IV.

Manassé igen jól okoskodott, mikor ezt az utat választotta; a Karszton gyalog keresztülhatolva nyílt kapu volt előttük Magyarországba; mehettek, anélkül hogy valaki hozzájuk szólt volna. A horvát határőrvidék összes férfi lakossága messze távolba volt elszólítva a hadműveletek mezejére; a falvakat, városkákat nem őrizte senki, rendőrség, vámőrség, mind be volt vonva; ahol fuvarost fogadtak, tízesztendős gyermekek voltak a kocsisok.

A Muraközön átjutva izgalmasabb élet közé jutottak; a magyar községek népfölkelése volt hazatérőben; a hadseregtől elbocsátott, nem harcolni való elemek. Ezekkel sem volt semmi baj.

A Bakonyerdő a legbátorságosabb hely volt most.

A magyar hadsereg még Győr előtt állt, háta mögött egész Budáig szabad volt a tér.

A Lánchídon még nem jártak, a hajóhídon még nem szedtek úri kinézésű emberektől vámot.

Amint Manassé Blankát az „Angol királynő”-nél elhelyezte, azt kérdé tőle, hogy nincs-e elfáradva.

Blanka nevetett:

– Ugyan mitől?

Hiszen csak két napig járt gyalog a hegyek tetején, és négy napig rázatta magát kukoricaszár ülésű parasztszekéren. A finom alkotású testnek oly acélidegzete volt, amit külső viszontagság ki nem bírt fárasztani.

– Akkor holnap reggelre megrendelem a „gyorsparasztot”.

A gyorsparaszt volt akkor a magyarországi közlekedés előmozdítója. Tanyája e nemzeti vállalatnak a budai „Fehér farkas”-ban volt feltalálható, s a részvényeket nemhiába hítták „nyergesújfalusiaknak”.

Elébb azonban Zimándy ügyvéd urat kellett felkeresnie, hogy értekezzék vele azon ügyek felől, amiket Triesztből küldött levélben reábízott. Az ügyvéd irodája ismeretes volt, a leghíresebbek közé tartozott az a fővárosban. Mindig volt négy-öt segédje és ugyanannyi jurátusa. Ezúttal azonban a nagy irodaszemélyzetből csak három volt otthon található: egy sánta, egy púpos meg egy hebegő. A többi elment honvédnek.

Manassé szörnyű nagy lármára nyitott be az irodába. A sánta meg a púpos nagy veszekedést folytattak egymással, amibe a hebegő is törekedett beavatni magát, de amint a legelső „k”, „g”, „p” vagy „b” betűhöz elért, ott oly nagyszámú hasonló betűknek az elszaporításával gyűlt meg a baja, hogy a másik kettő nem várt addig rá, hanem tovább harcolt. Mind a háromnak fel volt téve a kalapja; úgy jobban lehetett gorombáskodni.

Manassé ismerte mind a hármat.

Amint őt belépni látták, levették a kalapjaikat, s a két vitatkozó fél rögtön elővette, hogy legyen az ő vitás perükben bíró.

– Tehát „miért zúgolódnak a pogányok?”

A sánta így szólt:

– Ez a púpos itt ni, azt állítja, hogy ők, a pozsonyi jurátusok csinálták a forradalmat Bécsben március 13-án, s azért azt kellene nemzeti ünnepnek elfogadni.

– Persze hogy azt! – kiálta fel a púpos. – Nem is a pesti paraplé-revolúciót ám, amit te sánta segítettél csinálni március 15-én.

Ezeknek nem volt akkor nagyobb bajuk. Manassé aztán eligazította köztük a dolgot.

– Mind a kettőtöknek igaza van. Te sánta csináltad valóban a március tizenötödikét, csakhogy az nem volt forradalom, mert csak egy puskát sem sütöttek el benne; a bécsi már az volt, mert abban egy embert meg is lőttek! – Csakhogy azt, te púpos, nem csináltad.

Ezért aztán összeszidták mind a ketten, s rajta kibékülve felcsapták kalapjaikat, s eltávoztak. Otthagyták egyedül a hebegővel. – Az volt az irodafőnök.

Manassé Zimándy úr után tudakozódott.

