XXIX.

Blanka tapasztalá, hogy nagyon jó tanácsot kapott Scalcagnato polgártárstól. – Egész Róma az utcán volt most. A nap olyan melegen sütött, mint nyáron. Mindenütt hevesen vitatkozó tömegek lepték el az utcát. Saját lakása előtt, a Tiber-parton is százával ácsorgott a sütkérező és politizáló néptömeg. Ha kocsin jött volna a kapujáig, bizonyosan érte volna valami kellemetlenség, de mert gyalog jött, a kezében egy pár vastag talpú lábtyűvel, mindenütt utat nyitottak előtte, s mosolyogva bocsáták odább. „Povera ragazza!” Szegény lyánka!

Mikor aztán hazaért a palotájába, első dolga volt a cipőket fölpróbálni. Meg kell adni Scalcagnato polgártársnak, hogy nemcsak a magas politikához értett tökéletesen, hanem a lábtyűkészítéshez is. Blanka úgy érzé, hogy ezek a cipők amiket most felhúzott, olyanok, hogy szinte maguktól mennek. Ők hordozzák a viselőjüket.

És aztán elgondolkozott rajra, hogy van még ember a világon, aki képes arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arcvonásait hazavigye emlékében, s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán megörökítse az arcot festményben, a lábnyomot bakancskákban! – Aki tud mindig róla gondolkozni – soha róla nem beszélni! – Ilyen bohó emberek is vannak még a világon.

Efölött azzal is elfelejtett törődni, hogy mit zsibong az utcán, a piacon olyan nagyon a nép.

Pedig ehhez volt már egy kis köze. Reggeli után elővette a hírlapokat.

Mindjárt a legelsőnél, amit fölvett, a saját nevére bukkant.

Azt rögtön meglátja az ember, amint beletekint egy nyomtatott lapba, ha a saját neve ott van.

Vajon mit írhat valaki őróla?

Csak egy kis rövid ártatlan tudósítás volt.

„Zboróy Blanka hercegnő, Cagliari herceg elvált felesége, ki a Cagliari-palota egyik részét lakja, midőn a nép a másik palotában lakó Caldariva márkinőnél összegyűlt reakcionárius összeesküvőket megrohanta; ezeket akként szabadító meg a nép igazságos bosszúja elől, hogy saját lakosztályán keresztülbocsátva a Fontana di Trevibe nyíló vízvezetéki alagúton keresztül megszökteté.”

Nem sok. De elég arra, hogy valaki ily izgalmas időkben el legyen ítélve halálra.

Most már érthette Blanka a palotája előtt csoportosuló tömegek izgatottságának alapját – valamint annak az általános fogvacogásnak az okát is, amivel saját cselédjei jöttek eléje, ha valami szüksége volt rájok.

Csak a piemonti inasnak maradt még egy kis bátorsága. Úgy látszik, az nem értette meg egészen a dolgot.

És e denunciáció ellen még csak védelem sincsen. Mert igaz.

Az, hogy a megtámadott: nő – nem szolgál védelmére. A gyűlölet neutrius generis; nem ismer nőnemet.

Hozzájárult még egy újabb vészhír.

Délután a lázadók vagy a reakcionáriusok (egyik a másikra fogta) elrontották a gázvilágítás fő vezetékcsövét. Az éjjel nem lesz Rómában lámpás.

Képzeljen valaki egy Rómát tele fellázadt néppel, szétbomlott hadsereggel, börtöneikből kiszabadított gonosztevőkkel, föld alá elbújt rendőrséggel; semmi kormánnyal – lámpás nélkül hagyva egész hosszú novemberi éjszakán át.

Minden borzalomnak ajtó, kapu van nyitva!

Blanka kétségbeesetten térdelt a feszület előtt imazsámolyán, és harcolt az égiekkel.

– Miért kell énnekem e halálos félelmet kiszenvednem? Mit vétettem én egész életemben? – Azt, hogy álmodtam, amiről álmodnom nem lett volna szabad? Meg kell-e büntetni magát a gondolatot is? Hisz amit vétettem, az még csak gondolat volt! És mégis így büntetsz te engem, aki porszem vagyok teelőtted!

