XXVIII.

Blanka megfogadta a bérkocsis utasítását (ez egyáltalában a legjobb indulatú néposztály Rómában), s az utcai boltba belépve „cittadino Scalcagnato” után tudakozódott.

Erre egy alacsony, virgonc emberke ugrott eléje a mellékszobából, kinek úgy jártak a szemei, mintha szüntelen kémektől őrizkednék, s amint ez a hercegnőt meglátta, hirtelen a szája elé tette a mutatóujját, s lehúzta a fejét a nyakába, amiben roppant ügyességet fejtett ki.

– Stt! Semmi kérdés! Mindent tudok! Én vagyok „cittadino Scalcagnato, il calzolaio!” Fogja meg a karomat, polgártársnő. – Cittadino Adoriano az emeleten lakik, s a lépcső meredek. Minden jól van.

Blanka bámuló zavarral nézett a kis emberkére, s meg nem foghatta, honnan tudja ez, hogy őt nem az ő cipészkirakata csalta be ebbe a boltba, hanem hogy Adorjánt keresi. Talán szokták őt látogatni fiatal ifjú hölgyek? Talán éppen vár valakit.

– Stt! – inte a polgártárs, észrevéve a kérdőjelt a hölgy arcán. – Ő most nincs itthon. Az atelier meglátható.

Blanka megnyugtatva érzé magát. A becsületes házigazda nem légyottra jövő dámának nézi őt, hanem művészetpártolónak, aki tán képet vásárolni jön. Mikor a festő nincs itthon, akkor a csizmadia árulja a képeket, ha vevő érkezik. S meglehet, hogy mikor a csizmadiának el kell menni a háztól, akkor meg a festő árulja a cipőket.

Bátran elfogadhatta cittadino Scalcagnatónak a karját, amire nagy szüksége is volt; mert a lépcső csakugyan meredeken vitt fel az égbe. Kicsiny kis padlásszoba volt Manassé lakása, de tisztán tartva. Egyszerű keményfa bútorok benne. A hátterét egészen elfoglalta egy mennyezetes ágy, melynek tiszta fehér függönyei voltak. A padló finom római gyékénnyel terítve. Az ablak előtt a festőtámlányon egy megkezdett kép. Az ablak igen nagy volt, kidűlő erkéllyel, s azért különösen kedvező a festőre nézve, hogy fölül messzire kiugró ernyője volt, mely a felső világosságot enyhítette; alant pedig be volt futtatva kúszó rózsával, mely egész télen át zöld marad, s ez meg az alsó világítást vette el, s így éppen csak az oly nehezen szabályozható középvilágítás maradt meg.

Egyszerű, kis, szegény, magános embernek való helyecske volt az; hanem aztán a kilátás abból az ablakból fejedelmek számára való. Előtte a Monte Palatino. A királyok hajdani Rómája. A legfelségesebb romok, koszorúzva örökzöld cserfákkal. A halhatatlan falak befutva halhatatlan repkénnyel, s túl rajtuk szelíden emelkedő dombok ciprussal, pineákkal fedve, s a távolban szakadozott hegyek, amikor már fehérek a hótól.

Még az idő is kiderült egészen; s az a sötétkék, minden színt megelevenítő olaszországi ég födte be a tájat, amiről az északi földöv lakójának fogalma sincs.

Blanka merengve dőlt az ablak párkányára, s sokáig elbámult e képen, s azalatt arra gondolt, hogy milyen boldog lehetne az a nő, aki ezt a képet nézhetné napestig, míg mellette egy férfi, aki imád és imádva van, dolgozik – nem! Teremt!

Nagyobb ez a Cagliari herceg palotájánál.

– Stt! – veré fel ábrándozásából cittando Scalcagnato. – Jöjjön el az ablaktól. – Megmutatom önnek a képet.

Azzal odavezeté Plankát az ablakhoz, s egy fülkéről félrevonva a fehér függönyt, diadalt ragyogó arccal mutatott oda.

Blanka valóban meg volt lepetve a kép által. Magát látta ott. Hiszen eltalálni egy arcot emlékezet s egy vasúton felvett vázlat után, még csak „elismerésre méltó tehetség”, de eszményíteni a szépet: az már „művészi ihlet”!