A kis hebegő megkísérté előbb egy nagymennyiségű kkkk betűvel; amikor az nem sikerült, egy még hosszabb sorozat pppp betűvel nyitni meg a választ; mikor látta Manassé, hogy sehogy se megy a dolog, azt mondta neki: „Próbáld meg, pajtás, elénekelni, amit mondandó vagy”.

S ezen a módon csodaképpen jól ment a kísérlet. (Mint tudva van, a hebegők énekelve igen tisztán tudnak beszélni.) Borgia Lucretia „qualunche sia l’avento” dallamára igen szépen elő tudta adni az irodavezér, hogy Zimándy úr nemcsak a háznál nincsen, de sőt Budapesten sem kapható. Még egy hét előtt egy fulmináns cikket írt a „Radical Lap”-ban, felszólítva a lakosságot, hogy temessük el magunkat Budavár romjai alá, s annak a nyomatékául maga a nagyságos asszony is kiment délután a Gellérthegy alatti reduithoz sáncot ásni, s ott hordta a földes kosarat másfél óra hosszat, más úrhölgyekkel egy társaságban. Bizonyosan ott nagyon felhevítette magát, mert éjjelre nagy migrént kapott, mely ellen a házi orvos gyors levegőváltoztatást rendelt; minek következtében Zimándy úr rögtön elköltözött nejével együtt a falusi jószágára, ami vagyon Szatmár vármegyében. Ami elég szép levegőváltoztatás. A maga részét Budavár romjaiból itthagyta – akárkinek, akinek tetszik.

E szép énekszó mellett azt is megtudta Manassé, hogy ami levelet ő küldött Zimándynak öt nap előtt, ez már nem találta őt Budapesten, hanem minden bizonnyal utána lett küldve „Pálmás”-ra, a birtokára, a többi elintézetlen levelekkel együtt.

– Ez sem baj – gondolta magában Manassé.

Másnap még az olajlámpák pislogása mellett megindult a gyorsszekér az utazókkal. Vannak vasutak, amiken túltett ez utazási mód. Az út jó volt: nem vas, de acél; egész hónapon át nem esett eső. Délre Szolnokban voltak, estére Püspökladányban. Ott néhány órai pihenés és megismerkedés a vendéglős rántottájával és ágyszalmájában zörgő egereivel, s aztán a fiastyúk feljövetelekor folytatott vágtatás a rónán keresztül, mely reggelre Debrecenben végződött – úgy, hogy másnap korán délután már közel járt a gyorsszekér négy, csengős paripájával a „pálmás”-i kastélyhoz, melyet azért neveztek el ekként, mert az egész park körül van szegélyezve olasz jegenyefákkal, miket a nemzeti büszkeség pálmafáknak nevez.

Amint a pálmafaszegélyhez ért a négyes fogatú gyorsszekér, egy kukoricaszárból épített kunyhóból egy marcona alak ugrott a lovak elé, egyik kezében kétágú vasvillát emelgetve, másikkal az első ló zabláját ragadva meg.

– Meg kell állni! – rivallt a kegyetlen ember a kocsisra.

– No, mi baj? – kérdé Manassé. – Útlevél kell? Passzus?

– Nem paksus kell – válaszolt a szigorú férfi –, hanem ezeket a csengettyűket kell leszedni a lovakról, ni!

– Ugyan miért? – kérdé Manassé.

– Hát azért, mert a nagyságos asszonynak ma nagy „mirge” van.

A vendégek nem értették azt; az őr bővebb magyarázattal szolgált.

– Ilyenkor az útfélen két strázsa áll, hogy aki elhajtat a kastély előtt, annak leszedje a lováról a csengőket.

– De mi éppen ide akarunk szállni a kastélyba – mondá Manassé.

– Akkor meg éppen megkövetem; majd csak lépésben fogom vezetni a lovakat, hogy a kocsi ne zörögjön. A nagyságos asszony nem szívelhet semmi hangot. Még a szomszéd faluból is összevásároltatta mind a kakasokat, hogy ne kukurikoljanak; mert nem tud aludni tőlük.