A feszület elefántcsontból volt; Bernini egyik nevezetes remekműve. S mentül jobban esteledett, mentül jobban sűrűdött az alkony homálya, annál lázasabb lett rettegése.

A felszolgáló inasnak már fel kellene gyújtani a termekben a lámpákat. Az is késik – tán halasztani hiszi az est beállását azzal, hogy nem gyújt lámpát?

Egyszer rohanva tör be az ajtón az inas a hercegnőhöz, s elsápadt arccal kiáltja, megfeledkezve a szolga és az úrnő közötti távolságról:

– Jézus Mária! Hercegnő! A nap újra fölkel!

Micsoda?

– Fölkel a nap! Reggel lesz! Másodszor hajnalodik.

– Talán tűz van?

– Akkor a világ ég! Nézzen ki a hercegnő a Quirinale felé! Jézus Mária, Szent József! Az ítélet napja van itt.

Azzal kirohant az ajtón, végig jajgatva termen, folyóson, lépcsőn.

Blanka a piacra néző ablakokhoz sietett, s kitekintett a szabadba. Az valóban emberijesztő tünemény volt.

Észak felé rózsaszínű fényben égett a láthatár, s e fény egyre növekedett, emberi mértékkel meg nem határozható sebességgel.

Egy kiváló hajnalpiros sugároszlop, mint egy szétoszló sáv látszott üldözni a csillagokat, amik már fenn ragyogtak az égen, azután melléje támadt egy másik fénykéve, kénsárga; és a kettő között az acélkék ég.

S az égő, ijesztő hajnalfény közepében ott állt az Angyalvár sötét, tömör köröndje, tetején a repülő angyallal, akinek óriás alakja feketén ütött el a lángoló égtől; mint az ítéletnapja halottébresztő, élőket megölő, Malach Hamovesh angyala.

– Az Angyalvár ég! – A vatikán lángban áll! – Ég a Szent Péter temploma! – hangzott a téren a rémkiáltás.

– Egész Róma ég! Végünk! Ítéletnapja van! A világ meggyulladt!

– Uram s én Istenem! Mi ez? – töprengett Blanka, és nem volt, aki megnyugtassa.

Az utcákon, a téren jajgatva zajlott alá s fel a nép kiabálva:

– A templomokba! A templomokba!

Nem kellett most már semmi más, csak a templom!

Nem kellett most már semmi vendetta, hanem penitencia!

Nem kellett már Rómának gázlámpa; volt kiviláglott ég! Nappal az éjszakában. Rémséges nappal! A tűznek, mely az eget bevilágítá, nem volt semmi füstje, minden csillag keresztülragyogott rajta. Néhány szakadozott felhő úszott a fényár közepett, egészen feketén. Ezeket nem világította meg a fény; alatta jártak azok mélyen. S ez volt a legszokatlanabb a látványban. A nap hajnalfényében úszó felhők arany és bíborszínűek szoktak lenni; ezek a pokol hajnalfényében úszók feketék voltak.

– Mi ez? Mi ez?

Blanka visszatért belső termeibe, hogy valamelyik cselédjét elküldje megtudni, mi ég. – Egyet se talált.

Csöngetett. Senki se jött elő.

A termekben sötétség volt. A lámpákat nem gyújtotta meg senki. Ismételve csengetett, és minden eredmény nélkül. Senkinek sem jut eszébe most, hogy más ura is van, mint „Az” odafenn!

Kisietett a korridorra azt vélve, hogy háznépe tán az udvaron van, s kitekintett az ablakon.

Az udvaron nem látott emberi teremtést, hanem látott ahelyett valamit, amitől a vér fagyott meg ereiben. Az összekötő karzat árkádjai mögött gyertyával járnak.

Tehát már betörtek oda!

Bizonyosan a kandalló kürtőjének a falát törték keresztül, azon hatoltak be.

S akik ott vannak, azok oly emberek, akik a föld alól jöttek elő, akiknek nincs tudomásuk arról, hogy mi történik odafenn az égen; ők a sötétség munkáját végzik!

