XIX.

Vajdár gondolta magában: „A hercegnő rövidíteni akarja az értekezletet, s hosszabbítani a reggelit, hogy a kettő egymást kitöltse. Csalódik. Mert nem fogja kifutni.” – Az okmányt letette a hercegnő asztalára.

– A herceg úgy akar elválni hitvesétől, mint atya leányától.

– Ezt magától is hallottam.

– Jóindulatával akarja környezni továbbra is a hercegnőt.

– Amire hálás szívvel gondolok.

– A békés megegyezésnek néhány prózai pontja is fordul elő.

– Azokhoz én keveset értek.

Vajdár más iratcsomót vont elő oldalzsebéből.

– A hercegnő móringleveléről van szó. A herceg nejének a házasságkötéskor egymillió ezüstforintot móringolt.

– Nem tudom. Bátyáim készítették a házassági szerződést. Én csak aláírtam; azt sem tudom, mi van benne.

– A válóperben ez is lényeges kérdést képez. Ha a nőnek kedvez az ítélet, akkor az egész móringot megkapja; ha ellenére szól, akkor az egészet elveszti. A herceg ebben is kiegyezést ajánl. A móring nem fizettetnék ki, hanem a herceg azon összegtől járó hatos kamatot holtig tartó évi járadékul rendelné a hercegnőnek. – Megelégli-e ezt hercegnő?

– Nagyon soknak találom.

– A herceg büszkeségét keresi abban, hogy elvált neje az őt megillető fényben tündököljék a világ előtt. Még többet is ajánl. A hercegnőnek átengedi palotája felét, hogy abban lakjék.

– Hogyan?

Vajdár kapott rajta, hogy végre mégis adhatott föl egy olyan témát, melyet a hercegnő nem ért meg rögtön, nem mondja rá, hogy jól van. Ebből lehet hosszas értekezést szőni.

Hanem a hercegnő étvágyának sem akart vége szakadni. Már meg azokat az apró kis piros retkecskéket kívánta meg, amiket „római szentelt retek” cím alatt hordanak szét a hívő világba, s amikből egy csomóval, ha egyenként meg akarja az ember mind hámozni, igen szép időközt be lehet tölteni.

Vajdár egész építész lett; hogy szemléletileg fölfoghatóvá tegye a dolgot, közelebb kellett húzódnia a hercegnőhöz, s a kezében tartott okiratok gyakorlati segélyével megmutatni az asztalon, hogyan képez a Cagliari szögletpalota egy kettős szárnyú görög p betű alakú építményt, melynek két külön kapubejárata, külön lépcsőzete van. Az egész egyenlő két részre van osztva, amik közt az összeköttetést egy, az udvarán keresztül épített, fedett karzat képezi, melynek a nő lakosztályához vezető ajtaja azonban be van falazva. Maga a palotához tartozó kert is kőfallal és afölött vasráccsal kétfelé van osztva két külön kertész gondja alatt. Éppen így el vannak választva az istállók és az udvarok; úgy, hogy a kívülről egynek látszó palota tulajdonképpen két egészen különálló épület, melynek összekötő csarnokát a bennlakó férj és feleség, amikor tetszett, kinyittatta, amikor nem tetszett, befalaztatta. A hercegnő utoljára azt mondta rá, hogy azt sem bánja.

– Tehát, mikor Rómában fogok időzni, akkor a Cagliari-palotába szállok; de remélem, ez nem tesz annyit, hogy örök időkre Rómában kell laknom.

– Azt hiszem, hogy most egyelőre huzamosb ideig fogja azt tenni a hercegnő; anélkül, hogy valaki kényszerítené vagy csak rábeszélné is erre.

– Pedig haza akarok menni Magyarországba. Azt tudja ön, hogy nekem saját birtokom is van.

– Azazhogy családi hitbizomány.

– Az nem tesz különbséget; püspök nagybátyám végrendelete nem köt hozzá más feltételt, mint hogy római katolikus maradjak. Én szándékozom a nyarat a bánáti uradalmamban tölteni.

– Azt nem teheti a hercegnő; azon egyszerű okból, mert a kastélyát leégették a rácok.

