VII.

Áron maga hajtotta a lovakat (egyet ott hagyott a háznál); hármasba fogta őket. Manassé mellette ült, s a hátsó ülés Blankának volt egészen átengedve, akit a kertésznő kendőkkel úgy bekötözött, bundába úgy betakart, hogy alig látszott ki belőle.

Hanem azért a mindent meglátó asszonyi szem majdhogy fel nem fedezte a kegyes csalást, amivel a szemközt jövő veszélyt előtte takargatni igyekeztek.

– Nini! Ezek a lovak fel is vannak nyergelve – szólt Áronhoz.

– Az ám – felelt a bányász megzavarhatlan kedéllyel –, Erdélyben ilyen bahó szokás van. Csak olyanformán, mint ahogy a stájerek meg a ló nyakára tesznek egy nagy kalodát.

Blanka megnyugodott benne, hogy ez csak erdélyi szokás. Azzal Áron nekiereszté a gyeplőt a három jó székely paripának, amik a havason nevekedtek, s úgy voltak szokva, hogy ha kell, egy huszonnégy óráig étlen-szomjan elkocogjanak, s ha egy kicsit kieresztették őket a fűre, megint be hagyják magukat fogni, s újra kezdjék, amit elhagytak.

A kocsisnak nem is igen nagy szüksége volt rá, hogy a lovakat igazgassa. Tudták azok mind a kötelességüket, hegynek fel húzni, völgynek le tartani, síkon kocogni; maguk előtt haladó szekeret megelőzni, ha a hátul jövő zörgését hallják, akkor vágtatásnak eredni, becsületsértést elejbe kapással meg nem tűrni, csárdakapunál szépen megállani.

Áronnak elég alkalma volt, hogy a kocsiülésből visszafordulva, ángyikáját vidám adomákkal mulattassa, amikből kifogyhatatlan volt, s jóízű természetes humorral tudta azokat előadni.

Egyszer aztán, mikor vette észre, hogy a felekhegyi unalmas fölhágónál, mikor lassan halad a szekér, az ifjasszonyka elbólintott, s a tordai „okos malac” adomáján sem akar nevetni, akkor a ködmöne zsebébe nyúlt, s onnan kivonva zománcos aranyóráját, annak a gombját megnyomta, s az ismétlő órát ütteté a füléhez tartva.

– Tizenkettő és két negyed.

Az egész ember ilyen volt; aranyóra báránybőr bekecszsebben. Parasztos külső alatt nemesemberi szív; munkában tört tenyér, s tanult, eszes fő; népies szólásmódokba burkolt értelmesség; gúnyoló pórcinizmus az uraskodók, a hetvenkedők előtt; hidegvér, jókedély a veszélyben; az igazi székely lófőpéldány. (A „lófő” nem gúny, hanem rangcím a székelynél.)

Tehát amint az ismétlő óra tizenkettőt és felet ütött, azt mondá az öccsének:

