XXXI.

Manassé a bérkocsit megállítá a Colosseum téren; de nem bocsátotta el. Oka volt Blanka szökésének tanúját egy helyre leszögezve tartani.

Azután karját nyújtá Blankának, s elvezette őt az épület óriás kapujáig. A kapus jó embere volt. Bevezette a szobájába az érkezőket. – Vacsorával várt rájuk.

Manassé rávette Blankát, hogy ma tea helyett, mely izgat, bort igyék, amely erősít.

Együtt és egyedül vacsoráltak ketten. Szerény lakoma volt. S jóllaktak vele.

A kapusnak nem volt több egy poharánál. Ittak belőle mind a ketten. – És ez boldogság volt nekik. Nem mondták egymásnak, de tudták.

S ugyan mi gátolja őket abban, hogy ilyen boldogok legyenek mindhalálig?

Csak egy mondás.

Kocsizörej közelg. A boldog óra végperce lejárt. A hercegnőnek fel kell venni az útiköpenyt. Aztán még egyszer kezet szorítani, s búcsút venni a soha többé viszont-nem-látásra.

– Isten önnel, kedves jó barátom!

– Isten önnel, jó barátném!

A kapus szobájából kilépnek. Az elsietett a rejtve tartott hintót előidézni. Ők pedig helyet foglaltak a bejáratnál. Manassé meghúzza magát egy kőkocka árnyékában, mely kétszer oly magas, mint egy emberalak. Blanka pedig útjába áll a közeledőknek.

Egy férfi jön cselédruhában, egy kocsilámpást hoz a kezében, s azzal világít az utána jövő alaknak; az pedig egy nő.

Blanka messziről ráismer az öltözetre. Narancssárga selyem, zöld és lilaszín oldalszegélyzettel. Ugyanaz, amiről véleményt kellett mondania ** grófnénál.

Az ég egész sötét már, az északfény hazatért a jégpólus alá; csak a csillagok ragyognak.

Amint a két alak a Colosseum bejáratához ér, ahová már akkor ** grófné hintaja is előgördült, Blanka kilép a sötétből s eléje siet a hölgyalaknak, s bizalmas néven szólítja azt.

A megszólított alak visszadöbben. Arcát sűrű kalapfátyol fedi.

– Én vagyok Zboróy Blanka, a hercegnő; a szerencsétlen.

– Mit akar ön? – dörmög rá a bérruhás férfi. Blanka rátekint, s úgy rémlik, mintha látta volna már ez arcot, de nem jut eszébe, ki az; annyi bizonyos, hogy parancsoláshoz szokott tekintet néz ki e bérszolga mezből.

Neki csak a hölggyel van dolga.

– Önmaga is menekül Rómából, grófnő? Arra kérem, vigyen engem is magával. Ön mellett megszabadulhatok.

Hanem a megszólított alak nem ügyelt a kérésre. Gyorsan elhaladt mellette, s sietett a hintót elérni.

Blanka utánafutott. Meg volt rettenve. Kétségbe volt esve.

– Asszonyom. Legyen ön irántam irgalommal! Ne hagyjon itt egyedül, kétségbeesetten elvesznem. Szolgája, cselédje leszek önnek az úton. Holtomig háladatos leszek önhöz. Ne hagyjon ön vissza e rettenetes városban! Hisz asszony asszonytársához lehetetlen, hogy irgalmat ne érezzen. Nem bánom, akárhová megy; megyek önnel. Csak innen vigyen el. Menlevelem is van; cselédnek vagyok benne írva; hasznossá fogom magamat tenni az úton; nem sírok, nem ijedek meg semmitől. Az ég irgalmára kérem, legyen kegyelmes hozzám.

És az erőszakos rimánkodás közben görcsösen megragadva tartá annak a sárga ruhának a szegélyét, azokkal a zöld és lilaszín girlandokkal, s odatérdelt a kocsihágcsóra, hogy nem lehetett a kocsiajtót becsukni tőle.

Ekkor a kísérő férfi közbelépett, s erőszakosan kitépve kezeiből az öltöny fodrait, odadörmögé a fülébe:

– E il papa!

Ezzel becsapta a kocsiajtót, maga fölugrott a bakra, s a hintó kigördült a Colosseum tornáca alól.


VisszaKezdőlapElőre