Névtelen ijedelem lepte meg e látásra a nő idegeit. Nem mert szobáiba visszatérni többé. Azt hitte, hálószobájába is betörtek már. Minden meleg felöltő nélkül, egy kis csipkefátyollal a fején, lefutott a lépcsőkön; portását kereste. Annak a szobája üres volt. Próbált a kapun kimenni; az be volt zárva. Kifutott az udvarra, cselédjei, kocsisai nevét kiáltozva. Egy sem jött elő. Rettegett egyedül maradni az üres udvarban. A kertajtón keresztül a ház melletti parkba menekült. Arra gondolt, hogy a kerti pavilonban fog elrejtőzni.

Az ég egyre világosabb lett. A fény lobogott, mint valami hullámzó láng. A templomokban minden harang szólt, szomorú, visszatetsző fél ütésekkel.

Amint a pavilon felé sietett, észrevette, hogy a kert ajtaja, mely az utcára vezet, nyitva van. Azt bizonyosan az elköltözött kertész hagyta úgy. Egy pillanatra az volt eszében, hogy kimenekül az utcára. Hanem akkor gondolta meg, hogy ott éppen gyilkosai kezébe rohan, akik rajta bosszút akarnak állni.

Az ajtó előtt van egy vén ciprusfa, oly magas és sugár, mint egy jegenye. Kétségbeestében annak a derekát ölelte át; az volt az utolsó jó barátja.

– Hát senki sincsen, aki megvédelmezzen?

S a ciprusfának jó szíve van, azt mondta neki:

– Ne féljen, hercegasszony!

Szép, ércteljes férfihangon mondta. S a hercegnő előtt ismerős volt a hang: felszökött térdéről. Manassé állt előtte.

Odarohant hozzá, s úgy volt, hogy a nyakába boruljon; hanem aztán meggondolta halotti lételét – tiltva van ölelkezni két holt embernek! S aztán csak a kezét nyújtá neki.

– A kapun nem bocsátott be senki, a kertajtóra kerültem – mondá az ifjú.

– Szóljon ön! – mondá Blanka, felmutatva az égre. – Ég a világ? Ítéletnapja van?

– Nem, hercegnő. Ez az északfény. Az éjszaki hajnal. Szokatlan valami Rómában. Caligula ideje óta nem látott ilyet a feje fölött az örök város. S ez nagyon jókor jött most. Azon az éjszakán, melyen valakinek a tervébe nagyon beleillett a gázcsöveket elrombolni; ez az isteni lámpafény igen sok vészt elhárít. A nép nem gondola bosszúra, hanem fut a templomaiba, mellét veri, és térdepel.

Blanka egy ijedelmétől már megszabadult.

– Hanem a hercegnő nemigen jól teszi, hogy minden meleg felöltöny nélkül járkál most a kertjében; a novemberi estéktől őrizkedni kell. Jó lenne visszatérni a palotájába.

– Nem lehet! – szólt újra megrémülve Blanka. – Lakásomra rablók akarnak betörni, s cselédjeim szétfutottak.

– Jöjjön föl velem bizton, hercegnő. A betörő tolvaj gyáva, elfut az a közeledő léptek hangjára is. Én majd előre megyek.

– Ne – ne – ne! Ne menjen ön oda! – Hátha megtámadják.

– De kell, hercegnő. Itt csak két eset között van választás. Ha megtámadnak, egy embert vagy kettőt főbe ütök, s az annak lesz baj. Ha pedig itt marad ön, akkor halálra hűti magát, s az aztán…

Nem mondta végig. Az akarta mondani, hogy „nekem lesz baj”.

– Van önnél fegyver? – kérdé Blanka.

– Fegyver nincs, hanem van védelmi szer. – S aztán kihúzta kabátja zsebéből azt a csinos kis hajlós nyelű ólombuzogányt, ami az igaz, hogy nem fegyver, hanem ha fejbe ütnek vele valakit, hát az nem köszöni meg. – Ez megfelel az orgyiloknak!

Varázserővel bírt a férfi e nő fölött. Most már, hogy a karjába ölthette a kezét, nem félt visszatérni az üres termekbe az ő oldalán. Azt hitte, ez képes volna egy egész tábort elkergetni, mint Mózes, mint Sámson, mint Dávid.

