III.

A boldogság addig tartott, ameddig a tenger. Amint a trieszti árbocerdő meglátszott körben forgó őrtüzével, azt mondó Manassé Blankának:

– A mi beteg szárazföldünk közelít. Ez a mi gondtalan örömeinknek a vége. Amint a szárazföldre kilépünk, megjelennek előttünk a föld hatalmasai, s megkérdik tőlünk, hogy kik vagyunk; mi közünk van egymáshoz; honnan jövünk, és hová akarunk menni. – S mindezekre mi igen rossz feleleteket tudunk adni. Útleveleink vannak cittadino Scalcagnatótól, aki az osztrák partrendőrök előtt nem jó firma. A Cagliari név jóhangzású név egész a magyar határig; azontúl már gyűlöletes; megfordítva – a Zboróy név rossz hangzású Isztriában, mert ily nevű urak a magyar hadseregben szolgálnak. Az én nevem gyanús itt is, ott is. Rómából jövünk, a forradalom fészkéből, s Magyarországba megyünk, a forradalom tűzkatlanába. Egymáshoz tartozásunkat nem tudjuk igazolni semmivel. Kémeknek, emisszáriusoknak fognak tartani bennünket mindenütt; letartóztatnak és elválasztanak.

– Tanácsolj hát, mit tegyünk?

– Kétféle utunk van, amit választhatunk. Az egyik az, hogy Triesztben kiszállva te veszed át a vezetést. Útleveledbe beírjuk a nevemet, mint inasodét; én livrée-t öltök, bajuszomat levágom, s szolgállak az egész úton mint cseléded, tiszteletteljes távolban tartva magamat. Te a Zboróy földesasszony utazol haza birtokodba, s én követlek, és hordozom a málhádat. Így legkönnyebben átcsúszunk minden akadályon.

Blanka a fejét rázta.

– Mi a másik?

– Az sokkal nehezebb és veszélyesebb.

– Akármi legyen, én azt választom. Hogy én az egész úton úgy bánjak veled, mint cselédemmel, hogy egy gyöngéd szót ne szólhassak hozzád, azt nem bírom ki. S hogy te ezt a szép kis drága bajuszodat levágd, azt nem engedem meg. Mondj mást.

– A másik az, hogy a partra kiszállva, átadjuk útleveleinket a szemközt jövő rendőrbiztosnak, ahogy az most szokás; attól megtudjuk a parancsolatot, hogy holnap mely órában jelenjünk meg személyesen a rendőrfőnöknél, további rendelkezések elfogadása végett. Mi azonban azt a reggelt nem várjuk meg Triesztben, hanem veszünk egy-egy vándorbotot a kezünkbe, egy útitáskát a hátunkra, s nekiindulunk gyalog a Karszt-hegyeknek, s ösvényeken, amiken okos ember nem jár, átvezettetjük magunkat egy kalauzzal a magyar határig.

Blanka a tenyerébe tapsolt.

– Az lesz jó. Ahol elfáradunk, ott leülünk egymás mellé pihenni. Éji szállásra találunk egy pásztorkunyhót, és abban friss szénát fekhelynek.

Ebben aztán megállapodtak.

Triesztben legsürgetősebb dolguk az volt, hogy mind a ketten levelet írjanak Zimándy úrnak, kiről azt hitték, hogy Budapesten lakik mindig. A levélben tudatták vele az eddig törtérteket. Hogy a hercegnő Rómát elhagyta, hogy magát Manasséval eljegyezte, s evégett utaznak együtt Erdélybe, ahol egyedül lehető az áttérés és az egybekelés. Ez majd nagy meglepetés lesz Gábor úrnak!

S hogy annál hitelesebb legyen a levél, mind a ketten egy darab papírra írtak; az egyik oldalára Blanka, a másikra Manassé.

A levél természetesen hamarább haza fog érni, mint ők, akik az út egy részét gyalog teszik meg.

Azután csak azt várták, hogy beesteledjék, akkor kisétáltak a város végére, ott a legutolsó szatócsboltban parasztruhát, hátitarisznyát és élelmiszert vásároltak, átöltöztek isztriai póroknak, s aztán a legelső albergóban találtak egy kalauzt, aki fölvezesse őket a Karsztra.

