XXII.

Az is a véletlen szatírái közé tartozik, hogy ugyanazon palota, mely az örök aszkétai visszavonulásra ítélt hercegnő holtig való lakául volt rendelve, valamikor egy gyönyörűen kifáradhatatlan hölgy kedvéért lett a szerelem tündértanyájául berendezve. A termek freskófestményeiben istenek szerelmi kalandjait örökíté meg a művészi teremtő álom. Mindenütt, ahová a szem tekint, csábító ledérség, eszményi gyönyör ábrái: képek, amik a bennlakót ingerlik és gúnyolják.

Blanka, ha ura volna e palotának, mind papírszőnyeget ragasztatott volna reájok (ahogy tett egy osztrák főhercegnő a világ egyik legemlékezetesebb palotájával). Így tűrnie kell a halhatatlanok incselkedéseit mindennap.

Hálótermében a remek faragványú kandalló kétölnyi magas homlokpárkánya fölött van egy gyönyörű bas-relief, amelyről azt állítják, hogy Rafael műve. Igenis, Rafaelé, mert az nem faragvány, hanem festmény; de oly csalódásig hű utánzata a márványnak, hogy közvetlen közelből is úgy tűnik fel, mintha szobormű volna. Szobrász és festő összebeszéltek; a kandalló felső párkányzata úgy tűnik fel, mintha talapzata volna a rajta nyugvó szobornak. Egy fekvő Sappho az, egészen meztelen alak, egyik kezét a kilenchúrú lírára nyugtatva. S a líra húrjai aranyból és ezüstből vannak, s a líra közepén az a gömbölyű hangfogó űr, mintha valódi üresség volna, melyen valódi érchúrok vonulnak át.

Ezt a szerelmi vágyaitól lankadó alakot kell látnia Blankának, mikor fekszik és kel, mert éppen szemben van az ágyával, melynek függönyeit leskelődő amoruettek tartják szétvonva.

S ha még csak látni kellene; de a Sappho-szobor még másképpen is észre tudja vétetni magát. Néha elkezdi a líra húrjait pengetni. Mint valami távolról jövő zeneábránd reszket elő a festett hangszerből valami rejtelmes szellemdal. Mintha tenger fenekéről, mintha a katakombákból jönne. Néha csak egyes akkordok; de többször egész románctöredékek, amiknek dallamát oly világosan hallja a magános virrasztó éji csöndben, hogy képes volna azokat utána dalolni. – Vagy tán csak képzeli hallani?

Máskor meg danázni kezd a festett bas-relief. A szókat nem, de a dallamot szintén ki lehet venni, amit énekel. Több percig tart az az enyészetes ének, valami meleg, forró sziréndal tengerfenék kristálygrottájából: test nélküli lényeknek levegőben repülő izenete egy láthatatlan másvilágból.

Ezt Blanka hallja nemegyszer, de csaknem mindig este. És nem meri azt senkinek említeni. Azt hiszi, hogy hallucináció. Érzékei tévednek. Fél tőle, hogy ha valakinek elmondja, hogy ő hangokat hall, miket egy festett kép énekel és penget: azt fogják róla mondani, hogy megőrült, s még ennél is rosszabb fogságba zárják. De maga meg volt felőle győződve, hogy ez a mindennapi csalódás az elmehábor előjele.

Egyszer meg azt tette a Sappho-kép, hogy mikor Blanka éppen lefeküdni készült, s egy percre megállt tükre előtt, szomorúan tekintve végig halálra ítélt ifjú bájain, akkor ő elkacagta magát. Ez a kacaj is valahonnan a felhők közül jött vagy az orcus föld alatti lejtőin át, de oly világosan hallá azt Blanka, hogy ijedtében elejté a kezében tartott gyertyát, s még azután is hallani vélte, hogy Sappho nevet, amidőn a porcelánernyővel eltakarta az éji lámpát. – Bebújt az ágyba, s aztán onnan dugta ki félve a fejét a függönyök közül, feltekintve az éji lámpától megvilágított festményre. – S erre a Sappho újra elnevette magát. Az elébbeni nevetés dévaj, csintalankodó volt; ez utóbbi biztató, hízelkedő. Hanem az is végtelen távolságból hangzott.

