VI.

Manassénak nem sok válogatása volt, hogy merre jusson be Erdélybe. Észak felől kellett kerülnie Deésnek. Az út odáig akadálytalan volt egyes utazókra nézve, csupán rendes hadcsapatokkal kell találkozniok, s azok békével hagyták őket maguk mellett elmenni. Arra is volt gondja, hogy jól megrakott élelmiszeres tarisznyát vigyen magával, így Blanka még azt sem vehette észre, hogy az út egy szétrobbantott hadsereg által lett simára taposva; olyan simára, hogy az útba eső vendéglőkben imádkozásért sem lehetett volna egy harapás ennivalót kapni. Az idő igen szép volt. A verőfényes ősz egész karácsonyig tartott abban az esztendőben. Az olaszországi carbonári köpönyeg (az akkori év polgári divatja) elég volt az útra. Manassé régi ismerős e tájon. Amely vidéken átvonultak, elmondá annak népregéit, történeti mondáit útitársnéjának. A harámvezér Tolvaj Dénes viselt dolgait, Nagybánya regényes gesztenyeerdő koszorúzta hegyei között. Dénes nádor fiának tartották, Pintye Gregornak csúfolták, rettegte az egész vidék, utoljára a nagybányai polgárok ölték meg; barlangvárában most is ott van kőasztala, kandallója, ivókútja; vadászkalandokat mondott neki a medvéről, mik az erdők otthonos lakói, s igaz történeteket az aranybányászokról, kik e hegyek némelyikét már üresre ásták belülről. Most is ott küzdenek a bányarémmel az aranyért, ezüstért abban a völgyben, ahonnan az a fehér ködalak emelkedik föl. Az a ködóriás a „bányarém”. Kén és mireny füstje ez, amit az ércpirítók máglyái támasztanak. Minden lehelet, amit az aranyolvasztók beszívnak – sulphur és arsenicum. S e méregfüstben él egy egész nép, és férfiai erősek, hölgyei szépek, s szeretik a szülötteföldet.

Odább térve, egész regényt mondott el Blankának arról a kastélyról, mely a dombtetőről sűrű jegenyefák közül messzire kitűnik. József császár építtette azt a legszebb erdélyi asszonynak. A regényes történet a nagy császárváros történetébe játszatja bele ezt az erdélyi kastélyt.

Manassé még a gunyhók történetét is ismerte az útban, s a vidám adomákat, amik egyes falvakhoz vannak kötve. Még az út melletti feszületre is figyelmeztette Blankát, melyen az emberséges szobrász a mi urunkat, üdvözítőnket akként alakította, hogy a sérelmes töviskoszorú helyett tisztességes házi sipkával látta el homlokát.

Úgy, hogy mikor egy este azt mondá Blankának: – „Az ott Kolozsvár!” – a nő bámulva nevetett föl.

– Hát mit beszéltél te nekem két tengerről, amely szülőföldedet körülveszi? Az egyik láng, a másik vér; hiszen mi egy szikra tűzön, egy csöppnyi véren sem jöttünk keresztül.

Manassé segített Blankának nevetni.

– Csak el akartalak ijeszteni, de te nem ijedtél meg.

Pedig bizony keresztüljöttek ők mind a két tengeren, s most ott álltak a kellő közepében a vérnek és a lángnak, s csak Manassé gondos figyelme volt az, hogy Blanka előtt a veszélyt el tudta takarni, s úgy sikamlott rajta keresztül, mint a török üdvözültek az Alsiráth borotvaélű hídján a paradicsomba.

Hacsak egyetlenegy napot késik; ha csak azt az egy éjszakát ott tölti Pálmáson, éppen a kellő közepébe jut bele a legszerencsétlenebb, a legvégzetesebb ütközetnek. A hadcsapatok négy oldalról siettek ugyanezen vidék felé, s ahol ők megpihentek, ott már másnap a dragonyosok ütöttek tanyát.