– Leégették? Erről nekem tiszttartóm nem írt semmit.

– Amire megint igen jó oka volt neki; miután őt magát meg a saját háza küszöbére fektették, s ott vágták le a fejét.

Még ez sem rontotta el a hercegnő étvágyát. Nagyon jónak találta a szardíniákat. Vajdár azt olvashatta az arcáról, hogy nem hisz el tőle a hercegnő semmit, akár jót, akár rosszat beszéljen.

– Lángba készül borulni az egész világ, hercegnő: s higgye el nekem, hogy ez az utolsó sziget, ahova azok menekülhetnek, akik nem akarják a hajukat elperzseltetni. Egyedül Róma a béke szent helye.

– Amiről tanúskodnak a Cagliari-palota ablakaira felrakott vastáblák. És mit gondol ön, szabadságomban állna nekem, akkor saját magamnak választani meg új környezetemet?

– Minden bizonnyal. Azonban a hercegnőnek saját érdekében fog állani, hogy olyanokkal vegye magát körül, akik ez ország nyelvét értik, s szokásait ismerik.

– S eszerint, ha mostani házasságunk feloldatnék, s ha nekem ismét kedvem jönne férjhez menni, rajtam függne-e, hogy ízlésem szerinti férjet válasszak?

Ez már sok volt! Ez annyi, mintha a kalitkába zárt tigris előtt valaki nyers húst szeletel.

– Kétségtelenül, hercegnő – dörmögé fogai közül Vajdár dühös pillantásokat vetve a hercegnő széke mögött álló inasra.

Most a hercegnő egyszerre megváltoztatta a harcmodorát. Meg akarta mutatni ellenfelének, hogy ki mer lépni sáncai közül, s őt a nyílt síkon szembe várni.

– Caro Beppo. Hordja ön el az asztalt, s aztán, kérem, maradjon künn, míg nem hívom, s addig ne jelentsen be senkit.

Most tehát egyedül maradtak. Nem gátolta Vajdárt semmi, hogy beszélje el, mit tud még.

S Blanka oly merész volt, hogy egy percre felállt a tükör előtt, megnézte magát deli módon, ha elég szép-e.

S aztán még ő előzte meg a támadást.

– És mind e kedvező fordulatot önnek köszönhetem, nemde?

– Nem dicsekvés tőlem, ha azt mondom, hogy „igen”. Ön ismeri a herceget. Neki több szeszélye van, mint Caligulának. Őt tanulmányozni kell. Vannak rossz órái, amikor egy angyalt képes belefojtani a sárba; máskor meg az ellenségeit keresi föl, hogy titokban jót tegyen velük. Ön ellen majd határtalan dühöt árult el, majd meg a vezeklésig menő bánatot; majd gyilkolásra, majd meg öngyilkosságra volt ösztöne. Majd az az ötlete volt: hogy önnek pokolgépeket, mérgezett bokrétákat küldjön; majd meg az, hogy felmenjen a velencei campaniléra vagy a bécsi István-toronyba, s onnan levesse magát. Némelykor aztán voltak olyan tiszta időközei, amikor saját magáé volt; az igazi, nemes, lovagias, keresztyéni nagy lélek. Az ilyen drága napokat ellesni, azokat a hercegnő érdekében felhasználni volt az én feladatom. Hogyan teljesítettem, azt mondják meg ezen iratok. Csekélység volt-e a feladat: Cagliari herceget rávenni, hogy felejtse el haragját, nevetségessé tételét, sértett büszkeségét, férfiúi megaláztatását, hogy ide jöjjön, leküzdve ideges iszonyatát a lázongó csőcselék ellen, aki orgyilokkal fenyegeti, s petárdákat hajigál az udvarára, s menjen térden azon fejedelem elé, ki hónapok előtt ajtót zárt előtte – önért, az elváló nőért könyörögni –, azt ítélje meg a hercegnő maga, ki ismeri jól a herceget.

– Nem tagadom, hogy ez nehéz feladat volt – szólt a hercegnő –, annyival is inkább, minthogy önnek még azzal a nehézséggel is kellett küzdenie, hogy legutóbbi találkozásunk óta huzamos ideig a rablók által foglyul volt letartóztatva.