Álom volt-e ez is?

Ha él az a kép, miért nem él nappal is, miért csak este későn? Éjfél tájon?

Minden reggel igyekezett magával elhitetni Blanka, hogy álom volt az, amit hallott, hanem este aztán alig várta, hogy hálószobájába vonulhasson: felgyújtotta a kandalló tüzét, és leste Sapphót.

Az idő novemberben járt már, az esős időszak beállt, s ez Rómában is zord és kellemetlen.

Blankának fel kellett hagynia több nap óta megszokott sétáival a Monte Pinción vagy a Tivoliban. Reggel elment szorgalmasan a templomba, onnan az oltáregyesületnek pénzt gyűjteni. Kegyessége visszatért már; otthon pedig olvasta a rettenetes hírlapokat.

Kezdette megérteni, hogy miért üldözik egymást halálra az emberek, s megtanulta, hogy miben különböznek a piemontiak, a majlandiak, a velenceiek, a rómaiak, a nápolyiak, a szabadelvűek, a radikálok, a köztársaságiak céljai egymástól. Tanulmányozta Canino herceg parlamenti beszédjeit és Welden tábornok proklamációit. Annyira vitte a politikai fölfogásban, hogy pártfogóját, Rossit kezdte félteni. Úgy képzelte, mintha az most egy gőzhajó gépkamarájába szállna le, amelyben minden kerék, korong, henger, pörgettyű fölmondta egymásnak az összeműködést, s mindegyik a maga esze szerint dolgozik. Jaj a gépmesternek, aki közéjük nyúl!

Nem is látogatta meg jó barátjai házát a napokban. Azok most nagyon el lehetnek foglalva igen nagy dolgokkal. Minek szaporítsa a gondjukat még a maga apró bajával is. Ráér vele még!

A novemberi ködös, esős idő egész nap nem engedte a szobájából kijönni: alig várta, hogy jöjjön már az éj. Ott ült a kandallója előtt, a hátlapon ragyogó főnixet bámulva, mely maga is az érckovácsművészet remeke volt. Finiguerra műhelyéből került, ki először használta a kalapácsot véső helyett. A lángoló madár tollai zománcozott acélból, vörösés sárgarézhól, korinthi ércből, ezüsttel kevert aranyból voltak tarka színekben kiverve; különösen gyönyörű volt a mítoszi madár feje, lángoló vörös körfénnyel aranytündöklésű szeme körül. Ez a szem a pattogó hasábok lobogványa mellett úgy ragyogott, hogy szinte nézni látszott.

Miért nem tud az ember is így önmagától megégni, s aztán hamvaiból megint más emberré születni?

Egyszer csak eltűnt a főnix ragyogó szeme a lángvörös fej közepéből, s a hercegnő annak a helyén egy fekete űrt látott.

– Ez is érzékcsalódás, mint a másik – gondolá magában. A hallérzék hallucinációi után következnek a látérzék mímelései.

De még azzal nem érte be a főnixmadár, hogy megvakult; egy perc múlva el is repült. Olyan dörgéssel, mintha fogaskerék zörögne, fölemelkedett a kandalló kürtőjébe. A kandalló tele volt parázzsal és égő fahasábokkal. Azok egy pillanat alatt sercegve kialudtak: a zsarátnok helyén a holt szén feketült. Csak a márványasztalra tett kristálygömb fedelű lámpa világító meg a szobát.

S abból a sötétségből mely a kandalló üregében támadt, egy hölgyalak lépett elő, aki megszólalt:

– Én vagyok, Caldariva márkinő!