Mikor Kolozsvárott a nagy hídhoz eljutottak, éppen akkor indult meg Baldacci hadteste kifelé. A szekerük nem jöhetett át a hídon a katonaság miatt. Zimándy tehát mégis tévedett, vagy talán szándékosan híresztelte az ellenkezőt. Kolozsvárt még a nemzeti hadsereg tartá megszállva. Itt tehát még sem Manasséra, sem bátyjára nem várt a közvetlen veszély. Itt útlevelet sem kértek tőlük a város kapujánál, mikor szekérrel bejöttek. Valószínű, hogy amint a szekérről leszállva átmennek a hídon karöltve, ott sem fogja őket senki megszólítani.

Azonban csalatkozott Manassé. Amint a gyaloghídra lépett (az ember gondolta volna, hogy most minden jegyszedő az átrobogó honvédet, huszárt, nemzetőrt bámulja), csak megfogja valaki a köpönyegét, s rákiált:

– Ne te né! Bizony elmenne előttem passzusmutogatás nélkül! Hol az igazság?

Manassé bosszúsan fordult az alkalmatlankodó felé. Kicsi, széles vállú, tömzsi emberke volt az; székelyes zekében, hosszú szárú csizmában, fején nagy kalappal. Aránytalan hosszú karjai voltak. Bajusza, szakálla kurtára nyírva, vagy talán inkább régóta nem borotválva, ott állt nagy hetykén szétterpesztett lábakkal Manassé előtt, mintha birkózni híná.

Blanka csak elbámult, midőn azt látta, hogy Manassé csakugyan ölre kap ezzel az emberrel, átnyalábolja mind a két karjával – de azért nem mentek egymással birokra, hanem inkább összevissza csókolták egymást.

– Áron! Kedves bátyám!

– Én vagyok biz az, Manassé öcsém – szólt a tömzsi emberke nevetve, s félvállra vetette a zekéjét, hogy a jobb kezével megszoríthassa az öccse kezét.

Aztán Blankához fordult:

– Hát ez a drágalátos szentkép meg tán az ángyikánk lesz? Ugyan, az Isten áldja meg, hajoljon le hozzám kisség; hadd adjak az arcára vaj egy fél csókot.

Blanka megtette a kívánságát, s adott aztán az arcára Áron nem felet, de másfelet, s elégülten mondá rá:

– Ugyan szeretem, hogy nem fakadt sírva, hogy megszurkálta a borostás szakállom. Négy nap óta nem borotválkoztam ám. Mind itt lestem a nagyságos uramöcséméket három nap, három éjjel a vámdutyiban.

– De hát, hogy tudtad, bátyám, hogy ezen jövünk?

– Hát a lófőnek is van annyi esze, hogy ki tudja kálkulálni, hogy aki Szatmárból jön Erdélybe, annak a nagy hídon kell bebandukolni. Itt vagyok biz én parancsolatodra, három nap, három éjjel, minden utasnak én eresztém fel éjszaka e sorompót, s nem evém azalatt egyebet szalonnánál, kenyérnél; s csak az az egy bajom volt, hogy hagymát nem ehettem hozzá, nehogy megharagudjatok érte, ha majd megcsókollak.

Szegény jó bányász. Három napig lemondott az éltető hagymájáról, a rokoni csók kedveért.

– Hát a két bátyámról mit tudsz?

Ez volt a legsürgetőbb kérdése Manassénak.

Erre a kérdésre megállt Áron a gyaloghíd közepén, s kétfelé vetette a lábait úgy, hogy nem lehetett tőle tovább menni.

– Mondok egyet, Manassé öcsém, igyunk ahajt előbb egyet.

S egy kulacsot húzott elő a zekéje ujjából.

– Én nem szomjazom.

– De jóféle székely ital ám: fenyővíz.

– Azt meg éppen nem szomjazom.

– De én addig egy tappot sem megyek ám odább, amíg velem nem iszol elébb.

Manassé ismerte a bátyját; tudta, hogy a szavának áll.

– No, hát inkább iszom.