Vajdár az ajkába harapott. Ez úgy hangzik, mintha irónia volna. Ezzel tán azt akarja mondani a hercegnő, hogy neki azt a feladatot teljesíteni természeti lehetetlenség volt. – De nem! Hol venné magát az irónia az együgyű gyermekszívben? Ez ártatlan arcvonások között nincs helye a gúnynak.

Blanka sietett a rossz hatást jóvátenni rögtön.

– És azt a fogságot is énmiattam szenvedte ön?

A hangban részvét volt átérezhető.

Vajdár azt hitte, hogy lehet merni valamit.

– Az! Ez az én szenvedéseim legkisebbike.

A hercegnő mondá:

– Nem fogok önhöz háládatlan lenni.

A hangban hév volt és bensőség.

– Halgasson rám, uram. Ha ez az én fájdalmas ügyem akként lesz megoldva, ahogy ön azt nekem előadta, s ami nagy részben az ön műve volt; én mindazon javadalmakat, az egész évdíjat, amit a herceg számomra szánt: hű fáradozásaiért önnek engedem át; magamnak nem tartok meg mást, mint arany szabadságomat.

Vajdár arca kigyulladt. Jó színész volt: el is tudott pirulni, mikor arra került a sor.

– A hercegnő megtartotta a régi megvetés hangját egy nyomorult iránt, ki szemeit az elérhetetlen után meri fölemelni. Ez bűnöm és egyúttal erényem is. Ha a hercegnő minden vagyonát nekem adná, s még azon felül ezt az egész világot: még akkor sem adna nekem semmit. Mindezt nem fogadnám el cserébe egy nyájas, jó szava helyett. Vakmerőség tőlem, ami után törekszem, de a szenvedély mindenre jogot ád. Ön ismeri a gigászok regéjét, kik hegyeket hegyekre raktak, hogy az istenek közé feljussanak. Én képes vagyok hasonlót tenni.

A hercegnő kíváncsi volt megismerni azt a Peliont, Ossát, amik az Olimpot ekként megközelítik, s Vajdár kiolvasta kérdő tekintetéből ezt a kíváncsiságot.

– A hercegnő nem nézne le engem, ha rangjabeli volnék. Az fogok lenni.

– Szerencsét fogok kívánni hozzá.

– A herceg azt ígérte önnek, hogy ha megszűnik férje lenni egyezség, kibékülés szerint: akkor atyja fog lenni. Nekem is azt ígérte.

– Hogy önt fiává fogadja?

– Hogy engem fiává fogad.

– S ugyan mi oka lehet rá?

Vajdár eltakarta fél kezével arcát. Szeméremérzetével küzdött.

– Ne kívánja a hercegnő, hogy szegény jó anyám szégyenét bevalljam, s helyette piruljak. Ő szerencsétlen volt. Balsorsának szülötte én vagyok. S kinek e balsorsot jóvá tenni kötelessége – az a herceg.

Blanka egymásba csapta tíz ujjait, ami azt is fejezhette ki, hogy fölöttébb meg van lepve e fölfedezés által; de ilyenformát is fejezhetett ki, hogy „Óh, te országos gazember! Képes vagy az édesanyád tiszteletre méltó hamvait meggyalázni, hogy becsületes származásod helyett egy hercegi korcsnak hazudhasd magadat!”

– Ez valóban érdekes és meglepő fordulat ebben a mi regényünkben! – mondá a hercegnő csaknem pajkos kedvcsapongással. – És én ezt annyival inkább valószínűnek tartom, mert már láttam négy vagy öt drámát, aminek ugyanez a kifejlődése. „Nincs a kisujjad kitörve a bal lábadon?” – „Igen!” – „Úgy az én fiam vagy!” – „Nincs a nyakadon hátul egy nagy anyajegy?” – „De van!” – „Hozd ide; te az én fiam vagy!” – „Hol kaptad ezt a kettétört érem egyik felét?” – „Haldokló anyámtól.” – „Keblemre, fiam!”

