkozik.

Az ifjú nem rejthette el mosolyát. Észrevette, hogy útitársnéja azt szeretné belőle kivenni, hogy – csakugyan szemita eredetű-e?

– Nem, nagyságos asszonyom; én nem is a bankárok csődülésére megyek Rómába, a pápai kölcsönben résztvevés végett. Engem egy válóperem hajt ide.

– Válóper? – szólt a szőke hölgy érdekelten, s most már a szép szobor is egész teljében felé fordítá arcát, s szép ajkai, mint egy feslő rózsa, nyíltak meg egy pillanatra.

– Igen, válóper egy olyan kedves lénytől, aki engem elűzött, megtagadott, máshoz pártolt, akit kerülnöm kell örökre, bírnom nem lehet soha többé, s akitől mégsem tudok soha elszakadni, akit mégsem tudok mással felváltani soha. Azért megyek Rómába, mert az egy halott város; mindenkié – és senkié sem.

A vonat megállt, új állomás jött; a fiatal férfi kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt, s a kalauzzal kezdett el beszélgetni, s aztán elment valamerre, hogy nem látták többé.

– Ismeri ön ezt az urat? – kérdé a szőke hölgy az ottmaradt kísérőt.

– Nagyon jól.

– És mégsem szóltak egymáshoz?

– Mert az nekünk nehezen megy.

– Ellenfelek önök?

– Nem ellenségek; de ellenlábasak.

– Zsidó ez az úr vagy ateista?

– Egyik sem; hanem „egy Istent valló”.

– Mi az?

– Egy törvényesen bevett vallásfelekezet Magyarországon. Keresztyének, akik csak egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik fel az égre.

A hölgy csodálkozva rázta szőke fürtjeit.

– Hogy én ezekről soha nem hallottam.

– Nagyobbrészt Erdélyben laknak; hitsorsosaik Angliában, Amerikában települtek le, s ott hatalmas befolyásuk van. Kevesen vannak, de összetartanak; nem terjeszkednek, de nem is engednek.

A szép szobor ismét arca elé vonta a fátyolát, s a fátyol alatt észrevétlenül keresztet vetett magára.

A szőke hölgy pedig kíváncsian dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy lopva végignézzen az irtóztató útitárson, azzal a kíváncsisággal, amivel nézheti valaki azt, akiről felfedezték előtte, hogy ez a rejtélyes szubjektum, aki most vele utazik, valamikor megölt két ember – hisz ez még többet tett; ez megölt két Istent. – Borzalom arra gondolni!

Hisz még akik közelükben laknak is ott Erdélyben az egy Istent vallóknak, azt hiszik felőlük, hogy azoknak szarvaik vannak, s keresztelőjükhöz embervért használnak.

Mind a két hölgy igen buzgó ortodox volt.

A vonat nem sokáig időzött ezen az állomáson; a kalauzok ordították a „partenzá!”-t, s csengettek, trombitáltak, a mozdony fütyölt; a kiszállt útitárs mégsem tért vissza. Úgy látszik, annyira hitetlen ez, hogy nem hisz ez a kalauzokban és gőzgépekben sem.

– „Bárcsak lemaradna!” – gondolá egyszerre mind a két hölgy magában.

S íme, az igazhívők óhajtásainak van sikere: a vonat csakugyan megindult, anélkül hogy a fiatal útitárs visszatért volna.

– Ez bizony lemaradt! – mondá a szőke delnő.

– Sebaj – nyugtatá meg a hegyes bajuszú úr –, a másik vonattal majd utánunk jön. Nem is hozott magával semmi útitáskát, s a felsőkabátja rajta volt.

Ennek aztán nagyon örültek, hogy megszabadultak egy embertől, akinek köszönhetik, hogy most egy kényelmes helyen ülnek, s nincsenek katonatiszt-növendékek és lócsiszárok közé bebörtönözve tizenharmad magukkal, s már most megszólhatják kedvükre azt – aki hozzájuk olyan jó volt.

– Ön közelről ismeri ezt az embert? – kérdezé a szőke hölgy a zömök úrtól.

– Nagyon jól ismerem. Neve Adorján Manassé.

– Ah! Kérem! Melyik a vezetéknév, s melyik a keresztnév?

– Adorján egy régi székely törzs családi neve. Manassét kapta a keresztségben; ebben a felekezetben nagy előszeretettel vannak az ótestamentomi nevek iránt. Manassé apját Adorján Izraelnek hítták. Kívüle még hét fia és egy leánya volt. Mind idősebbek Manassénál, a leányt kivéve, aki ikertestvére. S ezek mind otthon vannak most is az ősi háznál, s gazdálkodnak együtt; néhány meg is házasodott, s ugyanannyi család lakik egy födél alatt az ősi kastélyban.

– Az rettenetes háztáj lehet!

– Az egy igen patriarkális ház. Jákob fiai nem éltek nagyobb egyetértésben, mint ezek. Soha sincs közöttük semmi civakodás.

– Még az asszonyok között sem?

– Csak annyiban nem hasonlítanak a bibliai Jákob fiaihoz, hogy ők nem adták el egyiptomi kereskedőknek a legifjabb testvért, azért, mert szülőik kegyence volt; pedig ez is az volt; hanem inkább azt tették, hogy ők maguk dolgoztak, fáradtak, nélkülöztek, hogy a legfiatalabb testvért magasabb pályára neveltethessék. Ez látszott örökölni valamennyiök osztályrészét szellemi tehetség dolgában. A többiek mind igen derék, természetes eszű székely lófők; de ez maga egy lángész, ki húszéves korában már egyike volt azoknak, akiket az unitáriusok a betöltendő konziliáriusi hivatalra kandidáltak; mert Erdélyben az volt a szabály, hogy mind a négy bevett vallásfelekezet, tehát katolikus, helvét és ágostai protestáns és egyistenvalló részről kell a magasabb kormányzati hivatalkart összeállítani. S úgy oda Manassét meg is választották. S ettől fogva kezdődik ellenségeskedésünk.