– No, most már elmúlt az Úrnapja, öcsém, az ifjasszonyka is elaludt, beszélgethetünk egyről-másról. Hát a két bátyád után tudakozódtál; hogyan jutottak azok fogságra? Hát hogy az elején kezdjem. Tudod, mikor megszületett a szabadság, hát ez még akkor gyönge gyerecske volt, aki azt akarja, hogy szoptassák. Hát én tehetek róla, hogy ez olyan csecsemő, akinek nem tej kell, hanem vér? Biz a torockói fiatalság is beállt mind egy szálig honvédnek. Ott szolgálnak a jámborok a 11., 32. és 73. zászlóaljakban. Hallom, mit mondasz te erre, „Hogy hát mi szükség volt a bányászoknak katonákká lenni? Semmi okos nemzet nem viszi el a bányászait a csatatérre. Eleget harcolnak már azok hazájukért a föld alatt egész életükön keresztül. Elég, ha ők készítik a vasat, még forgassák is? Miért kapták II. Endrétől, IV. Bélától szabadalmaikat, hadi szolgálat alól fölmentésüket? Miért írták alá 1702-ben a város vénei a reverzálist, hogy soha közülök és maradékaik közül senki fegyvert nem fog, és a maradékaiknak is meghagyják, hogy fegyverhez ne nyúljanak, amit meg is tartottak híven mind ez esztendeig.” – Ezt mondod te, Manassé öcsém, ugye? Könnyű neked onnan a külföldről! De lettél volna csak idehaza! Láttad volna csak Dávid bátyádat, mikor a piac közepén azt a beszédet tartotta a fiatalsághoz, s maga is lóra ült, és kardot kötött! Magad is velük mentél volna! Aztán ki olthatja el azt a tüzet, ahol minden ház ég? Az egész fiatalság égett, lángolt. Nem lehetett azt eloltani. Aztán nem is olyan háború ez, mint más. Ha György fejedelem hadat indított Lengyelország ellen, azt mondhatta rá Torockó: „Mi közöm hozzá, ám lássa György, hogy húzza ki a saruját a sárból, ha belelépett!” De most a szabadságról van szó, s ez Torockónak is dolga. – Hallom, mit felelsz te erre. – Hogy „Jól van hát, no; ha a ménkű-fiatalság nem maradhatott a sarkán; de hát nekünk véneknek lehetett volna már annyi eszünk, hogy tudtuk volna, hogy nem kell a puliszkaevéshez kés; hát mi minek fogtunk fegyvert? Minek állítottunk ki egy nemzetőr zászlóaljat?” Hát erre csak azt mondom neked, amit az egyszeri góbé mondott a földesúrnak, akinek a szelindekét agyonszúrá vasvillával, s az szidó érte; hogy mért nem üté inkább a villa nyelével? Azt tevém vala, mondá a góbé, ha a szelindek is a farkával akart volna engem megharapni. Körös-körül az egész oláhság fegyvert fogott; nekünk is hozzá kellett nyúlnunk a magunk védelmére, s bizony úgy megőrizzük a hozzánk vezető utakat, hogy ingyen azokon semmi nép be nem jön. Mivel pedig a két bátyádat legjobban szerette a népség, mit tehetett mást, mint hogy őket választotta meg hadnagyainak. Hisz ez máskor is csak úgy volt. Aki legokosabb ember volt a városban, az vezette a dandárt: váci püspök, kalocsai érsek az egész sereget. Hallom ám a nagy pirongatásodat, hogy no, ugyan derék sereg, aki el hagyta fogni a két vezérét! De csak ne lármázz olyan nagyon! (Manassé még egy szót se szólt.) Meglátod, hogy a két bátyád nem esik egy sorba a tordai malaccal, akinek esztendős létére lehetett volna már annyi esze, hogy ne futott légyen a szekér alá. Tudod, hogy a balázsfalvai román népgyűlésre következett az agyagfalvai székely népgyűlés. Sándor bátyád is jelen volt azon az aranyosszékiekkel. Akkor aztán a mi kis szigetünk itt maradt a tenger közepett. Egy tízezer főből álló oláh tábor Móga vezetése alatt (talán ismered őkelmét?) megjelene nálunk a „Kő” előtt. Mi pedig volnánk háromszáz puskások. Éppen annyi, amennyit Thermopylaenél vezényelt Leonidász. S a „Kő” is olyan jó erősség, mint a Thermopylae. Legöregebb bátyánk, a Bertók azonban, aki azóta, hogy vegetáriánussá lett, minden vérontásnak ellensége, s még egy csirkét sem enged megölni; azt tanácsolta, hogy kísértenők meg a békés kiegyezést. Sorsot húztunk, ki menjen el közülünk. Simon bátyád neve jött ki. Az átmene az ellentáborhoz fehér zászló alatt. De azonban ott fogták, s nem eresztették vissza. Ekkor fogta magát a Jonathán, utánament, hogy majd ő váltságot ajánl érte. Akkor azt is ott fogták. Már most ott vannak mind a ketten. Már most aztán az oláh atyafiak azzal fenyegetnek bennünket, hogy ha meg nem adjuk magunkat, ha le nem rakjuk a fegyvert, ha be nem bocsátjuk őket Torockóba, akkor mind a két testvérünket felakasztják. Mi pedig nem rakjuk le a fegyvert, és nem bocsátjuk be őket, inkább mind egy lábig elveszünk. És te énnekem hiába lármázol; mert engem meg nem térítesz. Én beszélek a hozzám beszélőkkel; de ha harapnak, én is harapok. Csúnya dolog ugyan, hogy a két bátyádat felakasszák; nemesembert sohse akasztottak, hanem megtisztelték, fejét vették; de hát mit kényeskedet most? Mit válogatsz a parasztnak való, meg a nemesnek való halálban? Egyenlőség van most. Hiába kiabálsz, szidsz, rugódozol; én most viszlek Torockóra, s minthogy a két bátyádnak már „szervusz, világ!”, neked kell a csapat élére állnod; te már tudod a kommandót, s láttál Bécsben és Rómában is torlaszharcot. – De ugyan ne veszekedjél hát velem olyan nagyon.