Blankának háromszoros oka volt az elbámulásra; a titokszerű megjelenés, a kimondott név és a megjelenő alak; a csodálkozás vegyült az ijedtséggel és haraggal.

A nőalak, kit a kandallóüreg sötétje előtt állva, a szoba mélyéből a lámpa tejfénye s egy kezében tartott viasztekercs lángja világított meg, magas, sugártermetű volt, testéhez tapadó lágy nyersselyemhól készült öltönyében az antik istennőszobrokra emlékeztető; tömött, sárga haja gond nélkül csavart tekercsben fejére tűzve. Arca liliomfehér, a testszínnek alig észrevehető árnyalatával; de azért e fehér arc mégis eleven: valami kacér, elbízott, pajzán mosolygás életfényt és sugárzó gömbölyűséget ád neki; s a kék szemek tele tűzzel villognak: kicsattanó ajkainak korallpirossága növeli a bűvös ellentétet. Minden mozdulata varázs; nyakának előrehajlása, vállainak felvonása, keblének emelkedése, csípőjének ringása érzékmámorító bájt ad termetének.

Amint nevét kimondta, elnevette magát. – Ismerős kacagás! Ez Sappho nevetése volt.

Blanka csak nézett rá merően. Gondolta, amit most lát, hall, az mind csak káprázat. Agya meg van már háborodva. Ébren álmodik. A képzelet teremtménye ez is, mint a többi.

– Haha! Eredeti módja ez a látogatásnak, ugyebár, hercegnő? Bejelentés nélkül, a falon keresztül, a kandalló közepéből. Csak úgy, ahogy otthonnak vagyok öltözve, pongyolában, még harisnya sincs a lábamon.

S azzal ruháját féltérdig emelve, megmutatta Aphroditéhez méltó lábszárait. Lábain csak piros szandálok voltak, gemmákkal kigombozva.

– De hát ha ön nem jön hozzám, nekem kell önhöz jönnöm. Bár etikett szerint az elsőbbség mindig az utóbb érkezőt illeti. Ez itt a legkényelmesebb bejárás kettőnk lakosztálya között. Önnek nem volt róla tudomása, ugye? A kandalló hátlapja egy csapóajtó. Ha a zöld márványlapra itt a kandalló előtt balról egy lábbal ránehezedünk, a főnix felvonul a magasba, s ha a márványlapot jobb felől nyomjuk meg a lábunkkal, akkor ismét visszaereszkedik helyére. Tekintsen ide.

A hölgy lába hegyének egy ujjával nyomta meg a márványlapot, s a főnix ismét a helyén volt, és aranyszeme kiragyogott a sötéthól.

A hölgy vagy fantom, az álomkép – folytatá:

– Túlfelől a karzaton hasonló gépezet van, hogy kívülről is fel lehessen nyitni, s ismét bezárni a csapóajtót. De ez csak úgy lehetséges, ha a zárja előbb ki van nyitva. A csapóajtónak kettős vaslapja van, s aközött van egy mesterséges zár, amit csak a saját kulcsával lehet kinyitni. A főnix szeme félretolható, s azalatt van a kulcslyuk. Az ajtó a fedett karzatba vezet; ennek a túlsó végén megint hasonló csapóajtó van, hasonló gépezettel, mely az én hálószobám kandallólapját nyitja fel. Hogy a hercegnő ezt nem tudta, onnan gyanítom, mert mind a két kulcsot ott találtam magamnál. Ez nem igazság, az egyik önt illeti. Osztozzunk meg igazságosan. – Aztán meg másért is. Ha ön nincs a saját rejtekajtaja kulcsának birtokában, önhöz akárki bejöhet észrevétlenül: meglepheti önt. Ez alávalóság. – Én elhoztam önnek az önt megillető kulcsot. – Legyen önnél. – Mikor egyedül van ön, s nem akarja, hogy valaki e rejteken át behatoljon, akkor ezt a kulcsot a zárba tolja, s ezáltal lehetetlenné teszi annak kinyitását kívülről.