– Önök tehát mégis ellenfelek?

– A koreszmék terén igen. Én mindig a haladó párthoz tartoztam, ő pedig minden újításnak ellene volt.

– Ah, ilyen fiatalon?

– Csak az érti ezt meg, aki Erdélyt ismeri; a négy vallás és négy nemzet hazáját, akik alatt még egy ötödik vallás és egy ötödik nemzet mozgatja a földet, mely számra nagyobb, mint együtt ama négy. De nem akarom nagyságtokat államtani fejtegetésekkel untatni – folytatom eltűnt útitársunk jellemrajzát. Mint hirtelen felkapott s főnökei által tenyéren hordott fiatalember nagyon elbizakodott lett; előtte állt egy fényes pálya, melyen nyitva volt előtte az út egész a kancellárságig; sőt még a kormányzói méltóság polcáig is. Ekkor beüt a nagy politikai rázkódás. A magyar országgyűlés eltörli a rendi alkotmányt, behozza helyébe a képviseleti felelős kormányt. Erdély kimondja az uniót, s ezzel az egész hatalom és dicsőség, melyet Adorján Manassé huszonkét éves korával szerzett magának, mint a jégvár, elolvad, s lesz a fiatalemberből egy élőhalott, aki ifjúsága kezdetén már a lomtárba van dobva, s ha azt nem akarja, hogy őt, ki előtt tegnap még nagyságos és méltóságos urak kapartak hátra a lábaikkal, ma az utolsó mesterlegény is inzultálja, hát keresheti, hogy hová temesse el magát. Volna ugyan még más választása is. Tehetné azt, amit pályatársai közül többen, hogy feltűzze a mellére a trikolór szalagcsillagot, s a győztesek élére állva túlárverezze eddigi ellenfeleit, vagy pedig azt tegye, amit pályatársai közül még többen, hogy felmenjen Bécsbe, összesúgni-búgni azokkal, akik az új korszak tartósságában nem hisznek, s segítsen ásni a föld alatti folyosókat, amikkel az új építményeket hiszik romba dönteni. De úgy látszik, hogy egyiket sem választotta; hanem ahelyett keres magának egy „holt várost, amelyik semmi nemzeté”, hogy abba eltemetkezzék.

A szőke hölgy közbeszólt eleven ésszel:

– Akkor hát meg tudom oldani azt a rejtélyt is, ami e mondatban volt: „Megyek válópert indítani egy kedvesem ellen, aki eltaszított, aki mással szövetkezett, aki megtagadott, és akit mégis kénytelen vagyok holtig szeretni.” – Ez a kedvese a saját nemzete.

– Valószínűleg az; mert neje nincsen.

– Ez magyarázza meg azt is, hogy két honfitárs, mint önök, mikor véletlenül összetalálkoznak, hogy nem kezd egymással beszélgetni; a szomszéd vagonokban hogy vitatkozik minden ember a napi politikáról; majd áttörik a kocsi falát.

– Valóban úgy van. Kettőnknek a mai idők eseményeiről együtt társalogni vagy kegyetlenség volna, vagy hóbort.

– Mármost kezdem sajnálni azt a fiatalembert, dacára annak, hogy pogány. Bárcsak le ne maradt volna!

S az igazhívők óhajtásainak van sikere; még ha hitetlenek javára szolgálnak is azok; íme, amint a vonat újra megállt, az elveszettnek hitt fiatalember arca felbukkant a vagonablak előtt, s nyájasan mosolygott a benn levőkre.

– Ah, mi azt hittük, hogy ön elveszett – mondá a szőke útitársnő.

– Az lehetetlen. Elveszni csak annak lehet, aki valakié. Odafenn ültem az imperiale-on. – „Polgártárs” – szólt a köpcös honfihoz azután –, nem mászik fel velem a kocsi tetejére? Onnan gyönyörű a kilátás.

A polgártárs tétovázott.

– Aztán ott pipázni is lehet.

Ez döntő indok volt a köpcös útitársra. Eddig is tantaluszi kínokat állhatott ki. Elővette időszakonkint a gyönyörűen barnára szítt tajtékpipát, megtörülgette a kabátja ujjával a kifaragott névelőbetűt rajta, megfordította a tüllanglaise-t a szára végén, fölnyitotta az ezüstkupakot rajta, s boldoggá tette a kisujját azzal, hogy beledugta az üres kráterbe; aztán fogai közé szorítá a csutoráját, hogy legalább egy hangot adjon rajta, megpróbálva, ha szelel-e még, s éljen abban az illúzióban, a múltak emlékét szippantgatva, mintha most is pipáznék! – S aztán csak megint szomorúan visszadugta a drágaságot az oldalzsebébe. Annálfogva a tett indítványt sem írásban nem kívánta beadatni, sem a szekciókhoz nem utasította elébb tárgyalás végett; hanem stante sessione elfogadta, s ment a fiatal útitárs után azon a macskahágón föl a vagon tetejére, ahol a kalauz kukulloriumát kisajátították, és beleültek. Csak itt jutott eszébe azt az észrevételt tenni, hogy „de talán a hölgyek meg is neheztelnek, hogy őket magukra hagytuk?”

– Ne féltse őket, Gábor bátyám. Utazó hölgyeket azzal kötelezi le a férfiember lejobban, ha elpárolog közülük.


KezdőlapElőre