II.

Az az úr, akit mármost Gábor bátyámnak tisztelhetünk, mindenekelőtt azt a kedvenc tajtékpipát tartá kötelességének dohányzacskójából megtölteni, ezután belecsiholni az illatos bükkfataplóba, és azt lezárni a korona alakú ezüstkupak alá; addig hiába terült el szemei előtt az olasz paradicsomkert, melynek magasztalásában fiatal útitársa oly kifogyhatatlan volt; amíg nem füstölt a pipája, addig oda sem tekintve mormog:

– „Mi ez egy ezerholdas szép egyforma búzavetéshez?” – s csak azután, hogy a kóspallagi felszálló azúr füstjén keresztül tekinthetett rajta végig, ismeré el, hogy „Biz ez gyönyörű egy ország – kár a németnek!”

– Bátyám! – tudja? – ne politizáljunk! – jegyzé meg rá a fiatal úr.

– Hát szóltam én egy szót? A szép vidékről beszéltem. No, hát beszéljünk inkább a szép asszonyokról. Te nem is sejted, hogy micsoda kényes húrokat pengettél odalenn?

– Hogyan? Bátyám szénájába vágtam volna tán a kaszámat?

– Ej, ej, ej! De gonosz szemed van; mindent észre kell venned. Nem arról a szőke hölgyről van szó, hanem arról a barnáról.

– Barna? Nem is láttam jól; úgy le van fátyolozva az arca.

– Pedig az téged nagyon megnézett, s akkor a fátyolát is feltakarta; de te nagyon el voltál foglalva azzal, hogy a szőkének magyarázd az asszonyok kötelességeit a férjeik iránt, s a válóperek természetét.

– No, és kellemetlen vonatkozásokat tettem volna ezzel?

– Annak nem, akinek beszéltél; mert az már özvegy! Hanem a másiknak, aki veled egy sorban ült, s hallgatta, amit beszéltél.

– Azt fogja hinni, hogy valami bonviván vagyok, s őrizkedni fog tőlem.

– Nagyobb bajt okoztál neki. Azon fog töprenkedni, hogy nincsen-e neked igazad.

– Hisz ez meg éppen nem lesz baj ránézve.

– De igen nagy baj lesz ránézve. Mert éppen a válópere miatt utazik Rómába.

– Ah! Már válópere van? Én azt hittem, hogy most hozzák valami zárdából, ahol nevelőben volt.

– Mondom, hogy hamis szemed van; oda sem néztél, mégis megláttad, hogy egész gyermek még. Ez az én védencem: a szerencsétlen Cagliari hercegné.

– Akinek férje indigenatust nyert Magyarországon.

– Ő maga egy Zboróy Blanka grófnő. A családot jól ismered. Nagy birtokuk majorátus. Az elsőszülött dinaszta lesz; fivérei pedig láthatnak utána, hogy katonai vagy papi pályán keressenek maguknak szerencsét, ami az utóbbin sokkal hamarabb feltalálható, mint az elsőbbin. A leányok pedig arra vannak utalva, hogy igyekezzenek gazdagon férjhez menni, ha pedig ezzel elkésnek, menjenek zárdába. Volt azonban a családnak egy püspök őse, aki annak idejében olyan végrendeletet csinált, hogy vagyonának kamatjai a tőkéhez csatoltassanak, s mikor egyszer annyira felszaporodnak, hogy a Zboróy grófcsalád minden tagjára jut belőle kerek egymillió, akkor osztassék fel közöttük. No, ez a mostani ivadék alatt teljesedésbe ment. Minden Zboróy családtagra jutott egymillió. Ennek azonban az örökösök – végrendelete szerint – csak haszonélvezői, mert a hagyományozó több kemény föltételt kötött jótékonyságához, mely szerint ez élvezettől a családtag eleshetik, s akkor az a többiekre marad. Ilyenek: ha egy családtag a dinasztia ellen lázadó lesz; vagy ha kiköltözik idegen országba; vagy ha elhagyja a római katolikus hitet; vagy ha mint nő botrányos életmódot követ. Képzelheted ennélfogva, hogy az így együtt érdekelt családtagok milyen jó rendőri felügyelet alatt tartják egymást. Egymillió nem potyapénz mai világban! Megérdemli, hogy az ember utánalásson. – Blanka grófnőt, amint a zárdából kikerült, hozzáadták Cagliari herceghez. A hercegnek hallhattad hírét. Nagy szerepet játszik a politikai világban.

– Volt hozzá egynéhányszor szerencsém.