Az egyik hölgy átnyújtá a másiknak az aranyozott kulcsot, s a másik azt gondolja magában, hogy milyen különös az, hogy az ember álmában oly tisztán vél látni valamit. Még azt is le tudná rajzolni, milyen volt annak a kulcsnak a fogantyúja. Két ülő griff, oroszlánfarkaik egymásba tekeredve, nyolcas alakban. A kulcs belső üregébe rovátkok vésve. Az átadott kulcs még meleg a hölgy keblétől, ahova el volt rejtve. Hát a fantomok keble meleg?

– Ezzel ön éppen úgy átjöhet hozzám, mint én önhöz – folytatá az álomalak. – Hanem még egy szükséges hozzá. A kandallóban rendesen tűz szokott égni, s nem minden nő szent Fruzsina, hogy az égő parázson tudjon mezítláb sétálni. Itt van egy üvegcse, ennek a tartalma tűz közé loccsantva, elég azt rögtön elfojtani. Valami chymista arcanuma ez, egyenesen e célra feltalálva. Az önt megillető részt ide teszem a kandalló padkájára.

A beszélő alak csakugyan tett oda egy üvegcsét.

– Ha pedig ezzel a másik üvegcse tartalmával meglocsoljuk a kialudt szenet, akkor az egyszerre ismét lángra lobbantható. Ez már nem valami titkos szer: egyszerű nafta. Jó lesz, ha megkísértjük. E szobában hideg van, s énrajtam nincs egyéb ennél a selyempeplumnál. Fázom…

Hogy a kísértetek fáznak.

Egy pillanat múlva a naftával meglocsolt szén a viasztekercs kanócától lángra lobbant, s a kandallóban ismét úgy égett, ropogott a megrakott máglya, mint azelőtt. – Blanka azt hitte, hogy fölébredt.

Hanem azért, ha fölébredt is, csak ott állt előtte az odaálmodott alak, most már a lobogó tűz fényétől megveresítve, elevenségének meleget sugárzó egész bűbájában. – Nem volt miért titkolni bájait egy másik asszony előtt.

Blanka egy kereveten hevert a kandalló előtt, a csábalak, amint a tűz fellobogott, a másik, átelleni kerevetre dőlt le kényelmesen odaomolva, s fázékony tenyereit a tűz felé tartva.

Blanka önkénytelenül a Sappho-képre emelte fel a szemeit: az szállt-e alá?

Erre a hölgy ismét hallatá azt a másodszori nevetést, azt a biztatót.

– Ön a Sapphót nézi? – Megtörténik ugyebár, hogy az a festett kép, amelyik messziről olyannak tetszik, mintha szobor volna, még többre is viszi a csalogatást; úgy tesz, mintha lantját pengetné, mintha dúdolna. Talán kacag is néha.

Blanka meg volt felőle győződve, hogy most álmodik. Nem is kísérté meg, hogy helyéből fölkeljen, hogy megszólaljon. Tudta jól, hogy az álmodók tagjai ólomból vannak.

– Ennek a titkát is jó lesz önnek megtudni. Már csak a véletlenségek elkerülése végett is. Ezt az egész összekötő karzatot egy féltékeny férj készíttette, aki a feleségére leskelődött. Ön tudja a Dionysios titán fülének meséjét? Itt ez van létesítve. Egy öblös cső vezet az ön hálószobájából a folyosó másik végét elzáró szobáig; az az üresség, ami a Sapphó-képen a líra hangfogójának látszik, valódi űr, s a csőnek az egyik nyílása az ön, a másik az én hálószobámban van. Fül és száj mind a kettő. E Dionysios-fülön keresztül hallgatá ki egykor egy szerelemféltő férj a neje szobájában mondottakat. Ezen keresztül kell önnek meghallani, mikor én a mandolint pengetem szobámban, mikor eszembe jut, hogy daloljak, mikor okom van rá, hogy kacajra fakadjak; valamint, hogy én is hallok minden hangot, ami az ön szobájában megszakítja a csendet; de azok szomorú hangok! Egy-egy keserű fölkiáltás, előttem ismeretlen nyelven. Hangos sírás, huzamos zokogás.