– Egészségedre legyen. Már most én is iszom. S mondd vissza.

– Egészségedre legyen.

– Köszönet érte. Hallod, hogy harangoznak a mi feleink templomában?

– Azt is hallom.

– Rosszul harangoznak. Egészen elkálvinistásodott a harangozásuk. Nem tudják olyan szépen, mint minálunk odahaza Torockón; hogy egészen megfordul a harang a koronájával lefelé, s csak az egyik oldalát üti meg: „egy! egy! egy!”, nem úgy, mint ezek: „egy-kettő, egykettő, bing-bang!”

– De én nem bánom, akárhogyan húzzák!

– Dehogy nem bánod! Tudod-e, hogy ma Úrnapja vagyon? Aztán ez a délesti isteni tiszteletre hívó harangszó. Aztán tudod, hogy két székely testvér, ki egy kulacsból ivott, s ha Úrnapján délesti harangszó után van az idő, akkor nem szokott egymással veszekedni. Pedig, ha én teneked arra a kérdésedre felelek, hogy „Hol van a te két bátyád?” – hát abból veszekedés lesz. Aztán azt nem szabad ennek a gyönge ifjasszonykának meghallani. Majd ha ez egyszer el fog aludni, akkor beszéljünk róla; tudod?

Manassé meg volt hatva a kérges tenyerű bányásztestvér gyöngéd jószívűségétől. Ő nem akarta Blankát megszomorítani.

– Csak annyit mondj meg, hogy élnek? – súgá Áronnak.

– Hát bizonyára élnek. Elfeledted a hiszekegyet? Örök életünk van. – Élnek bizony. Ők jönnek lóháton elejbénk a Leányka-kőig, csak tartsa készen számukra ángyika a vőfélybokrétát! Mert ingyen nem tanulták be a szép menyasszony-fogadó verset.

Blanka mosolygott a jó Áron tréfáján, s azt mondta, hogy majd maga fog szedni az erdőn őszi virágokat a számukra.

– No, abban ugyan lesz ám módja a szép ángyikának, olyan helyen megyünk végig, ami most is tele van virággal. Ha nem hiszi, nézze ezt a piros bokrétát a kalapom mellett, még el sem hervadt; ezt is ott téptem a Tordai hasadékban. Ugyan, hallotta-e már hírét a Tordai hasadéknak? Nincs olyan természeti csoda több a kerek világon. Az egész életében meg fogja emlegetni. Ott van ám gyönyörűséges szép virágos kert! Meg a híres Balyika vára, aki a Rákóczi Ferenc vezére volt. Azt is megnézzük, ugye, drága bálványom? Onnan aztán csak egy ugrás a Székelykő, s otthon vagyunk. Szeret-e erdőn keresztül gyalogolni?

– Az a legnagyobb örömem.

– No, hát ebből lesz sok.

Manassé súgva kérdé Árontól:

– Te igazán a Tordai hasadékon át akarsz bennünket vezetni? – Hát akkor nem is jutunk mi el a Leányka-kőhöz!

– Ejnye, de szigorú vagy! Hiszen tudod, hogy mikor a szegény góbé urakkal beszél, csak megmondja az igazat – csakhogy nem egyszerre.

Most trombitarecsegés vonta félre a figyelmüket. Egy szakasz Mátyás-huszár vonult át a hídon; fiatal újonc lovasok mind.

– Ne te né! Milyen büszkén ül azon a lovon! Bizony meg se látná a szegényt embert? Hé, Dávid öccs! Hé! Micsoda huszár vagy te, ha még a szép asszonyon se akad meg a szemed? Te varasgyék!

Ezzel a kiabálással csakugyan odacsalta a hadcsapat élén lovagló fiatal hadnagyot a gyaloghíd korlátjához Áron.

Szakasztott hasonmása volt Manassénak. Ugyanazon arc, termet, szemek. Akárhányszor összetévesztették őket egymással. Csak egy év különbségük volt az időkorban.