Idáig tartott a boldog délöv világa: a ciprusfák, az olajfaligetek országa. Az első útkanyarodónál más más világrész következik. Egy ország csupa kőből. Hegyhátak, amiken egy fűszál nem leng; pedig barázdákat szántott rajta – mint mondják – az ördög.

Egy elátkozott vidék, ahol az ember száműzetésben él. Vagy, mint a sas, csak fészkét rakja rajta, s másunnan hordja oda eledelét. Kecske járta ösvény vezet a gyopár fedte hegyoldalon végig, melynek szédítő mélységében megszállt az esti köd.

Hárman haladnak egymás nyomában. Elöl a kalauz. Kipróbált csempész. Most is azt hiszi, hogy csempészeket vezet, akik csipkét, selymet lopnak át az osztrák határon. Ismeri a douanier-k, a vámőrök les-zugait, amiket kerülni kell, s az útféli tanyákat, amikben meg lehet pihenni. Messze vannak azok egymástól, s gazdáik nem mindig vannak otthon.

A merész havasi vasutak még akkor nem szelték át a sziklaországot; dörömbölő robajuk nem verte föl a hegyszakadékok csendjét.

Ahol a hold megvilágítá a hegyoldalt, néhol a kopár szirtlapon egy-egy keretbe foglalt kép látszik: egy kis csendélet. Néhány fa, bokor, közötte zöld vetés; egy zugban kicsiny ház, melynek egyetlen ablaka messze világít. Ott valami vakmerő ember megkísérlé dacolni mostohaapjával, az ördöggel, s kierőszakolt a kőből annyi termőföldet, hogy fát ültethetett, rozst vethetett bele, s körülvette azt kőkerítéssel. Túl e folton semmi élet, semmi növényzet.

Az elkényszeredett boróka meghúzza magát a sziklák oldalaiba, s nem mert túlnőni a palarétegen, mely védi a rettenetes bórától. Éjféltájon, mikor lemegy a hold, s tovább utazni veszélyes, a vándorok elérik a pihenőtanyát. A kalauz azt mondta, hogy itt a „város”. Minő város volt az? Egy Pompéji a hegytetőn, mely soha nem volt eltemetve, mégis elmúlt. Egy holt város. Holt házak, holt utcák, holt piac.

Még áll fal fal mellett, egymásba róva, egymást támogatva; teteje már egynek sincsen; az út magasságáról minden szobába belátni, némelyik kékre van festve, a másik pirosra; a konyhák oldalai még feketék a koromtól. – Itt valaha éltek.

A falakra borostyán kúszik fel, s a cseresznyebozót pagonyt képez a házak körül, miknek némelyikén még látszik mésszel felírva a tulajdonos neve. Itt valaha örültek és szerettek.

S nem ölte ki hadjárat a hajdani lakókat; sem meghonosult gonosz járvány nem kényszeríté elhagyni falaikat. Igen egyszerű dolog történt velük. A patak, mely vidéküket éltette, egyszer csak keresztülásta magát a mészkövön, más üreget talált; elhagyta ezt a völgyet, s egy másikban mérföldekkel odább tört magának kijárást. A kis „város” lakóinak itt kellett hagyni a sorba rakott köveiket, ha szomjan nem akartak halni. A nevére sem emlékezik már senki a helységnek.

Jó szerencse, hogy a hajdani templom sekrestyéjének boltozatos teteje van; abban meghúzhatta magát egy kecskepásztor: összes lakossága az egész városnak, s vendégfogadósa a járatlan út vándorainak.

– Mindjárt meglátjuk a vén „fecsegőt”– mondá a kalauz, amint az ösvényről a puszta város felé letért.

– Fecsegőt? Az a neve a gazdának? – kérdé Manassé.

– Az a tulajdonsága. Egész nap fecseg.

– De ez igen rossz tulajdonság.