– És közben semmi vigasztaló szó. Semmi. Senki se szól bele.

– Három nappal ezelőtt, éjfélben hat órakor elkezdett ön halkan énekelni. Azt már megértettem: „De profundis ad te clamavi Domine!”

Blanka összetapogatta a karját, s megtörlé két kezével a szemeit. Csoda ez mind.

– Ébren van ön, hercegnő! Higgye el! És valóban én vagyok az, akit maga előtt lát és hall: Caldariva márkinő, vagy ahogy jobban ismernek: „a szép Cyrene”. Ma még betörő vagyok önnek a házába; holnap már be fog ön bocsátani önkényt, s holnapután ön lesz az én vendégem. Egy távolról hangzó mandolinpengetés, mit az áruló cső áthoz, s melyre a másik hang választ fog adni, tudatja majd, hogy egyedül vagyunk, s nem várunk egymáson kívül senkit. – Mert mi egymást nagyon fogjuk szeretni.

Blanka félve húzta maga alá lábait, s kezeit eldugta az öltönye bő ujjaiba; annyira megijedt attól a gondolattól, hogy ő és ez az asszony valaha egymást szeretni fogják.

– Én már eddig is nagyon szeretem önt. Egy hét óta mindennap találkozunk. – Egymás mellett szoktunk térdelni a templomban. Én is mindennap eljárok oda. Ön engem nem vett észre, mert nem szokott félrenézni az imakönyvéből, hogy megbírálja szomszédnéja öltönyét, hajdíszét és mórikálását; de én folyvást önt nézem, amíg imádkozom. Imádkozni nekem életszükség. Reggel azokért a bűneimért, amiket már elkövettem, este azokért, amiket ezután fogok elkövetni. Azután van közöttünk valami közös szerencsétlenség, mely bennünket összefűzve tart. Mind a ketten özvegységre vagyunk ítélve, mind a ketten gyűlöljük a világot, csakhogy ön gyászolva, én meg vigadva. Ha volna erőm úgy tenni, ahogy ön, én is úgy tennék. De csupa gyöngeség vagyok. Nem tudok mámor nélkül élni. Öné az erő, enyém a gyöngeség. – Mind a kettő az Isten adománya. Szent Ágnes temploma alatt nemrég megtalálták Faustina templomát. Egymás fölé voltak építve. Amazt építették a szeplőtlen szűz tiszteletére: emezt az őrjöngő Venus imádására. S mind a kettőben áldoztak az emberek. Egyik így, a másik úgy. Ahogy ön le tudja sújtani az embereket, az nekem nagyon tetszik. Nem hiszi ön? Hiszen megmondták önnek, hogy azt a névtelen levelet, miben ön figyelmeztetve volt az ármányos cselszövényre, én írtam önhöz.

Blanka rábámult nagy szemeivel a beszélőre. Kezdett neki hinni.

– Az pedig való volt. Óh, az a két ember nagy cselszövő! – Az egyik heves szemrehányásokat tett nekem azért, hogy az egész tervet összekuszáltam. Azt is elmondta, hogy ön mily kegyetlenül taszító el magától. Az nagyszerű csapás lehetett! A 14. §. Ő megvallotta azt nekem, hogy miben áll ez a rejtély. Évek előtt váltókat hamisított egy jó barátja nevére. Az a jó barátja ezeket kiváltotta, s most magánál tartja. Ezeknek az erejével őt akármikor semmivé teheti, elítélheti szégyenteljes, hosszú fogságra.

Ezt a felfedezést is e nőtől kellett megtudnia Blankának!