De bármi óvatosan igyekezett is a négy ló meg a kocsi lábujjhegyen járni, mégis óvhatlan volt, hogy valami kis neszt ne támasszon, amíg a kapun bejárt, s már a folyosóajtóban megjelent egy új komornyik, haragosan ijedt képpel mutatni némajátékban, hogy csendesebben kell zörögni!

– Mondtam ugye, hogy mikor a nagyságos asszonynak mirge van, olyankor nagyon idegen.

A vadparaszt sohase hallotta hírét a migrénnek és idegességnek; aztán olyan szókat csinált belőlük, amik azokhoz legközelebb álltak.

A szelíd paraszt aztán megigazította, odasietve az uraságokhoz. Ő németül beszélt.

– Óh, ez vadparaszt! Sohase tanulja meg az igazi szókat. A nagyságos asszonynak „Meergrün” baja van, s ilyenkor egészen „närrbös”.

Blanka kérte, hogy vezessék őt beteg barátnéjához. Az asszonyok nagyszerűek a betegápolási vágyban.

Az inas előbb bejelentendőnek találta a vendéget, mert a nagyságos asszony ilyenkor „närrbös”! S lábujjhegyen lépegetve benyitott egy posztóval bevont ajtón, melyen túl egy másik paplannal kivert ajtó következett. Blanka és Manassé azalatt állottak a folyosón, s várhattak rá, míg visszatér. Az pedig jó ideig tartott.

Mikor aztán az inas ijedésre meredt szemekkel visszajött, mutatá mémajátékkal Blankának, hogy be lehet menni; de az arcáról lehetett látni, hogy nem igen kellemetesnek jósolta a látogatást. Sietett azután a férfivendéget a nagyságos úr szobájába vezetni, aki nem is sejti, hogy valaki érkezett a házhoz. Olyan csendesen lopózik be ide a vendég.

A szép Marie szobájában nappal is sötét volt. Az ablaktáblák be voltak téve, a függönyök leeresztve; azonkívül valami barna szőnyeg, mellyel a falak be voltak húzva, még segített a komor hangulatot növelni. A szép hölgy egy causeuse-ön hevert, félig fekvő állapotban, sárga selyem háziköntös volt rajta; hosszú szőke haja lebontottan omlott el körüle. Háta mögött egy sovány komorna állt meg egy köpcös szolgáló. A komorna egy hosszú nyakú üvegcséből eau de Cologne-t csepegtetett az úrnő fejére, s a szolgáló, mint Aeolus segédei, tele pofával fújt arra a helyre, hogy az illatszer gyorsan elpárologjon.

A szép úrnő már tudta, hogy ki jön őt látogatni, mert az inas bejelenté a vendég nevét, hanem azért mégis úgy tett, mint akit e megjelenés a kísértetlátás rémületébe hozott. Felszökött, kezeit reszketve maga elé tartá, szemeit holdkóros elbámulásra mereszté, ajkai lihegtek, állát rángatta a görcs, melle fuldokolt; aztán visszaesett fekhelyére, rémülten kiáltva – „herc… (aztán megigazította magát: már nem az!) Blanka!” – s akkor aztán elkezdett zokogni. Blanka odament hozzá, megcsókolta gyöngéden a homlokát, s részvétteljesen kérdezé:

– Marie! Ön szenved?

A szép szőke hölgy e csóktól is összeborzadt; mintha kísértő szellem csókja lett volna az, s két karját arca elé tartá, hanem a rémület közepett is eszébe jutott annyit súgni vendégének, hogy „Parlons francais devant les domestiques”.

S Blanka kénytelen volt franciául ismételni kérdését.

– Ah! ah! – nyögött a szenvedő úrhölgy. – Mi az a fájdalom, amit a fejemmel szenvedek, ahhoz a kínhoz képest, amit a szívem érez ön miatt – Blanka.

– Énmiattam? Mivel okoztam azt?

– Mon dieu! Ah, mon Dieu! Minő örvénybe vetette ön magát! Férjem elmondta. Annak a betege vagyok. Ön koldussá tette magát. Minden vagyonát eldobta magától. Rettenetes gondolat! Önt éhezve, rongyokba öltözve látni. Dieu et Jesus Maria.