– Bécsben, az udvari bálokban. – Nem fiatal ember már. És sokat élt. Kétszer annyit, mint más ember hasonló idő alatt; mert még az éjszakákat is keresztülélte. Mikor Blanka grófnőt elvette, igen közel ismeretsége volt egy Caldariva márkinővel, akit a legfiatalabb korában „Cyrene” név alatt ismertek a cirkusz látogatói, ahol magas fokra vitte a koreográfia művészetét, míg egy olasz márki olyan szíves nem volt, hogy címerével megajándékozza, s aztán rövid idő múlva főbe lője magát. Ennek a Caldariva márkinőnek igen pompás palotája van Bécsben, amit a herceg íratott a nevére. Ennek a palotának a kulcsait még azután is elfelejtette a márkinőnek hazaküldeni a herceg, hogy Blanka grófnőt feleségül vette; sőt, azt mondják, hogy mikor az esküvőre ment, akkor is a szép Cyrene kötötte csokorra a nyakravalóját. –A herceg elvette Blankát, mint ahogy megszerez magának egy gazdag úr egy ritka szép paripát, egy drága szobrot; azért, mert ritkaság és drága. Blanka pedig irtózott a hozzákötött férjtől. Gyermek volt. A nász napjáig fogalma sem volt arról, hogy mi különbség van a párta és a főkötő között. A herceg egy óráig sem volt vele boldog. Amint ifjú nejéhez egy gyöngéd propos-val közelített, az rögtön ideges görcsöket kapott, arcát elhagyta a szín; rángások vették elő, s elájult. S ez így volt, valahányszor magukra maradtak. A kéjsóvár herceg fűnek-fának panaszolta a baját, orvosokkal konzultált, tapasztalt rouéktól kért tanácsot – úgyhogy a család titka egészen köztudomásúvá lett. A „parere” az volt, hogy a nőnek természetes hajlama van az epileptikus rohamokhoz. – Gavallér ember az ilyen kényes helyzetben iparkodik nagylelkűen eltűrni a rámért keresztet, s keres magának kárpótlást kompromittálás nélkül. – Van azonban a hercegnek egy totumfacja: valami „Vajdár Benjámin”.

E névre akkorát ugrott ültéből a fiatal útitárs, hogy a fejét beleütötte a faköpönyeg ernyőjébe.

– Mi lelt? Le akartál esni?

– A szivarom ejtettem le – felelt az –, s utánakaptam.

– De majd utánaugrottál. – Hát amint mondám, ez a totumfac az, aki ennek a családnak a rossz szelleme. Ketten tesznek a herceggel együtt egy ördögszámot. A hercegben megvannak a démonhoz való rosszindulatok: a hóbort, a kéjsóvárgás, a dölyf, a bosszúvágy; emennél pedig a mindezeket életreköltő ész, furfang, leleményesség. A herceg vigasztaltatni akarta magát régi barátnéjával; de a szép Cyrene valaki által nagyon jó tanácsokkal lett ellátva. Élni akart felismert hatalmával. És élt is vele. A herceg minden megaláztatást megszerzett fiatal nejének a márkinő kedvéért. Utoljára, hogy a mű meg legyen koronázva, megindította a válópert neje ellen. Ez volt az ára annak, hogy a szép Cyrene ismét kegyébe fogadja a herceget. De én meg vagyok felőle győződve, hogy a terv Vajdár Benjámin fejében fogamzott.

– Hisz ez a válóper csak felszabadítja a hercegnőt helyzetéből – jegyzé meg erre a fiatal útitárs.

– Jó volna, ha úgy végződnék, de éppen itt a bökkenő. Az ellenfél arra alapította támadását, hogy a nő epileptikus idegrohamokban szenved, s így házaséletre képtelen. Én azt nem engedem meg. Azt elhiszem, hogy a herceg közeledtére görcsöket, rángatózásokat kap; hisz én sem vagyok nyavalyatörős; rúgni, harapni sem szoktam rendes körülmények között, de mikor ezzel a Cagliarival szemközt állok, érzem, hogy valami csendes hydrophobia kerülget, a nyakamban az erek felduzzadnak, az állam rángatózik, s az ökleim alig elnyomható vágyat éreznek valakinek az oldalbordáival érintkezésbe jönni. Pedig hát nekem nem férjem a jámbor, nem kell tőle félnem, hogy megölel. Én azt allegálom, hogy csak őelőtte esik ájulásba védencem, s kérem a házasságot egészen megsemmisíteni. Mert ha az ellenfél győz, ha az ő indokai lesznek elfogadva, akkor a szentszék ítélete egyúttal ki fogja mondani az asszonyra, hogy soha többet férjhez mennie nem szabad. Mármost gondold el azt a sorsot, ami erre a nőre vár, akit ifjúsága virágában, alig húszéves korában a törvény és a társadalom kitilt az életből s elítél egy hosszú, hosszú tetszhalálra, amiből nincsen feltámadás; elveszi tőle a napvilágot, a levegőt, s azt mondja neki: „teneked nem szabad többé nevetned, nem szabad örülnöd, nem szabad reménylened; a te szívednek nem szabad dobogni, a te arcodnak kigyulladni, a te lelkednek nem szabad álmodni! Hanem azért nézned kell tovább is, hogy jön az ősz a tavasz után, ami számodra se virágot, se gyümölcsöt nem hoz.”