Manassé pedig még egy szót sem szólt, csak hagyta Áront magamagával (az ő nevében is) vitatkozni.

– Nem veszekedem én veled, bátya. S bár vinnél hát haza Torockóra. Nem is rugódozom egy cseppet sem. Hanem úgy látom, hogy nem jutunk mi oda. Gazda nélkül csináltuk a számadást. Nézd azt a roppant porfelleget, ami ránk szemközt jő.

– Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is megkezdték az elmúlt estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát. Ezen az úton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne búsulj. Rossz róka az, amelyiknek csak egy lyuka van.

A Felek-hegy magaslatáról messze el lehetett látni a holdsütötte tájon; a Torda felé vezető út fehéren kanyarodott alá, a távolban magasra emelkedő fellegtől jelölve.

– Látod ezt a völgyet itten jobbra? Itt az erdős hegyhát alatt. Erre is út van. Ez vezet Oláh-Fenesre. Ezek jó oláhok; velünk tartanak. Annak a jeléül a hosszú hajukat is levágták. Azontúl jön Szent László. Ott magyarok laknak. Odáig elmehetünk szekéren. Gyilkos út biz az; egyikünknek gyalog kell menni a szekér mellett, hogy tartsa, mikor dűlni akar, s az asszonykát fel kell ébresztenünk, hogy megfogózzék a lőcsben. De te azért semmit se félj! A ló kitartja, s a szekér torockói munka, elmegy az „ördög szántásán” keresztül is, tengelytörés nélkül.

Amint a kocsi megállt, magától felébredt Blanka. Manassé odament hozzá; beszélt neki a szép csillagos égről, megcsókolta a kezét, s kérte, hogy dugja el a bunda alá, mert megfázik; azzal Áron bátya nekifordította a völgyi útnak a lovakat, s elkezdődött a veszedelmes haladás azon az úton, melyen csak fát szoktak különben felhordani.

A völgyben sötét éjszaka volt; a hold nem sütött ide le; Blanka nem tudta többé a szemeit nyitva tartani, amire különben a szekér döcögése sem invitálta nagyon; olyanokat zökkent az, hogy csoda volt épségben maradása, s néha úgy féloldalra vágott, hogy még nagyobb csoda volt fel nem borulása.

Egy ízben a keserves út felkanyargott a hegyhátra. Amint ott pihenőt tartottak, a tordai úton vágtató szekerek dübörgése úgy hangzott át hozzájuk a csendes éjszakában, mint a távoli égzengés moraja. Dél felé, kelet felé a hegyek csúcsain vereslő fények kezdtek kigyúlni.

– Milyen szép! – mondá Blanka hátratekintve. Ő nem tudta azt, hogy azok jelzőtüzek, mikkel táborozó csapatok izengetnek egymásnak emberirtó munkára való jelszavakat.

Most egy falu következett; a katonai térképen Peánának van följegyezve. Különben mindegy, akárhova rajzolta azt a jelt a mérnök; mert az a falu hosszabb egy mérföldnél; a házak oly messze egymástól, hogy egyik szomszéd a másik kiáltását meg nem hallja. Három temploma van; egyszerű faépületek. Egyik ház fel van rakva a hegyoldalba, másik le a patakpartra. Alusznak már valamennyien, csak a patakmalom ablakában ég a mécses; a kocsizörejre kitekint valaki a sötét éjszakába, és egyet kurjant.