– S e fegyver ellen nincs védelme a megtámadottnak. Ellenfele, aki olyan hatalommal bír fölötte, most itt van Rómában: festő.

Blanka összehúzta keblén hálóköntöse fodrait. Attól félt, hogy ez az asszony képes a szívében olvasni.

– A rettegő gonosztevő minden áron meg akart szabadulni ez örökké feje fölött függő Damoklész-kardtól, s nekem e kettő között adott választást: vagy hálózzam be csábító bűvészettel ezt az ifjút, s azért a kegyért aztán, amiért az őrjöngők minden árt meg szoktak adni, csaljam ki tőle a veszedelmes hamisítványokat.

A szép Cyrene oly tekintetet vetett Blankára, mely azt hirdeté, hogy ő bír ezzel a varázzsal. Blanka szédült e tekintet előtt. S valami kínzó hálát érzett e nő iránt azért a tudósításért, hogy Manassé még itt van.

– A másik esély pedig az volt – folytatá a delnő –, hogy ha szépszerével meg nem lehet tőle kapni a fenyegető eszközt, akkor meg kell öletni.

Blankának keblére kellett szorítania a kezeit, hogy ki ne törjön belőle valami áruló sikoltás.

– Az itt nagyon könnyen megy. Egy utcai csődület, melybe a kiszemelt férfi mintegy véletlenül belejut, egy megfizetett gazember, ki jól kezeli a kést, s aztán ki tehet a megtörtént szerencsétlenségről? – Már készen volt a terv. A fiatal festőt, mikor a palatini romokat rajzolja, ki fogják kiáltani, hogy kém, ki a város erődítéseit rajzolja le az osztrákok számára, összeröffen egy csoport gyülevész, s mielőtt valaki megakadályozhatná, ledobják őt a Caracalla hídjáról a mélységbe.

Blanka arca elhalványodott a rémülettől. A szép Cyrene ne vette volna azt észre?

Olyan volt ez, mint mikor az álmodó sírni akar, aztán nem tud, csak a fulladozást érzi.

A szép Cyrene engedett magának időt, gyönyörködni a másik arcvonásainak elváltozásában, s egyik lábáról lehúzva piros maroken szandálját, azzal a tenyerébe veregetett, míg meztelen hófehér lábát a kandalló küszöbére nyújtá ki melegedni.

– E két sors között volt választásom a fiatal festő számára. De én egyiket sem választottam. Az elsőt azért nem, mert tudom, hogy az a fiatal festő önt imádja. A másodikat pedig azért nem, mert tudom hogy ön is imádja azt a fiatal útitársat.

Blanka felugrott a helyéből, s a kandalló padkájára tett üveg után nyúlt, hogy eloltsa vele a tüzet, mely arcát megvilágítja.

A márkinő észrevette e szándékát, s nedélyesen ráütött a kis papucsával Blanka kezére, mellyel az az üveg után nyúlt, míg a másik kezét megfogta, és nevetett.

– Ne tegye azt! Üljön le mellém, és nevessen velem együtt. Én egyik tragédiát sem választottam. Szeretem a komédiát, ahol nevetni lehet. Én ahelyett mind a két bolondomat kidobtam Rómából. – Feleresztettem őket a levegőbe, mint a papiros sárkányokat, s aztán elvágtam a zsineget, hadd repüljenek a világban. – Kezébe játszottam ** grófnőnek Cagliari herceg egypár levelét, miket az „Giacomó”-hoz írt. – Mi jó barátok vagyunk, hanem vetélytársak. A grófnő nem engedi oda a pálmát senki másnak. S az tudva van, hogy annál az ellenségnél, aki velünk szemközt jön, sokkal gyűlöltebb az, aki elénk hág. Azt a népcsődületet, amitől ön a napokban úgy megijedt, szegény hercegnő, a mi közös barátnőnk, ** grófnő rendeztette. Igaz, hogy én is segítettem benne neki, másfelől a nagy Ciceruacchio kezébe juttatva a hercegnek egy levelét az osztrák tábornokhoz. Ez az improvizált népzendülés a hercegnek volt szánva, meg a familiárisának; hanem azok megint idejekorán figyelmeztetve lettek az én révemen, megijedtek, s úgy elfutottak Rómából, hogy ide már most csak a legközelebbi ostromló sereg háta mögött kerülhetnek vissza. Hahaha! Hát nem szépen kidobtam én őket Rómából? Ki a Cagliari-palotából! És most magunk maradtunk benne ketten, s nevethetünk rajtuk ketten. Haha!