– Nézze ön; ott járnak gyertyával! – szólt Blanka a fedett karzat boltíveire mutatva.

– Majd eltűnnek azonnal.

Azzal fölvezette Blankát a lépcsőkön, keresztül a sötét termeken. Zsebében volt tűzszer és zseblámpás, azt meggyújtotta. Aztán elmentek a hercegnő hálószobájáig.

– Hallja ön? – súgá Blanka, a kandalló érclapja mögötti zörejre figyelmeztetve.

Már ott motoznak!

Manassé azután odament a kandallóhoz, s annak érclapját megdöngetve az ólombuzogánnyal, dörgő hangon kiáltott: „Birboni! Fuggite!”

Arra azok odaát, ahányan voltak, mint a felriadt patkányhad, rohantak egymást feltaszigálva ki a karzatról. Semmi nesz nem maradt utánuk.

– De én itt nem merek maradni – szólt Blanka, ki e jelenet alatt reszketett és nevetett egyszerre, akár egy gyermek.

– Nem, hercegnő! Ön nem fog itt maradhatni! – szólt Manassé. – Én magam is azt hiszem.

– Tudja, ön, hogy én ma önt kerestem?

– Engem? Hol?

– Cittadino Scalcagnatónál. Ön ezt nem tudta?

– Még ma reggel nem voltam szállásomon. S mi oka volt a hercegnőnek engem felkeresni?

– Az, hogy „a hegy nem keresi fel Mahomedet” Ezt pedig az ön saját sorai mondják. Íme, nézze.

Blanka elővette tárcájából Manassé levelét, amit az Caldariva márkinőnek írt.

– Hogy jutott a hercegnő e levélhez? – kérdé megütközve Manassé. – Érintkezett ön ezzel az asszonnyal?

– Olvasta ön ezt? – szólt Blanka a hírlapot mutatva neki, melyben az ellene célzott vád volt. – Ez igaz.

– Ön megmentette a márkinőt és társaságát? Mi módon?

– E kandallón keresztül, mely összeköti lakásomat a Cagliari-palotával.

– Ezt a titkot a márkinő fedezte fel önnek?

– Igen, ő.

– S miért adta a márkinő az én levelemet a hercegnőnek?

– Azért, hogy őt megszabadítottam. – Hálából.

– Hálából? A márkinőnél nincs ilyen érzés. Ő elhitette önnel, hogy én is itt vagyok a vendégei között. S ön nem akarta, hogy engem is agyonverjenek, s aztán, mikor mindenki elfutott, ön kérdezte, hol maradtam én. Ez volt rá a válasz.

– Honnan sejti ezt?

– Mert az én meghívomra is fel volt írva, hogy Zboróy Blanka hercegnő is ott lesz. Én egy percig sem hittem azt.

– Az én hitem nem volt olyan erős.

– S most ugyanazok, akiket ön megszabadított, elárulják önt, hogy elveszítsék! – Adja vissza nekem azt a levelet, hercegnő!

– Miért?

– Elégetem. Ne legyen önnél. Bélpoklos kéz érintése után ne érintse az öné.

S Manassé a gyertya fölé tartá a levelet, s aztán égve a kandallóba veté.

– Hogyan jött hát ön most ide, ha nem tudta meg, hogy én kerestem? – kérdé aztán tőle Blanka.

– Egyik okom az volt rá, hogy búcsút vegyek öntől. A hercegnő annyi kegyességgel volt hozzám, hogy tartozást véltem teljesíteni, amidőn Rómából eltávozásom előtt egy üdvkívánatot itt hagyok.

– Ön sem állhatja ki többé ezt a rettenetes Rómát?

– Óh, nem, hercegnő, sőt inkább igen mulatságos Rómának találom ezt a mostanit. A papok hadakoznak, s a katonák prédikálnak. De haza kell mennem, mert otthon baj van. Az én kis holdbeli szigetvölgyemet nagy veszély fenyegeti, amilyen még soha. Nem a baj elől megyek el, hanem a bajba bele. Nekünk is van római népünk. – Amíg az otthoniak boldogsága nagy volt, kerültem őket; az én boldogságom nem volt az – de most szerencsétlenség fenyegeti, s az az enyém is. Megyek az osztályrészemért haza, az én holdbeli völgyembe.