Egy kanyarodónál megnyílik a hegyvágányt elzáró erdős hegyoldal, s oda engedi sütni a holdvilágot a csendes tájképre. Zúgó patak, telenőve égerfákkal; azon keresztül dobogó híd; a hídon túl palánkkal körülvett emeletes ház; a földszintje fehér kőből rakva, az emelete karzatos lépcsővel és tornáccal, fából alkotva, s rajta piramid élességű magas tető, hangyászpikkely módra bezsindelyezve. Körülötte öt más hasonló, de kisebb mérvű házikó. Túl rajta rengeteg nagy gyümölcsös, melynek garádja mellett omlik alá a szikláról a hegyi patak.

A kutyaugatás messziről jelzi a közeledő szekeret. – Az udvarban éjfélre kukorítanak a kakasok.

– Hallod, hogy kukorítanak a Ciprianu kakasai? – mondá öccsének Áron.

– Hát te még Ciprianut is ismered meg a kakasait is?

– Az egyiket jobban, mint a másikat. Ciprianu oláhnak született magyar nemesember. Regalista is volt. A kakasai pedig unikumok az egész világon. Tiszta fehérek, és a nyakuk, fejük egészen olyan, mint a pulykáé. A kiáltásuk is olyan öblegető hang. Különös jó faj. De Ciprianu nem ád belőle senkinek, se pénzért, se barátságért; kivéve kappant. Még a tolvajoktól is meg tudja őrizni; azért tart annyi kutyát. S ha meghallja a szekerünket zörögni, bizonyos, hogy kijön a tornácra, s kilövi a puskáját; nem ugyan ránk, hanem a levegőbe azért, hogy tudassa, hogy ébren van, s felfegyverkezve.

– Nem tartozik a fölkelőkhöz?

– Azt nem lehet tudni. Talán igen, talán nem. A nemesurak az oláhok között eddig még tartották magukat. Dáko-Romaniát szeretnék, de a demokráciát nem. Eszük is van, vagyonuk is van, s az nem kívánkozik a forradalomba.

Eközben mind közelebb értek a házhoz, melyet a patak választott el az úttól. Itt a völgy lápján jó út is volt, kissé nyirkos, de sima; sebesebben lehetett haladni.

A házcsoportot körülvevő palánkra fölkapaszkodtak a komondorok, s fejeiket kidugva a faragott deszkák között, onnan ugattak alá. Most egy lövés hangzott az éjszakában a ház tornácáról.

– Mondtam, ugye – szólt Áron.

– Úristen! Mireánk lőttek? – kiáltá föl Blanka.

– Ne féljen, ángyikám; nem nekünk szólt az – s aztán elkiáltó magát kürtnél magasabb hangon. – Ne lövöldözz, Ciprián! Asszony van a szekéren; megijed tőle.

Erre a palánkon belül nagy kutyaexekúció támadt, valaki husánggal tanította jobb véleményre a békétlenkedőket, s aztán a tanórkapun keresztül kijött egy öles termetű óriás kifordított bundában, nagy furkósbottal a kezében, s odaügetett a szekérhez, azokkal az oláhnál szokásos hibbanó lépésekkel.

– Sze treaszka, Adorján!

– Sze treaszka, Ciprián!

Az első üdvözletre támadt párbeszéd oláhul folyt, s abból Blanka nem értett semmit. Ciprián a hegyeken látszó jelekre mutogatott, s a szemei ijedten forogtak aközben. Végre megfogta az egyik ló zabláját, s erővel félretéríté az útból a szekeret, a saját kapujához vivő hídra terelve azt.

– Mi történik velünk? – kérdé Blanka.

– Semmi baj – felelt neki Áron. – A domnule azt mondja, hogy nem jó lesz ez úton tovább mennünk; mert a víz úgy elrontotta az átjárókat, hogy éjszaka még szerencsétlenül járhatunk. El kell fogadnunk a meghívását, hogy töltsük nála a hátralévő éjszakát.

Igazat is mondott Áron, de nem „egyszerre”. Mert Ciprián csakugyan nem tanácsolta a továbbhaladást ezen az úton; csakhogy nem a vizek miatt, hanem a tüzek miatt ott a hegyeken.