Blanka azon vette magát észre, hogy együtt kacag ezzel a nővel! Hogyne kacagott volna, midőn azt tudta meg, hogy Manassé ki van ragadva a halálveszélyből. És olyan tréfás módon, hogy hatalmas ellenségeit feleresztették a levegőbe, mint a sárkányokat, s aztán aki játszott velük, mikor jó magasra feleresztette őket, akkor elvágta a zsineget, s hagyta őket repülni a világba, a két nagyfejű papiros sárkányt ijedt szemekkel, nyitott szájakkal és kalimpázó fillentyűkkel.

A szép Cyrene a feje fölé tette a kezét, úgy kacagott; minden tagja részt vett a kacagásban, még a hozzátapadó selyemöltöny is. A nevetés ragadós. Blanka nem állhatott neki ellent.

– És most mienk az egész ház! – mondá pajzán kedvvel a delnő. – Egész a legközelebbi Róma leégésig.

S aztán lanyhán vonogatott a vállaival, s szemeit kéjesen lehunyta félig, és vágyteljesen ásított.

– Jó éjszakát, hercegnő. Mára elég volt a fecsegésből. Nem mondtam el mindent. Egyszerre elfogott az álom. Hazamegyek. Különben itt alszom el. Ha többet akar ön megtudni tőlem, szerezzen magának egy mandolint. Ha holnap Sappho líráját zengeni hallja, már tudni fogja, hogy mi az. Ha a zengésre visszhang felel, az azt jelenti, hogy ön egyedül van és elfogad. Akkor talán beszélni is hallom önt. Még ma nem hallottam semmi szavát. Nem is kívánom. Egyszerre nem megy az. Mára elég volt az, hogy utánam nevetett ön. Jó éjszakát! Ne felejtse ön el a kulcsot éjszakára benne hagyni a zárban!

Azzal felvette az égő viasztekercset, hirtelen a tűzre fecskendett az üvegből a parázsra hulló cseppek helyén fekete holt szén támadt, mint gyaloghíd a tűzpatak fölött. Egy lábnyomással felszökteté a főnixes érclapot, s ugyanazon ruganyos mozdulattal, mint egy villi, mint bajadér, keresztülszökött a kandallón túli üregbe. S aztán a főnix ismét a helyére hullt. Blanka a kulcsot beletolta a madár szemhelyén levő zárnyílásba.

Az egyedül maradt nő ágyához tántorgott, s hálóköntösöstül beleveté magát, és aztán aludt sokáig, és álmodott mindenről összevissza, amit látott és hallott.

Mikor világos reggel fölébredt, az hitte, hogy csupa álom volt mindaz. Kikelt az ágyából. Odalopózott a kandallóhoz. A kísértetek, az álomképek hagynak-e valami nyomot maguk után, valami tanújelét annak, hogy itt jártak?

A kandalló padkáján ott állt egy ismeretlen alakú üveg. Mellette piros viaszcseppek az égő viasztekercsről. A kereveten volt egy faragott gemma, mely a delnő papucsáról esett le. – És a főnix ércpiros fejébe a szem helyén be volt dugva a kulcs, a két griffmadárral a fogantyúján.

Ezek ott maradtak a múlt éjjeli álomból.


VisszaKezdőlapElőre