XIX.

Az örömnap szokás szerint nagy áldomással végződött; meg voltak híva a családi lakomára a város notabilitásai, az őscsaládok fejei, kiknek eredetét egy erdélyi tudós a makkabeusokig vezeti fel, a lelkész, a bírák, a tanárok s a nemzetőrség altisztjei. A nagy családi étterem egészen megtelt velük.

Blankának volt mit bámulnia Zsuzsánna néne gazdasszonyi talentumán, kinek azon a feladaton kívül, hogy egy nagy társaságot közmegelégedésre ellásson mindennel, ami kívánatos, még arra is figyelmének kellett lenni, hogy az asztal vendégeinek minő kényenckedéseit kell kielégíteni. Mert ahány ember, annyiféleképpen szereti az ételt elkészítve látni. Egyik tejszínnel óhajtja a puliszkát, a másik kászutúróval; egyik pörkölve a malacot és paprikás lében, a másik ropogósra sütve nyárson. Rétesben, bélesben s a torockói „somodi”-ban pedig ahány ember, annyifélét kíván. Tisztelendőnek, bíró uramnak saját kedvenc ételeik vannak, amikről nem szabad megfeledkezni. Az egyik tanár is, tiszteles Vernezs uram, kivételt képez. – Magában a családban a legöregebb bátya egész háza népével együtt vegetáriánus. Azoknak csak növényi eledelt szabad feladni; ők soha húst nem esznek. És a többiek, kik velük egy asztalnál lakomáznak, nem akadnak fel e különösségben; nem bosszantják őket kínálgatásaikkal, nem gúnyolódnak velük; ők amellett egészségesek, és meg vannak elégedve.

A tanár azonban nem veszi igénybe a maga részére a gyülekezet toleranciáját. Vernezs uram hódítani, küzdeni és téríteni akar a maga meggyőződései mellett. Ő a környékbeli vegetáriánusok doktora és patriarchája. Csak a csontja meg a bőre; de az eltörhetlen csont és elviselhetlen bőr, aminek semmi sem árt meg. Ő az igazi ortodox vegetáriánus! Még a növényfélét is csak nyersen eszi, sohase megfőve vagy sütve. Az ő osztályrésze a gazdag lakománál vékonyra szelt retek, hosszúra hasgatott murok; élő állattól nem fogad el egyebet, csak a mézet. Kenyerét apró dercepogácsák képezik, minőket gazdasszonyaink kenyérélesztőül szoktak megaszalni a napon. S minthogy éppen Áron bátya mellé került az asztalnál, még kötődik vele, kínálgatva őt a nyers sárgarépájával, amit ez nemzeti büszkeségből utál akármi alakban.

Blanka ájtatos kegyelettel figyel e rendkívüliségre; azt hiszi, hogy ez valami vallásos fogadalom. Áron bátya, ki vele szemben ül, észreveszi ezt a gondolatot az arcáról, s nevetve mond neki:

– Azt ne gondold ám valahogy, drága briliántom, hogy a nyers gyökérevés a hitágazatunkhoz tartozik, mert akkor én rég kikeresztelkedtem volna belőle; vagy elmentem volna egy olyan világrészbe, ahol a fán terem a rostélyos.

S hogy hitvallása becsületét megmentse, kapott is a tányérjára egy olyan darab sült húst, mint maga a tányér, amiből a piros lé kiszivárgott, amint a villát beleszúrta.

– Aki pedig az állat vérét megkóstolja – mondá a tanár –, az az embervérre is rászomjazik.

– Márpedig a tanár úr lakomáiról szoktak a vendégek véres szájjal hazajönni – vágott neki vissza Áron bátya.

S minthogy efölött az egész asztal népe nevetett, Áron bátya megmagyarázta a célzás értelmét Blankának. Vernezs tiszteletes úrnak keresztneve is van; Lajosnak híják; a nevenapját ő is meg szokta tartani; a vendégeinek olyankor felhord mindent, ami csak jó és drága: nyers murkot, burgonyát, zöld mandulát, borsót, s végül egy tál jó érett paradicsomalmát. Aki ebből eszik, bizony véres lesz tőle a szája.

A tanár úr ezt is komolyan vette.

– Csak egy évig laknék ön a növények országában, sohasem kívánkoznék onnan többé vissza.

– Hiszen én is szeretem a növényt – a sült mellé – mondá Áron bátya, kezébe fogva egyet azon szárastul föltett zöld hagymák közül, amik különösen az ő számára voltak rendeltetve.

– És tudja-e ön – szólt a tanár –, hogy azon hagyma, mely ez évszakban már ritkaság, s egyedül az ön kedvéért termesztetik, egyike a legritkább növényeknek, amik egy botanikus érdekeltségét felkölthetik; ez az „album obliquum”, ami egész Európában nem jön elő másutt vadon, mint a Tordai hasadékban. Bölcsője az Euphrát vidéke. Valószínű Carus cézár légiói hozták onnan magukkal, azok honosították meg Salinopolis vidékén.

Áron bátya bekapta a hagymát.

– Né! Bizonyára mondom, valóságos perzsiai íze vagyon neki. Mintha csak ahajt szakították volna Szemiramisz kertjéből. Kóstold meg, rózsaszálorr, milyen fölséges.