A korláton keresztülnyújtotta kezét Manassénak, s míg a kezeik egymást szorították, sokáig néztek egymás szemébe.

– Hová? Bátya! – szólt Manassé.

– Megyek a két bátyámért bosszút állni.

– Én pedig megyek őket megmenteni.

– Megyek a hazámat védni.

– Én is oda.

S aztán megcsókolták egymást.

– Hát az ángyikádtól nem kérsz egy csókot? Te rusnya béka! – dorgálá őt Áron bátya.

A fiatal hadfi elpirult erre, mint egy szűzleány.

– Majd ha visszatérek; ha megérdemlettem; megkérem azt. Ugye, megadod azt, ha halva hoznak is eléd, édes ángyom?

Blanka sejtelemteljesen nyújtá neki kezét.

– Ne félj, nem halok meg! – kiálta szikrázó szemekkel, mikor azt látta, hogy Blanka szemébe könny gyűl.– Egy az Isten!

– Egy az Isten! – dörmögé utána a vénebb testvér. Az ifjú sarkantyúba kapta paripáját, s csapatja élére vágtatott.

– Siessünk – mormogá a hosszú kezű, s átvéve Blanka útitáskáját, nagy gyorsasággal vezette őket tekervényes utcákon keresztül egész a Házsongárd utcáig; ott volt egy nyári mulatólaka a családnak, egyúttal megszálló, ha Torockóról bejöttek. Odáig még pipagyújtásra sem állott meg.

A ház mellett kert is volt, az most zöldségeskertül volt kiadva egy kufárnénak; az hevenyészett esetebédet az utasoknak. Blanka kiment hozzá a tűzhely mellé, s segített neki. A kufárné is részese volt már az összeesküvésnek, amiben mindenki be volt avatva, akivel csak Blankának érintkeznie kellett. Terv szerint titkolták előtte a veszélyt, mely őt minden oldalról körülfogja, s melynek szédítő örvénye fölött csak egy keskeny fenyőszál vezet keresztül. Neki nem szabad az örvénybe lenézni.

– Tud-e szekéren alunni, lelkem nagyságos asszony? – kérdé dolgát folytatva a sütő-főző asszony. – Én néha két hétig is úgy alszom utazva, mikor almát hordok eladni a Mezőségre. Megszokja azt az ember. Mert az urak még az éjjel akarnak ám tovamenni Torda felé. Mivelhogy holnap országos vásár lesz Kolozsvárott, s arra annyi tordai cserzővarga, mézeskalácsos, kofapecsenyesütő s más efféle fog tódulni erre felé, hogy velük szemben szinte lehetetlen lesz haladni. Hát még a rengeteg sok szarvasmarha, birka, sertés, amit felhajtanak! Azért még az éjjel akarnak útra kelni.

Blanka igen helyesnek találta azt.

Áron bátya pedig azalatt a jó négy lovat befogatva odakinn, elmondá rövid szóval Manassénak, hogy „elöl tűz, hátul víz”.

A rengeteg oláh tábor, mely Torockót fenyegeti, a tordai hegyeket tartja megszállva. A tordaiak eddig erősen tartják magukat; de most jött a hír a főparancsnoksághoz, hogy Kalliany császári tábornok egy dandárral közelít Szeben felől. Akkor Tordáról minden ember menekülni fog Kolozsvár felé. Pedig már a nagyszebeni és felvinci menekültek is ott vannak. Ha ez megindul, azzal szemközt hatolni tiszta lehetetlenség lesz. Azért egyórai elvesztegetni való idő sincsen, hogy mielőtt a népvándorlás megindul, ők elérhessék a Hesdád pataki malmot, ami a Tordai hasadék szállója. Onnan aztán gyalog tovább madárlátta ösvényeken.

Blanka megszokta már az éjjeli utazást; azt hitte, mulatságból történik ez így. Ösztön, sejtelem vagy talán az „otthon” utáni vágy súgta neki is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása óriási.


VisszaKezdőlapElőre