– Tehát itt van az egyetlen eset, amikor önnek is hivatása lesz az, hogy öljön?

– Nem, hercegnő. Az én hivatásom az, hogy békítsek. Ezért sietek testvéreimhez, haza.

– Úgy tesz, mint Rossi?

– S lehet, hogy úgy járok, mint Rossi… De megkísértem. A példa ragadós. Kivált a megölteké.

Blanka esedezve kulcsolta össze a kezeit az ifjú elé, s oly szívszakadva kérte:

– Vigyen ön engem is magával innen!

Az ifjú arca lángra gyulladt e szavaknál. Keble nyugtalanul emelkedett, kezével homlokát törülte végig, melyre veríték szállt.

– Nem, hercegnő. Én nem viszem önt magammal.

– Miért nem? – kérdezé a hercegnő, repeső reménykedéssel.

Az ifjú alakja délcegen felmagasodott.

– Azért – mert ember vagyok és férfi! Meg tudnám önt védelmezni az egész világ ellen; de saját magam ellen nem. – Én önt szeretem. Ha ön velem jön, a kárhozatba jön. – Mert én nem vagyok sem szent, sem angyal! – Ember vagyok – és rossz.

Blanka szótlanul roskadt egy kerevetre.

– Hallgasson rám, hercegnő – folytatá elcsendesülten az ifjú. – Elmondom, miért jöttem ide, és éppen ez órában. Aztán határozzon sietve, mert az idő ki van szabva. Én önt ki akarom innen szabadítani, ahol életveszély nélkül egy napot sem tölthet tovább. – Itt vége minden társadalmi rendnek. S önnek sok és hatalmas ellensége van. Még az éjjel el kell hagynia Rómát. Az most nem könnyű feladat. A kijáratokat a felfegyverzett nép őrzi. Nagy elővigyázat kell hozzá, hogy kiváló személyek innen most kijuthassnak. Én ezt a tervet gondoltam ki az ön számára. – Önnek mindenesetre hölgytársaságban kell utaznia. – Erre gondoltam. – Scalcagnato polgár a menlevelek kiosztásával megbízott főnök a Colosseum kapu oldalán. Szigorú, demokrata férfiú. Hanem annyi esze mégis van a polgártársnak, hogy mikor alkalom kínálkozik oly tisztességes nyereségre, mely senkinek kárt nem okoz, nála pedig tízezer cipőn szerzett munkabérrel fölér, hát azt magától el ne utasítsa. Tőle tudtam meg, hogy ma éjjel ** grófnő menlevéllel elhagyja Rómát.

– Kicsoda? A *i nagykövet neje?

– Az. – A menlevélben csak egy inas van megemlítve mint kísérő. Ó tehát csak másodmagával utazik. Én szereztem Scalcagnatótól az ön számára is egy menlevelet, mellyel ön ** grófnőhöz mint társalkodónője csatlakozhatnék.

– De hisz ** grófnő ma reggel nekem azt mondá, hogy minden asszony tartozik a helyén megmaradni Rómában.

– Azért mondta éppen, hogy eltávozási szándokát titkolja vele. Az emberek ilyenkor óvatosságra vannak kényszerítve. Ön nem is fog vele elébb találkozni, mint a Colosseum kapujában. A grófnő kocsija ott van elrejtve az egyik tornácbejáratban. A hercegnőt én odáig kísérem, s a Colosseum kapujánál várunk, míg egy bérkocsi megérkezik a grófnővel és kísérőjével. Ön csak akkor jön elő, s megismerteti magát a grófnővel. Az önnek jó barátnéja, pártfogója, lehetetlen, hogy megtagadja azt a kérését, hogy útitársul magával vigye. – Jól terveztem-e ezt ki?

– Nagyon jól. Köszönöm.

– Ön aztán utazik délnek, én pedig utazom északnak, s egyszer aztán közöttünk lesz a földgömb! – Így lesz az jól, hercegnő!

– Valóban így! – rebegé Blanka, s odanyújtá neki a kezét megcsókolni.


VisszaKezdőlapElőre