Ez a kínálás Blankának szólt.

Csak akkora kis hagyma volt az, mint a legkisebb mogyoró.

És mégis, mikor Blanka mosolygó ajkaihoz vitte Szemiramisz és Vasthi királynő kedvencét, nagy, beszélő szemeivel Manasséra tekinte félve.

S csak hárman értették meg e tekintetet: ő, Manassé és Áron bátya. Mert Szemiramisz és Vasthi királynők óta mind a mai napig mindig a Salamon pecsétje volt a női ajkon a hagyma.

Vasthi királynő azzal veszté el koronáját, hogy férje, Ahasvér király hívására az izente neki vissza: „Ma hagymát ettem.”

– „Mi ketten” ne féljünk tőle – szólt ravaszul hunyorogva Áron.

Én élhetek vele holtig, te pedig tizenegy hétig.

Blanka elértette azt. A Székelykő völgyében a vőlegény és menyasszony az eljegyzés idején át végtől végig az utolsó napig tanulják egymást – tisztelni. Az első csókot az esküvő után váltják.

Anna segélyére akart sietni Blankának; most már ő is elértette a példálózást.

– Áron bá! Az nem lesz olyan hosszú idő.

– Nézd, a kedves galambocska, hogy akarja tanítani a vén baglyot, merre kelljen botorkázni a sötétben. Hát számláljunk, édes mézem. Holnap bejelentjük az esperesnek, hogy Blanka húgunk egyházközségünkbe akar átlépni; a törvény azt rendeli, hogy két hét múlva újra meg kell jelennie ugyanott, s ismételni elébbi elhatározását. E két hét. Aztán jön hat hét a válóperre. Egy krajcárral sem adják alább. Ez már nyolc. Aztán még a háromszori kihirdetés. Tizenegy. Bizony hetvenhét napig lesz teneked éjjeli, nappali társad a mi kedves virágszálunk.

Mire Blanka és Anna szerelmesen megölelték egymást.

Blanka nem is lett rosszkedvű.

– És én még öt napot adok hozzá.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy én nem megyek holnap mindjárt az esperes úrhoz, hanem megvárom előbb a vasárnapot; elmegyek a ti egyházatokba, végighallgatom a szertartást, s csak azután nyilatkoztatom ki, hogy híve akarok lenni e gyülekezetnek.

Áron csak elbámult ezen az okos beszéden. Sehogy sem illett az arra az ártatlan, semmi bölcsességre nem formáltatott ajkakra, amik azt elmondták.

– Hallja ezt, nagytiszteletű úr! – szólt oda az esperesnek. – A mi oltáriszentségünk nem akar egyik templomból a másikba átköltözni, amíg meg nem tudja, hogy ott mi lakik. Bizonyosan nagyon megrémítgethették szegénykét, akik le akarták beszélni. Hogy mi kisgyermekek vérét használjuk az áldozathoz. Hogy a Bafomet bálványt térdepeljük körül. Hogy a Jézus Krisztusnak, a mi szerelmes urunknak viaszkból épített alakját gombostűkkel szurkáljuk szíve táján.

– Eredj, nagy bolond vagy, Áron! – csattant fel erre Anna, s meghajítá bátyját egy kis galambkával. (Szokása volt asztal fölött kenyérgalacsinokból apró madárkákat alkotni remeklő ügyes ujjakkal, és futó nyulacskákat, egérkéket. Egy ilyen plasztikus alakot hajított Áron felé.)

– Senki sem szólt mirólunk Blankának semmi rosszat – mondá Anna –, de Manassé bizonyára megmondá neki, mikor a kezét megkérte, hogy a mi egyházunk nem átjáróház találkozni akaró szívek számára; nem azilum más vallás elítéltjeinek. Ismerje meg elébb az Istent és az embert, kivel e ház megtelik, azután kérjen benne magának helyet.

Blanka elbámulva tekinte Annára.

– De hát hogy tudod te ezt, hogy Manassé hozzám így szólt. Egyedül voltunk; sík tenger közepén; száz meg száz mérföldre innen. Se madár, se felhő nem járt fölöttünk, hogy elhozhatta volna hozzád, amit Manassé beszélt.

– Hát nem tudod, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk? – mondá Anna, s aztán kezét az asztalon átnyújtva Manassénak, sokáig néztek egymás szemébe, azzal a mondhatlan gyönyörérzettel, amiben egy kétfelé osztott lélek kéjeleg, midőn saját felével ismét összetalálkozik.

A nagytiszteletű úr kenetteljes áldomása ismét helyreüté a derült hangulatot; költői virágokat s bibliai forgácsokat használt hozzá – igen szép tószt volt.

Mire az áldomások egész sorozata következett, vígak és lelkesültek, egyszerűek és felcikornyázottak; és egyetlenegy hang el nem árulta az egész asztal fölött, hogy a mai nap ünnepélye több, mint egy vidám eljegyzési lakoma – ez egy komoly népünnep, a Torockó és a dákoromán felkelők közötti békekötés áldomása. Mindenki tudta, hogy az egyetlen vendég előtt ezt el kell titkolni – amíg lehet.


VisszaKezdőlapElőre