II.

– Elviszesz-e hát magaddal? – kérdezé a nő.

– Eljössz-e hát velem? – mondá az ifjú.

– Jól tudod te azt, hogy ami tért a két karoddal átölelhetsz, az az én láthatárom; az én egész világom.

– Akkor még most csak rabom vagy. S abban én nem nyugszom meg. Én nem akarom veled elhitetni, hogy te egy hajótörött vagy, az én szívem egy mentő deszkaszál, melyen tovább úszhatol. Ez nagyon sötét prognosztikon volna neked is, nekem is. Hogy téged a kétségbeesés dobott volna keblemre! Miért kiáltottad azt, hogy „Ed io sono la condannata!”, mikor legelőszöt megcsókoltál?

– No! És nem esett jól neked az a csók?

– Nem! Fájt…

– Fájt – a csók?

– Fájt az, hogy te haragodban csókolsz.

– Nem volt-e okom elkeseredve lenni? Nem omlott-e abban a percben minden hamuvá, amit addig örökké égő fénynek hittem? Nem veszett-e el a hitem az emberi alakok istenségében; az áldások foganatjában, magában az emberi igazságszeretetben is? Akik engem mártíréletre, mártírhalálra elítéltek, maguk elfutnak az ő ítéletük elől. Mit higgyek én tovább azoknak az égig emelkedésében, akiket a földön így futni láttam?

– Összetéveszted a fogalmakat. A földet ők el fogják veszíteni. De az ég kulcsait mindig bírni fogják. Az, akit te futni láttál, a földi uralkodó volt, ki itt hagyta koronáját, aki ellen a hús és vér fellázadt. De a szellemek megmaradnak neki. A szentek, a dicsőültek serege, az apostolok, a vértanúk, akikkel telve van az a világ, nem jönnek eléje alkotmányt követelni, s százmilliói az élőknek fogják ezután is kérni tőle, hogy nyissa meg előttük ezen világnak kapuit, és teneked fájni fog a szíved, hogy kiléptél abból a fényes processzióból, amelyet ő vezetni fog.

– És ha le kellene érted mondanom magáról az égről; már meg van téve. Te jól tudod azt. Belőlem nem lehet többé más, csak az, amit a szép Cyrene mondott, vagy amit te mondtál.

– S te választottál a kettő közül. Feleségem akarsz lenni. S hogy az lehess, meg kell tenned az utat odáig, ahol hitsorsosaim laknak. Ezt rendeli a törvény. Át kell térned az én vallásomra.

– Készen vagyok rá.

– Nem vagy rá készen. Az én templomom nem átjáróház egymással találkozni vágyó szerelmesek számára. Az én eklézsiám nem azilum más vallás elítéltjeinek, kik oda bíráik elől menekülnek. Az én templomom tornyán a gömb nem azt hirdeti, hogy „Jertek ide! Itt szabadabb az erkölcs, könnyebb az élet, itt nem kell keresztet viselni.” Neked előbb meg kell szeretned azt az Istent, akit én követek.

– S hogyan ismerem meg őt?

– Azokból az emberekből, akik az ő hívei. Nem az igékből, nem a szent könyvekből, hanem a tettekből: az emberek életéből. Majd ha megtudod, hogy mit tesznek azok, akik nem halasztják az Istennel és emberekkel való kibékülést a másvilágra, hanem cselekszik azt itt ezen a földön, akik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt, akik megmutatják, hogyan kell embernek az embert eltűrni, igazságosnak lenni, bántalmakat megbocsátani, dolgozni föld fölött és föld alatt, hűségért hűséggel fizetni, szenvedőkkel jót tenni, mívelni a lelket a tudás által; s mindezekért nem zúgolódni, hanem örülni az életnek és mindannak, ami benne van; örülni a munkának, a hűségnek, a megbocsátásnak, a jóltevésnek, a tanulásnak, s mindezekért áldani azt az egy Istent, aki mindezt nem csapásul mérte reánk az eredendő bűnért, hanem saját lelkét lehelte belénk – hogy legyünk „boldog emberek” abban, amiben ő „boldog Isten”! Akkor szeretni fogod az én atyámfiait; akkor szeretni fogod azt az egy Istent, aki a béke Istene; akkor nem fog neked fájni az én csókom.

– Szólj, mind ilyenek a te atyádfiai, mint te vagy?

– Mind jobbak ők nálamnál egytül egyig.

– Akkor már szeretem őket.

…És többé egyiküknek sem fájt a másik csókja.

…S most aztán súghatta a nő: „Ed io sono la beata.”


VisszaKezdőlapElőre