A hercegnő tapsolt a kis kezeivel.

– Ez nagyon derék! Nagyon derék! Ezért mondta a herceg, hogy ha elválunk, csak változni fog a viszony közöttünk, nem megszakadni. Ezért ajánlotta hát fel jövendő lakásomul palotája felét. És így nekem még a Cagliari-címről sem kellene lemondanom. Mily meglepetés ez!

Vajdár csakugyan elhitte, hogy egy könnyen hivő gyermekkel van dolga, aki meg hagyja magát fogni együgyű mesékkel.

– És már most érteni fogja a hercegnő, honnan vette az én lelkem kölcsön azt a vakmerőséget, hogy elinduljak üldözni a holdvilágot, s lessem azt a láthatáron, hogy elfoghassam, mikor feljön.

A szép holdvilág azonban még nem volt elfogva.

Mikor már minden meg volt neki magyarázva, akkor elővette oldalzsebéből azt a ma reggeli névtelen levelet, amit előbb ki kellett simítania a térdére fektetve; mert bizonyos kézben nagyon összegyűrődött, sőt egy olajfestékes hüvelykujjnak az önlenyomata is ott maradt rajta.

– Ugyan kérem, olvassa el ön ezt a levelet, és magyarázza meg még ezt is.

Vajdár amint elolvasta azt a levelet, akkor vette csak észre, hogy ő a színleg hátráló ellenség által egy valóságos tűzakna fölé engedte csalni magát, s most mindjárt a levegőbe röpítik. – Itt teljes hadikészülettel vártak rá!

Vakmerősége még most sem hagyta el. Tökéletes gonosztevő volt. Arca elsápadt az ijedségtól és bosszúságtól; hanem azért nyugodt maradt.

– Ügyetlen bohózat az egész! – szólt, az asztalra vetve a levelet.

– De kinek lehetne érdekében – az én rovásomra – ilyen bohózatot kigondolni?

– Azt is megmondhatom. Én ismerem e kézvonásokat. Ezt a levelet Caldariva márkinő írta.

– Caldariva márkinő? Hát ő itt van?

– Természetesen. A herceg nem utazik sehova nála nélkül.

– Mit bánom azt! – De ugyan mi oka lehetne Caldariva márkinőnek rágalmazni saját magát? És azután megakadályozni azt, hogy a herceg felesége lehessen. Erre igen nagy okának kellene lenni.

– S az ok elég nagy. – A féltékenység.

– A féltékenység? – kiálta fel bámulva a hercegnő, s egy tekintet az előtte álló arcára, megmagyarázta neki a többit.

Ez a szépsége tudatában elbizakodott, diadalmosolygó férfiarc haragra gyújtá vérének minden cseppjét. Eszébe jutott, hogy ez az ember, aki egy pillanatban elég vakmerő az ő ura feleségének kérőjeként megjelenni, ugyanabban a pillanatban be meri vallani azt, hogy ő az ura szeretőjére nézve a féltékenység tárgya. S még mosolyog hozzá!

Ezért a mosolyért képes lett volna őt összezúzni! Össze is zúzta.

Hol az a halálos fegyver? A „14. §!”

Már felhúzta a sárkányát; már rajta tartá az ujját a ravaszán.

– Uram! Én nagyon megtisztelve érzem magamat önnek ragaszkodása által. De hazudni nem tudok. Oktalan reményeket táplálni nem akarok. E tárgyról ma beszéltünk utoljára.

– S ha ez volna az egyenes föltétele a herceg beleegyezésének az egyértelmű eljárásba?

– Én a kegyelem útjához folyamodtam, s nem hiszem, hogy ahhoz a herceg beleegyezése kívántatnék.

– Tapasztalni fogja a hercegnő az ellenkezőt!

– És akármit fogok tapasztalni, én ígéretemet le nem köthetem önnek, miután jól tudom, hogy egy kettőnk között kötendő házasság a római egyházjog kánonai szerint eleve semmis lenne.

