XIII.

Manassé elővette a tárcáját, s annak a pergamenlapjára e sorokat írta tollal:

Kedves Áron bátyám!

Lehetetlen az, hogy én álomra hajtsam fejemet, amikor Simon és Jonathán bátyám feje fölött a halálpallos függ.

Lehetetlen az, hogy az én drága kis szülöttevárosomat irtóharc színhelyévé tenni engedjem.

Lehetetlen az, hogy én arra a völgyre – mely az emberölést nem ismerte erénynek soha, ahova nőmet azért akarom vinni, hogy megismertessem vele az embert a maga ősártatlanságában, az Istent a maga végtelen szeretetében – most tűzlángokat, vérfürdőt vigyek.

Megkísértem azt, amit lehetőnek tartok.

Míg ti csendesen alusztok az Úrban, én elmegyek fölkeresni a fölkelő tábor vezérét. Amit erőszak, fenyegetés ki nem vihet, jó szó, engesztelő hang elérheti. Én két bátyámat a halálból és fogságból megszabadítom. Nincs félelem, mely ettől visszatartson. – Valamint hogy nincsen öröm, nincsen gyönyörűség az életben, mely rábírjon, hogy a siralomházba tett testvéreim börtöne mellett lopva osonjak el, s menjek lakodalmat ülni, amíg őket veszteni viszik.

Egyedül megyek közéjük és fegyvertelenül.

Ti jöttök énrám dárdával, pajzzsal, én pedig rátok a seregek urának nevével!

Hiszem, hogy győzni fogok.

Téged pedig arra kérlek, hogy légy oltalmazója egyetlenemnek. Mindenekelőtt a Balyika-várat hagyjátok el kora hajnallal. Ittlétünket már egy ember tudja, s az elárulhatja.

Te ismered az utat innen a »Porlik-barlang«-hoz, aminek létéről kevesen tudnak; az jól el van rejtve itt a sziklák között. Oda költözzetek át.

Én reggelre a Monasteriától szintén oda fogok jönni a két bátyámmal együtt. Amelyikünk elébb érkezik, a másikat nyugodtan bevárja.

Ha pedig azt végezte volna felőlem az Úr, hogy feladatomban elbukjam; akkor légy gondviselője egyetlenemnek. Mentsd meg innen, de ne hadd elveszni a világban. Ha családunkat megtartja az Úr, fogadjátok őt testvérül magatok közé. Ő hozzátok méltó. Balsorsomat, ha utolér, kímélettel add tudtára. E tárcában van az ő vagyona és az én megtakarított keresményem – ennek viseld gondját.

Dávid bátyám annyira hasonlít hozzám arcban: szívében sokkal jobb, mint én…

Mindenemet reáhagyom…

Aztán ne mutasd előtte, hogy miattam keseregsz.

Ha Isten velem, ki ellenem?

Öcséd, Manassé”

Mikor ezt megírta, a tárcából néhány bankjegyet vett magához, s azzal a tárcát Áron bekecsének külső mellzsebébe dugta.

Aztán odahajolt csendesen Blanka fölé; egy csókot lehelt tiszta homlokára, a tűzre új rőzseköteget rakott, s köpenyét vállára vetve elhagyá a barlangot.

Az udvaron felnyergelé a lovát, s keresztültörtetett a kaput elzáró csipkebozóton.

A hold akkor jött fel; utolsó negyedében járt már; egy idomtalan, világító jégtömeg a csillagok között. Világánál kivehető volt a patakmeder útja, melyhól a Balyika várától néhány száz lépésnyire egy meredek lejtő visz fel a Monasteria fennsíkjához. Merész, kockáztatott út, görgeteg kövek között; a paripát jobb kantáron vezetni, mint rajta ülni, de az erős akarat legyőzi az erős akadályt. Fél órai nehéz fáradság után Manassé elérte a Muntye fennsíkjának kezdetét, mely szálas tölgyerdővel volt fedve.

Jó kalauza volt az éjben a hegyormon meggyújtott jeltűz, melyhez hasonlók több hegytetőn világítottak közel és távolban; égő felkiáltójelek az éjben, mintha Erdély minden hegyei összebeszéltek volna, hogy ma tűzokádókat játszanak.

E jeltűzből megtudta azt, hogy hol van annak a fölkelő tábornak a főhadiszállása, amelyik Torockót fenyegeti.

Afelé tartott. A fölkelő tábornak nem voltak előőrsei; ez nem szokás – útjában egész a Monasteriáig nem talált senkit, aki feltartóztatta volna. Ott leszállt a lováról, azt megkötötte egy fához, s aztán gyalog ment a kis tornyos épületig, mely zárda és kápolna volt egy személyben, s ez alkalommal, mint egyetlen födél a hegyháton, főhadiszállás is.

Az épület bejárata előtt volt két őr, mind a kettő hason feküdt, és aludt. Az egyiket megrángatta Manassé, hogy bejelentesse magát vele; az nem sikerült sehogy, a másiknak aztán békét hagyott. Kénytelen volt minden bejelentés nélkül belépni az ajtón a Monasteriába.

Künn hamvadóban voltak az őrtüzek; csak az egy szurokkal bekent jelfa égett lángolva. Aludt az egész tábor csendesen. Felőle mind el lehetett volna lopni azokat a hosszú faágyúkat, amelyek mellett a vontató bivalyok kérődztek csendesen.


VisszaKezdőlapElőre