Mikor az ügyvéd patetikus szónoklata végén félretekintett ifjú útitársára, azt vette észre, hogy annak a szemeibe valami vízcsepp lopózott. Hisz ez az ítélet az ő fejére is ki van mondva. Abban a perben, amit ő a maga válóperének nevezett.

Ő is ki van már tiltva a világból, a társadalomból, ő is meghalt már, és semmi sem vár rá többé; neki is megmondták azt, hogy: „Teneked nem szabad többé szeretned, reménylened, álmodnod! Hanem azért nézned kell tovább, hogy jön az ősz a tavasz után!”

– Valami esett a szemedbe?

– Igen; a kőszénfüst csapódott bele.

Azzal megtörlé a szemeit, s aztán nem volt semmi baj.

Az ügyvéd folytatá a beszédét:

– Most azért megyünk Rómába, hogy megkísértsük a hercegnőnek személyes esdekléseivel hatni a bírákra. Lehetetlen, hogy meg ne essék rajta a szívük; ha van bennük emberi érzés. Az idő most nekünk kedvez. A pápa a reformok terére lépett; a római kúria vezetését új emberek vették kezükbe, a régiek befolyása megszűnt; Rómában is a szabadság szele fújdogál, s alkotmányosság csírázik a földből.

– Hahaha!

– Mi az ördögöt nevetsz?

– Én? Dehogy nevetek. A szivarfüst szaladt a torkomra. Eh – hahaha! Óh, be csiklandja a torkomat!

– De sok bajod van a füsttel. Hol megríkat, hol megnevettet. Én egészen bízom a pápa ígéretében. Csak nem tartasz bennünket valamennyiünket idiótáknak, akik a napokban lepleztük le ünnepélyesen a „Radical Kör”-ben Pio Nono arcképét egyhangú határozat folytán. Ha valaha, úgy most lehet a szegény hercegnő ügyének kedvező fordulatot adni. Amilyen grata persona volt ezelőtt Cagliari herceg a Vatikánban, annyira elvesztette ott most minden befolyását. – Mégis csiklandja a torkodat az a füst? – Csupán egy embertől tartok. – Ettől a furfangos Vajdártól. Velencében összetalálkoztam vele. Kérdeztem, hová megy. Azt mondta, Milánóba. Tudom bizonyosan, hogy hazudott. Ő is Rómába siet. Meg akar bennünket előzni. Vagy legalábbis utolérni. – Csak egy nappal előbb érkezhessünk Rómába, mint ő, s akkor nyert ügyünk van. De félek, hogy máris magunkkal visszük valamelyik kerekes ketrecben. – Ej, de meleged van, hogy izzad a homlokod? – Tán az én pipám füstjét nem állhatod? Ha megkapnám azt a fickót, kitörném a nyakát! Képes egy ilyen angyalt örökre szerencsétlenné tenni, élve eltemetni.

– De hát ne engedje magát.

– Alászolgája! Hát hiszen, ha tudsz valami jó tanácsot adni, miért nem mondod? A kalapom is leveszem előtted. Hogyan ne engedje magát a hercegnő élve eltemetni?

– Kolombusz tojása! Legyen protestánssá, s akkor nem parancsol neki a római szentszék.

– Servus humillimus! Hát az egymillió, amit a püspök nagybátyja ráhagyott?

Adorján Manassé széttörte a szelelni nem akaró szivarját az ujjai között, s azt mondá egykedvűleg:

– Hát én csak azt mondom, hogy ha a te hercegnődnek igazán van szíve, el fogja dobni az egymillióját, mihelyt találni fog egy férfit, aki megér harminc ezüstpénzt. Úgy hiszem, ez a legmagasabb becsára egy férfinak; miután a mi urunk Jézust is annyiért adták el.

– Te! A Jézust hagyd ki a diskurzusból; mert az nekem Istenem, akit én imádok.

– Nekem pedig emberem, akit követek.


VisszaKezdőlapElőre