– Ah, a hercegnő tanulmányozta az egyházjogot? Ez éppen olyan hiba, mint mikor a beteg orvosi könyvet olvas. A hercegnő bizonyosan a 10. §-ra emlékezik, mely megtiltja a fiúnak az apjátul elvált nőt feleségül venni; de nem olvasta tovább, ahol az instrukciók végén az mondatik, hogy amely házasság kegyelem útján semmisnek lőn nyilatkoztatva, az, mint soha nem létezett, akadályt nem képez.

Most azután egyenesen a mellének szegezte a fegyvert a hercegnő, oda a hetedik és nyolcadik borda közé, ahol a szív dobog.

– Én nem a 10. §-ra céloztam. Ami közöttünk akadályt jelöl meg, mely a házasságot semmissé, lehetetlenné teszi – az az instrukciók tizennegyedik paragrafusa.

Eldördült! – Odatalált!

Mint a halálra sebzett tigris, ugrott fel helyéből a férfi, s kezével széke támlájára támaszkodott.

A vad düh, a rémület e kifejezésétől a hercegnő megrettent. Mi volt ebben a fegyverben, hogy olyan halálosan talált?

A szép, mosolygó férfiarc hogy átváltozott egyszerre!

Mint mikor a pusztában lakó szent a hetéra képébe csábító sátánnak arcához vágta a feszületet, s arra az egyszerre visszakapta őrdögi arculatát. – Ez egy tetten kapott gyilkos torzképe volt! E hátraszegett ajkakra, az összeharapott fogakra, a kígyóvá tekerült szemöldökre, a fehérüket felülről megmutató szemekre, e galvanicus mosolygásra sok álmában vissza fog emlékezni, aki azt maga elé idézte.

– Ki tanította önt erre? – kérdé vacogó fogakkal Vajdár, s ajkain megjelent az a kis fehér nyúlós csepp, ami az őrültek és dühödtek, a megrémültek beszéde közben szokott feltűnni, s vándorol a felsőajkról az alsóra, s megint vissza.

A hercegnő rémülten lépett vissza előle.

– Ezt csak egy ember mondhatta önnek! – Tudom, ki az! – Bosszút fogok állni önön is! – De annak, aki önt erre megtanította – üldözője leszek a földön és a sírban!

S azzal fölkapta az asztalról a békeokmányokat, s kettéhasítá valamennyit.

Aztán még egyszer megmutatta a hercegnőnek ijesztő arculatát, s elrohant.

Beppo sietve jött utána a terembe, s úgy látszik, nagy volt a csalódása, hogy a hercegnőt nem találja vérében heverve, kilenc tőrdöféssel keresztülszúrva.

– No, ezzel az úrral, akárki volt, nem szeretnék egy szűk utcában egyedül találkozni!

Blanka azt mondta Beppónak, hogy az eltávozott úr számára sohasem fog többé idehaza lenni, s azzal kiküldte azt, hogy egyedül maradjon.

Elgondolkozott azon, ami most itt történt.

Hogy egy férfi, egy kevély, büszke alak egyetlen szótól így megrettenjen. Hogy egy szó elég legyen azt a láthatár széléig elhajítani! Tehát igaz volt, csalhatatlan volt, amit az a másik férfi mondott neki – soha többet nem fogja őt e szó kimondása után szerelmével üldözni; hanem csak gyűlöletével. Így van az jól.

De az eltaszított azzal fenyegetőzött, hogy azon fog bosszút állni nemcsak a földön, de még alvó porában is, aki őt erre megtanította. Íme, egy ember, aki kész üldözni még üveggé átlényegült alakjában is azt, akit emberalakban meggyűlölt!

Értesíteni kellene Manassét arról, ami megtörtént; figyelmeztetni, hogy veszély fenyegeti. Rómában „most” az orgyilok nagyon olcsó. Nemrég egy lapszerkesztőt szúrtak le íróasztala mellett. Itt ez az ellenbírálat.

De hogyan lehessen őt figyelmeztetni? Hátha minden ember kém, aki csak körülötte van; maga Beppo is. Hogyan tudhatná különben a herceg még azt is, hogy merre utazott a neje Manassé kíséretében.