Blanka mosolygott.

– De ettől ne féljen ön. Én nem fogok se éhezni, se rongyosan járni. Férjhez megyek, s a férjem eltart.

– Borzasztó eszme! Férjhez menni – az egyház tilalma ellen! A fejem szétszakad mindjárt! Látom önt a kárhozat tüzében égni! Ezt a szép, mosolygó arcot. Eddigi szentképemet. Eltorzulva az örök lángok között. Elveszve menthetetlenül! Megőrülök bele! Ah „sót”, „sót!”Adjátok ide azt a repülősót! Ne lássam Belzebubot ily irtózatosnak.

A repülősótól aztán monsieur Belzebub kezdett egy kissé toleránsabb lenni.

A szép Marie imára kulcsolt kezei közé szorító a repülősavas fiolát, s úgy kezdett el Blankának előterjesztéseket tenni.

– Ön át akar térni a pogány hitre! Zsidóvá akar lenni! Zsidóvá! Hüh, be pokolbeli meleg van idebenn! Hol van az a thermometrum? Legalább ötven fok melegnek kell lenni. Oltsák ki a tüzet a kályhában. – Ah, Blanka! Ha még nem késő, ha még van visszatérés. Fusson ön! Fusson! Hagyja el azt az embert! Azt a démont!

– Kérem, Marie, én azt, akit szeretek, tisztelem is.

– Bocsásson meg! De most olyan nagyon szenvedek. Nem akartam önt megsérteni. Nem akartam önnek fájdalmat okozni.

– Nem is lehet – szólt Blanka angyali nyugalommal –, aki boldog, annak nem lehet fájdalmat okozni – s én az vagyok!

– Szerencsés ön! Ah, én amióta az ön balsorsát megtudtam, folyvást beteg vagyok bele. Hat nap óta nem alszom, nem eszem, nincs nyugodalmam.

Blanka délcegen fölemelte fejét, és arca ragyogott a kevélységtől. Egészséges arcpírja eleven dicsekvés volt.

– Ne beszéljünk most énrólam! – szólt aztán szelíden, s leült a szép szőke mellé. – Tudja ön, Marie, máskor ha szenvedett ön a fejével, én a két kezem közé fogtam azt, s ön azt mondta, hogy a tenyeremnek gyógyító ereje van.

– Igen; ön volt az én szentem.

– Kísértsük meg; azért, ha megszűntem is szent lenni, hátha az ujjaimban megmaradt ez a gyógyerő. Tegye ide az ölembe a fejét.

S azzal gyöngéden odavonta barátnéjának a fejét az ölébe. Az most elkezdett reszketni, s panaszkodott, hogy milyen hideg van itt! A szilicei jégbarlang semmi ehhez a szobához képest.

Ezeket az elátkozott Szamos-parti házakat nem lehet soha kifűteni, mert a vadvíz felfakad a falaik alatt. Milyen penészszaga van mindennek. Aztán még az egérszag meg a kenderszag! Áthat az ablakon is! Ez az otkolon meg oly büdös! A boltos bizonnyal ként tett bele.

A két cseléd meg se mukkant.

Blanka várta barátnője homlokára tett kézzel, hogy az elszunnyadjon.

– Vegye ön el arcomról a kezét; szivarszag érzik rajta.

Blanka aztán nem nyúlt hozzá többet.

A szép úrnő végignyúlt a kereveten, s úgy tett, mintha megadná magát az álomnak.

Most életveszéllyel járt volna valakinek a szobában egy mozdulatot tenni.

Egyszer aztán megint felugrott fektéből, s elsikoltá magát.

– A szúnyog! A szúnyog!

Egy szúnyog döngése elriasztá szemeiről az álmot.

A két cseléd aztán futott a szúnyogot elfogni, s addig nem lett helyreállítva a nyugalom, amíg csakugyan eléje nem hoztak egy szúnyogot, megmutatva, hogy itt van, elfogták.

(Minthogy télen az ilyen rovar ritkaság, az eszes cselédség nyáron szokott elegendő mennyiségű legyet és szúnyogot összefogdosni s télre eltenni, hogy hasonló esetben rögtön előállhasson a készlettel.)