Ennek az embernek hivatása van a lángeszével meghódítani a műszerető világot, nevét halhatatlanná tenni. Jót tett vele a sors, mikor a rideg diplomáciai pályából kilódította: holt emberré tette, s újra feltámasztotta. Íme, a föltámadás legtökéletesebb példája e földön.

Blanka a legtisztább gyönyört érezte lelkében; nem azért, hogy ez az ő képe – hanem azért, hogy Manasséé.

Cittadino Scalcagnatónak a feje most egyszerre kinőtt a válla közül, úgy megnyúlt a nyaka büszkeségében.

– Az ára harminchárommillió-háromszázharmincháromezer-háromszázharminchárom scudi! Egy lírával sem alább! – mondá a polgártárs, s nevetni kezdett. – De aztán hirtelen ajka elé tette az ujját, mintha ketté akarná metszeni saját szájában a nevetést. – Stt! Egy szót se többet. Mindent tudok. Rendben van minden.

S azzal érthető pantomimikával mutogatott az ujjával majd a képre, majd a hercegnőre, amiből Blanka megérthette, hogy a polgártárs ráismert.

– Stt! Semmi kérdés! Minden jól van. Semmi baj se lesz. A polgártárs most nincs itthon. De amikor és ahol kell neki lenni, akkor és ott fog lenni bizonnyal. Stt! Semmi kérdés tovább! Amit mondtam, meg van mondva. A csillagok, a nap, hold leszakadhatnak; ő azért a helyén lesz. – Hazamehet polgártársnő. Nem kell nyugtalankodni. Én mondom, hogy nem kell nyugtalankodni. Csak odahaza maradni. Akármi történik is kinn az utcán. Nem kell se félni, se megijedni. Én mondom! Cittadino Scalcagnato. Ha tüzes rakéták repülnek is a levegőben, mint nyáron a fecskék; az mind semmi!

Eközben levezette Blankát ismét a földszintre.

– Stt! Jó lesz egy pár cipőt vinni haza, hogy a bérkocsis azt higgye, ezért volt nálam a polgártársnő. Nem kell bízni senkiben! Itt van ez a szép vastag talpú cipő, jó erős varrás; hegymászáshoz, gyalogoláshoz készítve. Amellett puha bőr és vízmentes, pocsétákon keresztül lehet vele járni. Jó lesz elvinni. Szükség lehet rá. Éppen lábára fog illeni!

– De hát hogy tudja ön, hogy ez a lábamra illik?

– Polgártársnő! Nincs-e a „Domine „Quo vadis” templomban ott a Krisztus lábnyoma, ami a kövön ott maradt? – Nem maradhatott-e ott egy szentnek lábnyoma a Colosseum homokjában, amit aztán egy ájtatos hivő topographice fölvett az albumába, s nem elég-e Cittadino Scalcagnatónak egy ilyen lerajzolt lábnyom, hogy legtökéletesebben a lábra illő cipőt készítsen utána? Vigye el megnyugodva.

Blanka egész homlokáig pirult.

– De nincs nálam pénz, hogy kifizessem. Elfeledtem magammal hozni. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindig az inasom fizet. S az most otthon maradt.

– Nem tesz semmit. Majd a számlára teszem. Stt! Tudok mindent. Semmi szót! Itt van még tíz líra meg tíz soldi. Ezt én adom kölcsön. Stt! Találkozunk még egyszer; akkor megkapom. Cselédjétől ne küldje meg. Ezzel fizesse ki a bérkocsist a piacon; ne vitesse magát a lakásáig. Tíz líra a díj, tíz soldi a borravaló. A piactól gyalog mehet hazáig. Ezt a cipőt kezében vinni nem szégyen. Ha ezüst vállbojtos inas kíséri önt, akkor letaszítják a járdáról; ha cipőt visz a kezében, kitérnek előle udvariasan. Csak semmi szó! „Niente! Niente!” Ebben az egy szóban benne van az egész olasz nyelv. Ez mindenre jó válasz.

Azzal kivezette a hercegnőt a bérkocsihoz, s még egyszer megkérve, hogy ha cipőre lesz szüksége, csak az ő boltját keresse fel, felsegítette őt a bérkocsiba, s amíg csak láthatta, mindig a száján tartotta a mutatóujját.


VisszaKezdőlapElőre