A nemesúr maga sietett kinyitni a kaput, s aztán szétverni az ebeket az udvaron, mely zajra többen is jöttek elő a házból. A falusi embernek soha sincs egész éjszaka, félig felöltözötten alszik az, s éjjel is fölkel körülnézni a házat, az aklokat.

A házigazdának volt egy szép leánya. Éppen olyan magas, ölet érő személy, mint az apja; szabályos, római metszésű vonásokkal. Az lejött az udvarra apja hívására, s Blankát úgy emelte le a szekérről, mint egy gyermeket. Úgy is vitte fel az ölében a ház emeletébe.

Kellemes kis kastély volt az. Tölgyfából faragva az egész, ami simára volt gyalulva és kifényesítve. A konyha, mely egyúttal előtornác, tiszta, mint egy sekrestye, fényesre csiszolt cinedényekkel a tálason. A tűzhelyen még nem aludt ki a tűz, a friss gyaluforgácstól felélesztve, egyszerre lángra kapott az, s a kürtő úgy volt csinálva, hogy annak a hátlapja mázos kemenceoldal alakjában a konyha melletti szobát fűtötte.

A házigazda és leánya csupa szívesség voltak vendégeik iránt. Egyik asztalt terített számukra; másik hozzálátott a kedvenc étel: a bálmos készítéséhez. Felhordták eléjük, ami csak jó és ízletes volt a házuknál, s kínálták erősen Blankát valami idegen nyelven, ami hasonlított az olaszhoz, de amiből azért ő egy szót sem értett.

– Tudnak pedig magyarul is mind a ketten – súgá egyszer Áron Blankának, mikor magukra maradtak –, de most olyan idő van, amikor elfelejtették.

Blanka aztán törte rajta a fejét, hogy micsoda idő lehet az, amikor az ember valamit elfelejt, amit máskor tudni szokott.

Blanka annyit tudott meg, hogy a ház leányát Zenóbiának híják. Mikor asztalhoz ültek, Zenóbia kezet akart csókolni Blankának. Blanka nem engedte azt, hanem magához ölelte a leányt, s megcsókolta annak a szép arcát.

A házigazda nagy dolgot csinált ebből!

Blanka nem érté, mit beszélt, de az oláh oly elevenen tud kezével, arcvonásaival magyarázni, hogy Blankának abból, amint Ciprianu a fejéhez kapkodott, Áronnak a vállát megtaszigálta, a saját összefogott ujjai hegyét megcsókolgatá, égnek emelt fejét himbálta, a szemöldökeit felrángatta; lehajolt meg felegyenesedett, a mellére ütött, aztán megint nagy izmos tenyereit Blanka felé cirógatásra forgatta – ki lehetett venni olyasmit, hogy az oláh-magyar nemes büszke erre a leányának adott csókra.

Míg Áron ezalatt még kurtábban húzta össze a nyakát a válla közé, s csak a kurta bajuszát rángatta, s aztán úgy szétvetette a lábait, mint mikor valaki háborgó tenger közepett áll meg a hajó födélzetén.

Utoljára kirohant Ciprianu az ajtón, le a lépcsőn, s néhány perc múlva megint be a szobába, kísérve nagy siralmas kárálástól és kotkodácsolástól. Egy kakast meg egy jércét hozott lábaiknál fogva egymáshoz kötve, abból a dicsőséges fajból, amelyiknek olyan a feje és nyaka, mint a legszebb kalekuti pulykának. Azt a párt keleti nagylelkűséggel odanyújtá Blankának.

Blanka mosolygott, és szívesen fogadta az adományt. Gondolta, most már neki is gazdaságot kell majd alapítani; kezdetnek ez is jó.

Ciprianu nem várta be a hálakitörést; goromba szerénységgel eltűnt a szobából.

– No, ángyikám – dörmögé Áron –, maga sem sejti, micsoda nagy dolgot nyert most el. Soha ebből a fajból Ciprianu még a püspöknek sem adott kakast jércével együtt ajándékba. Most már nyugodtan alhatunk a házában; úgy megvette a szívét. Ciprianu kakasával keresztülmehetünk az egész oláh táboron. Ez olyan, minta pazsuránk volna.