E megnyugtató tényre aztán mégiscsak elaludt. Holnap reggelig már nem lehet vele beszélni.

Blanka szánakozva tekinte rá. Sajnálta a barátnéjának a fejét, de még jobban a szívét. – A szíve sokkal rosszabbul volt annak, mint a feje.

És neki most ennél a háznál kell tölteni egy egész éjszakát!

Ezalatt Manassét is elvezették Zimándy úr szobájáig, ki az épület túlsó szárnyában lakott. Valamennyi közbeeső ajtó mind kilincs helyett kaucsukvánkosokra csukódott, hogy ajtóbecsapás vagy kilincszáródás ne legyen hallható a háznál.

Gábor úrra alig lehetett ráismerni, amióta a házasélet rózsaláncait felvette. Az arca is megváltozott. Megnyúlt vagy mi. A bajuszát sem alakította már kettős kérdőjel mintájára, hanem kifésülte torzonborzra.

– Bátyám, talán szökni akar, hogy így eltagadja a régi ábrázatját? – szólt beköszöntve hozzá Manassé.

Gábor úr pedig gondosan betette utána az ajtót, s elébb körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki, azután is olyan csendesen beszélt, mintha félne, hogy a nagyságos asszonyt felkölti vele.

– Bizony, öcsém, te is jobban tetted volna, hogyha haza nem jössz. Tudod-e, hogy tripla bakot lőttél vele?

– Ne ijesszen meg!

– A szimpla bakot már magad is ismered. Az egyik az, hogy Blanka hercegnőt elszöktetted magaddal Rómából.

– Nem szökött. Űzték.

– De veled jött, s ez a hiba. Tudod-e, hogy egész vagyonát elveszti ezáltal, ha kitudódik.

– Márpedig kitudódott; mert első dolga volt Budapestről megírni mind a rokonainak, mind a hercegnek, hogy újra férjhez megy.

– Nagy bolondot tett akkor.

– Tudom, de azt előre megmondtam, hogy ha egyszer talál ez a nő egy férfit, aki megér harminc ezüstpénzt, el fogja dobni érte – a börtöne aranykulcsait. S úgy látszik, hogy engem becsül annyira. Már ezen nem segíthetünk.

– Jól van hát. Idáig hát eljöttetek. Az is nyaktörő vállalat volt ugyan. Isten csodája, hogy minden állomáson főbe nem lövetett benneteket valamelyik fél mint emisszáriusokat. De már most hova innen? Ha meg akarsz Blankával esküdni, akkor Erdélybe kell őt vinned, ahol unitáriusok laknak, hogy áttérhessen, és a consistorium előtt az erdélyi törvények szerint fölbonthassa a házasságát Cagliari herceggel. De hogy jusson be most Erdélybe? A magyar seregeket mindenfelől kiverték a császáriak. Kolozsvár az ő kezükben van. Szülöttevárosodat tizennégyezer főnyi oláh fölkelő sereg veszi körül. Oda, ha csak madárrá nem váltok, be nem juttok.

– Az én dolgom lesz az, bátyám.

– Jól van. Hát ez a te dolgod lesz. De bezzeg megörülnek a testvéreid, ha közéjük toppansz. Tudod, hogy nekik is lőttél egy bakot?

– Lássam!

– Hát a testvéreid közül a legöregebb, Bertók, a magyar kormány alatt biztosi hivatalt vállalt. Sándor, az utána következő bátyád, népgyűlést tartott a székelyek között. Barnabás, aki mindig szeretett poétázni, egy fulmináns harci dalt bocsátott közre a saját neve alatt. Áron, a bányász, granátokat és gyutacsokat gyártott a hadsereg számára. Simon és Jonathán a népfölkelés vezéreiül lettek megválasztva; a náladnál csak egy évvel idősebb Dávid pedig beállt a „Mátyás-huszárok” közé, s már csatában is volt; míg az ikertestvéred, Anna is azt tette, hogy egy felhívást intézett a honleányokhoz tépések és sebkötelékek gyűjtésére. Mind a nyolc testvéred kompromittálva van.

Ezt a hírt nem bírta el Manassé; csak leroskadt a pamlagra.