A Colosseumban találkozásáról még ma nem tud senki; holnap már azt is megtudhatják. Kiben lehet bízni a szent városban, ahol mindent meg lehet kapni – borravalóért, s ahol a hűség nem tart tovább, mint ameddig a borravaló tartott.

Legelébb azt kellett megtudnia, hogy mi volt a veleje annak a végzetes szónak.

Aligha várhatta, hogy Zimándy hazajöjjön. Pedig ez is sietett. Kíváncsi volt megtudni a találka eredményét.

– Nos, hát? Mit végeztek, hercegnő? – volt első szava.

– Én nem kötöttem békét.

– S miért nem?

– Azért, mert a béke drágább lett volna, mint a háború.

– Akkor jól tette a hercegnő. És így félbeszakadt minden egyezkedés?

– Egészen elszakadt. Nézze ön ezt a levelet.

Blanka a ma reggel kapott névtelen levelet odanyújtá az ügyvédnek.

Az elszörnyedt rajta. Dormándynénak is odaadták, hogy olvassa el. Az el akart ájulni.

– Pokoli gondolat! S én képesnek hiszem erre mind a hármat. Ezt a levelet szeme elé tartotta a hercegnő Vajdár uramnak?

– Bizonyosan.

– Azért rohant hát el innen olyan furibundusan.

– Ön már ezt is tudja?

– Még a kapus is arról beszél. Úgy rohant el, hogy csaknem megfogták a cselédek.

– Dehogy fogták, az ő zsoldjában vannak. – Holnap kiköltözöm ebből a hotelból. Kerestessen ön nekem egy magánlakást.

– Már van is. Rossi grófék kiköltöznek a követségi palotából, s egy házat fogadtak ki. Nekem izentek, hogy ha a hercegnő meg akarná azt velük osztani, megférnének benne.

– Óh, annak nagyon örülök.

Pedig nem örvendetes dolog ez; mert Rossi kegyvesztett lett, s vele együtt az egész mérsékelt szabadelvű párt elvesztette befolyását a Vatikában: most aztán csak a két szélsőség huzakodik egymással: a reakció és a circolók.

Mit tudta a hercegnő, mi az a reakció meg azok a circolók? Ő csak arra gondolt, hogy meg fog menekülni kémeitől és üldözőitől, s a baráti háznál még Manasséval is találkozhatik.

– Most már kérni fogom önt, siettesse perünk eldűlését.

– Hiszen éppen abban járok!

– Engedjen egy kíváncsi kérdést tennem. Ön a házassági titkos instrukciókat könyv nélkül tudja, nemde?

– Akár a miatyánkot.

– Emlékezni fog ön rá, hogy mit tartalmaz a 14. §?

– A 14. §? – Azzal, hála istennek, nekünk semmi bajunk.

– Miért „hála Istennek” emiatt?

– Azért, mert a 14. § azt mondja, hogy semmis a házasság, ha az egyik házasságra lépő fél valamely oly bűntettet követett el, aminek több esztendei fogság a büntetése.

Most már mindent megértett Blanka.

Manassé oly bizonyítékot tart a kezében, melyet, ha föl akarna használni, bosszúja tárgyát letaszíthatná vele az aljas gonosztevők sorába, ahonnan nincs fölemelkedés. A pokolból vissza lehet még jönni, de az emberek megvetéséből soha. Az egy olyan börtön, aminek nincs ajtaja. Az egy olyan halál, amiből nincs feltámadás.

És Manassé nem akarja e rettentő bosszút végrehajtani halálos ellenségén. Engedi őt azzal a láthatatlan koporsóval, mellyel körül van zárva, járnia világban: csak egyszer-egyszer koccint egyet a koporsó födelén, figyelmeztetve, hogy aki halott, az járjon Istennel.

Ezért a démoni düh a megszégyenített arcán.

Azt nem tudja, mennyit bír a hercegnő az ő veszedelmes titkából. De azt bizonyosan kitalálhatja, hogy amit bír belőle, azt Manassétól kapta kölcsön.

Blanka, amily mértékben tanulta rettegni az egyik férfialakot, oly mértékben érezte a másik varázshatalmát növekedni lelke fölött.


VisszaKezdőlapElőre