– Olyan nyelven fecseg, amit nem ért senki. Ötven esztendeje él már itt a sziklák között egyedül. Senkije sincs, mint a kecskéi. Azalatt csinált magának egy oly nyelvet, amit semmi emberi teremtés meg nem ért. Azon beszél a hozzá betérő utasokkal; s ha maga van, a láthatatlan emberekkel egész nap. Egyszer nagy összeütközés volt ebben a völgyben a csempészek és a vámőrök között, s a fecsegőt is felvitték a törvényszékre tanúnak. De könnyebb lett volna azt leírni, amit egy szarka beszél az ágon, mikor jóllakott és ejtőzik, mint az ő válaszait. Voltak tudós urak, akik mindenképpen meg akarták tudni, hogy miről van szó; s egész nap szóról szóra jegyezték a mondásait. De két egyforma szó nem fordult azokban elő. Csak amikor elvégezte a mondanivalóját, akkor ismétlé ezeket a szavakat: „róre mityi nófiti”, ez a végszó, de annak sem akad gazdája.

Már messziről lehetett a pergő diskurzust hallani, amit a puszta templom sekrestyéjében támasztott valaki. Mintha egy korcsmáros perlekednék odabenn egy egész tele csapszék vendéggel, akik megitták a sok bort, s nem akarnak fizetni.

Nem volt ott se bor, se vendég. A tűzhelyen pattogott a borókabozót lángja. (Abból állt a hegyoldalt terítő erdő.) S akörül sürgölődött egy csodálatos alak. Kecskebőrből, tarka darócrongyokból, összecsapzott emberi hajból és szakállból összeállítva. Csak a szája és két szeme számára volt nyílás a gubancban. Főzött valamit egy cserépfazékban a tűz mellett.

Amint a kalauzt meglátta az ajtajában a két utazóval, egyszerre abbahagyta a perlekedést az eddigi vendégeivel, s csupa üdvözlet és bókolat lett minden szava; s amivel sorba mind a háromnak felszolgált, az valószínűleg mind megannyi teljes című titulus volt. A következő beszéd pedig, aki értette azt a nyelvet, világosan azt fejezé ki, hogy mit parancsolnak a nagy uraságok; hány szobát, milyen ágyakat, hogyan akarnak étkezni – „à carte” vagy „à table d’hôte”. Parancsolnak osztrigát, burgundit? Van minden.

– Jól van már, öreg! „Róre mityi nófiti.” Nem kell az uraságoknak semmi, csak rőzse a tűzre, aztán meg friss moha fekhelynek. Enni –, innivalót magunk hoztunk magunkkal.

A gazda megértette a kívánságot; mert hallani tud olaszul is meg illírül is; csak beszélni nem. Csinált ágyat az uraságoknak a tűzhely mellett és szép lobogó tüzet; melyet azok körülültek, s előszedve az iszákból a magukkal hozott lakomát, elkezdtek estelizni. A gazdát is kínálták, de az világért meg nem kóstolt volna semmit. Ellenkezőleg, elkezdte magasztalni azt a valamit, ami az ő egyetlen fazekában rotyogott. (Láthatólag kecskesavós zsendice.) A szavakat nem értette senki, de a hang, a mosolygás, a cuppantás, az összecsücsörített ajkakhoz vitt ujjhegyek mimikája elmondá azt bőségesen, hogy abban a fazékban megvan minden, ami csak emberi ínynek drága és kedves: az olasz olla potridája, a kínai fecskefészke, a török piláfja, a magyar gulyáshúsa, a zsidók mannája! Lucullus szakácsa annál jobbat nem főzött. S mikor azt látta, hogy a kalauz mindezekben kételkedik, fogott egy nagy főzőkanalat, megvakarta vele a fazék tartalmát, s kihúzott annak a fenekéről egy óriási hosszú – kígyót!

A férfiak felkurjantottak, a hölgy felsikoltott a rémület miatt a szörnyű eledel láttára, amire aztán a gazda azt mondá, hogy „róre mityi nófiti”. S nagyon elszomorodott, hogy az ő fejedelmi lakomáját így megvetik az idegen barbárok; s aztán motyogott magában; ez az ő csemegéje: delicatesse, amivel a minden állatok táplálója bőségesen ellátta őt, a sziklák egyedüli lakóját. Mindennap küld a számára egyet az útjába. S a kígyó jóízű állat, jobb, mint az ángolna. A kígyó szelídebb a galambnál, mert nem repül el. Hazugság minden rossz, amit ráfogtak. Hanem hát „róre mityi nófiti”. Nem is maradt ott a társasággal, mely lakomáját így megveté; hanem amint tökéletes lett a főzemény, vette a fazekát, kiült vele az ajtó elé egy nagy kőre, ott költötte el a mannáját, s aközben haragosan kergetett egy csoport vásott suhancot, akik bele akartak torkoskodni. Ellenben igen bőkezűleg kiosztá a maradékát szegény koldusasszonyok között, s a csontokra összehívta a kutyákat. Nem volt ott rajta kívül senki; se koldusasszony, se suhanc, se kutya; csak a kövek, a kövek meg a kövek…