– Már most csak hallgasd tovább! – Mikor ilyen szépen elkészítették maguknak az ágyat, s kezdték észrevenni, hogy a dolog görbére megy, ekkor a legokosabbnak ez a jó gondolatja támadt: „Mi már mind a nyolcan el vagyunk veszve, ha az ország felfordul, a vagyonunkat mind konfiskálják, sok apró gyermekünk mind koldussá lesz. Szerencsére van még egy kilencedik testvérünk, aki jól eltette magát. Az nincsen kompromittálva. Pingál vagy mit csinál Rómában. Az jó firma. A megbukott dicasterum egykori hivatalnoka, exconsiliarius. Írassuk az ő nevére minden vagyonunkat. Ő becsületes fiú; tudjuk jól, hogy nem tartja meg magának a mi osztályrészünket, hanem gondoskodik rólunk, ha szerteszéjjel börtönben leszünk, s főzet a gyermekeink számára minden nap, s nem engedi őket rongyosan járni!” Mindnyájan helyeselték az indítványt, az egész birtokot a te nevedre íratták. Most te vagy az egész Adorján-uradalom birtokosa.

Manassé eltakarta arcát kezeivel; talán sírt.

– S most te odapottyansz közéjük az égből; azt mondod, „Én is itthon vagyok!”, s azzal az egész tervüket dugába döntöd. Ha otthon vagy, lehetetlen, hogy bele ne keveredjél te is a csávába, s míg ők ebbe vetették a reménységüket, hogy ha mind elvesznek is, marad „egy” utánuk, aki özvegyeiket és árváikat pártul fogja, te még viszesz oda nekik egy új, leendő özvegyasszonyt. Látod, milyen bolondot akarsz most csinálni?

Manassé fölkelt a pamlagról, s nyugtalanul elkezdett föl s alá járkálni.

– Az az egy szerencse, hogy nem férhetsz hozzájuk. Legalább, ha egy makulányi józan eszed van, nem kíséreled azt meg. A Torockó körüli hegységek mind meg vannak szállva fölfegyverzett oláh népfölkeléssel. Egy út sem szabad odáig. Én azt a leveledet, amit hozzám küldtél, hogy eljuttassam Áron testvéredhez, egy nálam szolgáló becsületes oláh cselédemre bíztam, hogy vigye el Torockóra. Őt nem fogják föltartóztatni. Hogy mit írtál leveledben, azt nem tudom, csak annyit mondott a küldöncöm, hogy mikor Áron bátyád olvasta a leveledet, odacsapta a fejét (a saját fejét) a falba háromszor, s aztán a két kezével a hajába markolt, s úgy megcibálta saját magát, mintha valami idegen ember volna.

– Azt írtam neki benne, hogy jöjjön elém Kolozsvárra, és várjon ott rám.

– Nagyon szép. Áron nem adott levelet a küldöncnek, csak annyit bízott rá élő szóval, hogy megteszi, amit kívántál tőle.

– Szegény Áron! Ha elfogják?

– Akkor már ő lesz a harmadik. Mert Simon és Jonathán bátyáidat, akik a székely népfelkelést rendezték, már elfogták az oláhok, s fogva tartják a táborban.

– Két bátyámat! – kiálta fel Manassé indulatosan.

– Bizony kettőt. Azoknak az életéért nem adnék egy tűzkövet.

Manassénak csak nyitva maradtak a szemei és az ajkai, mint akinek megállt az esze.

– Legokosabb lesz, édes barátom, ha megfordítod a kocsirudadat, s igyekezel ebből az országból kijutni. Blankát hagyd itt nálunk; ő nőmnél elmaradhat. A Cagliari herceg móringját már menthetetlenül elvesztette, amint Rómát elhagyta; de a püspök nagybátyja hitbizománya még megmenthető, amíg a katolikus hitet el nem hagyta. Hanem ennek az a kezdete, hogy – arra van Lengyelország! Még arrafelé szabad az út. Búcsút se végy tőle, hanem fuss!

– De én Erdélybe akarok menni! – kiálta Manassé indulatosan.