Blanka nevetett. Tudta is ő, hogy mi az a pazsura. Olyan volt valóban, mint egy szent; égő parázs fölött járt-kelt, s még csak a ruhája szegélyét sem égette meg.

Annak az egy „szónak” pedig, hej, de sok özvegy, árva volt a kísértete! Blanka ki volt fáradva; alig várta, hogy lefekhessék.

Ciprianu háza jól el volt rendezve vendéglátáshoz; ahogy a nemeseké szokott lenni az oláhoknál. A népes, nemzeties meg van tartva náluk; de a finomság és bőség mutatja az előkelőt. Mennyezetes nyoszolyák voltak mindenki számára, csak a háziúr maga aludt, ős szokás szerint, künn a konyhaajtó előtt keresztülfekve, bundájába takarózva, mellette a duplapuskája.

A benyílóban volt két ágy; azokba Blanka és Zenóbia feküdtek, s a konyha melletti szobában Áron és Manassé.

Mindenki lepihent az Úrban.

Azonban rendesen olyankor tud az ember legkevésbé aludni, mikor legjobban el van fáradva. Szokatlan volt Blankának az ilyen mezei lakban az éj, ami nem oly csöndes, mint a városi éjszaka. A sok kutya egyre ugat, az egyik elhagyja, a másik rákezdi. Majd meg a kakasok jelentik, hogy „holnap” van már. Aztán rákezd az egész tyúkól kodácsolni. Valamelyik háremhölgy bizonyosan menyétről álmodott. Benn a házban is élethangokat ad az álom világa, s az ilyen fából épült házban minden keresztülhangzik. A házigazda álmában horkol és fújtat, álmodott ellenfelekkel veszekszik, tolvajt akar fogni. Majd meg a szobatársné kezd el álmában nyöszörögni, zokogni; egyszer csak megszólal álmában magyarul, ki ébren egy szót sem akart tudni e nyelven, s suttogja szerelmesen: „Óh, kedves Dávid! Ne hagyj itt! Ölelj meg!” Aztán reszketve nyög, mint egy haldokló.

Blanka szeméből mind kiment az álom.

Csak egy deszkafal választó el Manassétól, ki egy ágyon feküdt Áronnal. Ha Blanka a deszkafalhoz érteté ajkait, és túlfelől Manassé, megcsókolhatók egymást. Blanka egyre nyugtalankodni hallá Manassét, mintha nehéz küzdelemben volna valakivel. Beszélt, vitázott; bizonyosan álmában.

– Nem. – Nem bocsátalak el! – Egész hazámat megfürösztöd a vérben…… egész nemzetemet keresztülviszed a tűzön: … de az én kis szigethazámat nem hagyom tőlem elvenned!… Azt Temagad körülvetted szikláiddal… benépesítetted szelíd, békés néppel… Nekem az utolsó menedékem az özönvízben… Odaviszem nőmet… Add vissza azt nékem a Te erős kezedből… Küzdök Veled! Harcolok Veled!… Nem rázhatsz le Magadról… Nem bocsátalak el Tégedet, míg meg nem áldasz engemet!…”

S az álomküzdelemnek ököl- és könyökdöféseit mind a szegény Áron oldalbordáinak kellett elviselni, ki, midőn megsokallta végre, felrázta öccsét álmából, s fülébe dörmögé:

– Kivel küzdesz így, öcsém?

– Az Istennel! – sóhajta fel Manassé.

– Miként Jákób El-Bethelben?

– S nem eresztem el „Őt”, míg meg nem áld; miként Jákóbot El-Bethelben.

– Vigyázz! Mert kificamítja csípőcsontodat!

Azzal Manassé is a deszkafal felé fordult. Blanka is. Csak kétujjnyi tölgyfalap volt közöttük. Akkor aztán elaludtak.

Az „Úr” pedig mondá fölöttük: – „Én vagyok a mindenható erős Isten! Növekedjél és sokasodjál. Nép és népeknek gyülekezete származzék tetőled! Mert ha Isten ellen diadalmas voltál, az emberek ellen is diadalmas leszesz…”


VisszaKezdőlapElőre