Aztán csak kibékült megint magától, s elkezdett a vendégeinek vidám történeteket mesélni, csodálatos adomákat, amiknek felét elnevette. Olyan jóízűen tudott kacagni, hogy utoljára azok is együtt nevettek vele; – nagyon vidám történetek voltak azok, csakhogy nem értette senki.

Mikor aztán a vendégek alunni készültek, még egyszer megrakta a tüzet (a hegyek tetején a novemberi éjszakák hidegek) , s aztán magukra hagyta őket, maga a kalauzzal együtt bement a templomba, melynek megmaradt boltozata alatt tanyáztak kecskéi. Ott elébb egy hosszú értekezést tartott a kalauznak, valószínűleg az időjárás változandósága fölött. Azután elmondott neki egy pár rémséges történetet, bizonyosan dugárusok baleseteiről, vámőrök megsebesültéről, de amint végül azt mondó, hogy „róre mityi nófiti!”, a szája elé tette a mutatóujját, hogy ebből aztán egy szót sem szabad ám odább mondani.

Mikor aztán a kalauz elaludt, nem hallgatott rá többet, akkor odament a kecskéihez, s tekintve azt, hogy a többiek már alszanak, halk hangon, suttogva kezdett el nekik kegyes oktatásokat tartani; szemrehányásokat tett nekik számtalan gonoszságaikért; megfeddé, megdorgálta a keményebb szívűeket, akik a többieknek rossz példát adtak, s aki egy „me-e-e” szóval visszafelelni bátorkodott, azt lehordta méltó haraggal.

Végre ő is ledűlt alunni a kecskebőrrel terített mohágyra. Ott még egy kis ideig nevezetes vitája volt egy képzelt házastárssal, aki szeret a férjébe minden áron belekötni, s nem engedi békével elalunni. Visszafeleselt neki. Embertől nem érthető nyelven. Mégsem bírt vele. Az asszony kifogyhatatlan volt a perpatvarban, utoljára is „az okosabb enged”. Neki kellett elhallgatni. „Róre mityi nófiti.” Hátat fordított a képzelt perlő társnak, és horkolni kezdett.

Blanka oly édesdeden aludt a hevenyészett mohágyon, a kővilág pusztaságának közepette. Ahol az egyetlen ember egyetlen vada a kígyó.

A Cagliari-palotában egyszer sem volt ilyen édes, nyugodalmas álma. Korán regkel felköltötte a harangszó. A kecskék csengettyűszava. Itt az a hajnali harang.

A gazda lopózva osont a sekrestyén keresztül. Blanka utánanézett az ajtó hasadékán keresztül, hová megy.

A templom előtt állt egy kőkereszt. Az egyik ága már le volt törve, s az idvezítő testéből csak a jobb kar és a két lábszár volt még rajta.

A fecsegő odatérdelt a csonka jelvény elé, s elkezdett egy hosszú imádságot mondani azon az érthetetlen, senkihez nem szóló nyelven. „Róre mityi nófiti.” Ez volt az ámen. – Az, akihez beszélt, bizonyosan megértette azt.

Azután került-fordult, nemsokára visszatért egy tál tiszta vízzel, amit a borókáról lerázott zúzmarából olvasztott a tűznél, s azt nyájas mosolygással ajánló fel Blankának. Tudta, hogy az asszony boldogtalan azon a napon, amelyen arcát és kezeit meg nem moshatta.

Azután megtanítá őt a kecskét megfejni. Szép tudomány az egy asszonynak, aki szereti reggelire a maga fejtét inni. Aztán még ki tudja, hogy „róre mityi nófiti”?…


VisszaKezdőlapElőre