– No, de ne kiálts olyan nagyon, mert az asszonyok azt fogják hinni, hogy veszekedünk. Hát miért akarsz te mindenáron Erdélybe menni?

– Ha eddig volt rá egy okom, van most rá kettő. A két testvéremet kiszabadítani, aki el van fogva! S hátha még Áron is elém jön! Óh, Istenem! Nekem oda kell mennem.

Gábor úr ezalatt rágyújtott egy keserves szivarra, s Manassét is megkínálta vele; de annak nem kellett.

– Tudod mit, fiatal barátom – mondok én neked két dolgot. Az egyik az, hogy amíg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs az az elítélt rab, nincs az az üldözött adós, akinek a sorsa alábbvaló legyen egy feleséges embernél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet, amíg férjhez nem megy; azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, aki megházasodik, megszűnik ember lenni; lesz kutya, akit szidnak; szamár, akit megnyergelnek; papagáj, akinek fecsegni kell, és selyembogár, akiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, amikor elhagyja.

Manassé mélyen felháborodva tekinte a tanácsadó szeme közé; az nem vette észre a szemrehányást ezen tekintetben.

– A másik tanácsom pedig az, hogy sohase szaladj te a fejeddel a falnak, úgysem fogod azt keresztültörni. Ne keverd magadat is bajba a két bátyád miatt. Te nem tehetsz róla, ha veszedelembe jutottak. Ne másztak volna a fára, nem estek volna le róla. Csak két dolog történhetik velük. Vagy életben hagyják őket az oláhok, vagy nem hagyják. Az első esetben majd csak megtalálod őket egyszer; az utóbbi esetben pedig – nem kilencfelé, hanem – csak hétfelé megy szét az ősi birtokotok.

Ez a meztelen cinizmus már undorító volt Manassé előtt.

– Elég, uram. Az én ügyemről ne beszéljünk többet. Az az én dolgom lesz. Tudni fogom, mit kell tennem. Legyen ön szíves Zboróy Blanka grófnőnek ügyeit elintézni úgy, hogy e mai napig minden tartozása és követelése rendbe legyen hozva.

– A mai napig!

– Igen. Mert a mai napon túl megszűnik minden viszonya a rokonaihoz, s azzal együtt eddigi vagyoni helyzete is.

– De barátom! Zboróy Blanka grófnő az én kliensem.

– Nem az. Az enyim.

– No, de barátom; én jogigazgatója vagyok! Tejhatalmazottja.

– Én pedig vőlegénye s jövendőbeli férje.

A párbeszéd igen hangossá kezdett fokozódni. Az ajtón egy sápadt, ijedt kép dugta be magát; mintaképe a „horror” és „pavor”-nak. Az inas volt. Vacogó fogakkal, hebegő ajakkal jelenté:

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urakat, ne tessék olyan hangosan beszélni, mind áthallik; aludt volna, s felébredt rá.

– Látod? – suttogá Gábor úr Manasséhoz, azzal az ijedt képpel, amit az iskolás gyerek mutat, mikor fél, hogy mindjárt jön a rektor a pálcával, s lesz „kikapsz”.

– Ismétlem hát én is a legcsendesebb hangon, hogy méltóztassék Blanka grófnő ügyeit minél előbb rendbe hozni.

– Az mindjárt megtörténhetik – szólt Gábor úr felnyitva szekrényeit, s elővonta az iratcsomagot a Z-betűs fiókból.

A félelem sápadt remek-képe újra benyomult az ajtónyíláson.

– Kéreti a nagyságos asszony a nagyságos urat, ha még életben akarja találni, siessen be hozzá egy pillanatra.

– Gyere be! – mordult rá Gábor úr, s azzal visszalökte a fiókba az iratokat. – Átkozott dolog! – Most át kell öltöznöm, mert ha megérzi rajtam a szivarfüstöt, megöl.

S azzal nekifogott vetkőzni, mosdani, törülközni, hogy az áruló dohányillattól megmeneküljön; eközben három posta jött utána, sürgetni, hogy siessen! A harmadikat már egyenesen a túlvilágból küldte hozzá a nagyságos asszony.

Manassé otthagyta, és kiment a parkba.


VisszaKezdőlapElőre