XXIII.

Mik voltak azok a zalatnai napok? Egy névtelen történet, minőket földdel betakarni szeretünk, s a kizöldült pázsitot nem bolygatjuk fölöttük. Azt mondjuk: a végzet keze volt; annak méltóztatott egyszer az „embert” mint elemi csapást mutatni be a világnak. Árvíz, jégeső, tűzokádók lávája emberalakban.

Hogy Torockó új vendége előtt titokban lehetett azt tartani, ami hozzá oly közel történik, annak igen egyszerű magyarázata van. Nem voltak hírlapok. Kolozsvárott a sajtó megszüntette működését, s Magyarország felől nem volt postajárás.

Olyan idők voltak.

Hanem ha távolabb elmegyünk a színhelytől, majd ott megtudunk belőle valamit.

Caldariva márkinő ez idő szerint Bécsben időzik.

E nő jellemének megértésére el kell némely előzményt mondanunk.

Férje, Caldariva márki, valóságos nápolyi főnemes volt. Keze által a szép Cyrene-ből valóságos márkinő lett. S a nápolyi udvarnál ez elég cím volt az elfogadtatásra. Igaz, hogy Caldariva Rosina ellen nem is lehetett akkor semmi olyan vádat felhozni, mely előtte a magasabb társaságok bejáratait elzárja.

Mikor a márkit az a baleset érte, melyet már említettünk, a gyászos özvegy Rómába költözött. Ott ismerkedett meg Cagliari herceggel, akinek azután később bizalmas barátnéjává lett.

Még Rómában nem érezte a viszonyok semmi közvetlen hatását az életben. Diplomaták és főpapok csakúgy látogatták szalonjait, mint azelőtt, s a vatikáni fejedelem mellett nincs fejedelemnő, aki srupulózus legyen megválogatni a hölgyeket, akik előtt nyitva vagy zárva kell lenni a „boscarettó”-nak.

Hanem amint Cagliari herceg felköltözött Bécsbe, s a szép márkinő is egyidejűleg a fővárosba tette át székhelyét, nagyhamar tapasztalá, hogy az ottani magas régiókban sokkal hidegebb a levegő, mint az olasz capitálékban.

Caldariva márkinőnek nem volt elég a magas cím, hogy minden ajtó megnyíljék előtte. A bizalmas viszony közte és Cagliari herceg között olyan volt, mint a pókháló a korona ágain. Azt le kellett onnan tisztítani.

A márkinő bizonyos volt afelől, hogy a herceg nem tud az ő bűvköréből menekülni soha többé; azért azt a tanácsot adta neki, hogy házasodjék meg.

Ő maga választotta ki számára, akit nőül vegyen: a kolostorból csak akkor kikerült Zboróy Blanka grófkisasszonyt.

Tudta előre, hogy ez igen szerencsétlen házasság lesz, s számított rá.

Annyi célt elért vele, hogy a herceg megnősülése által a saját hírnevének hiányosságai, úgy-ahogy tatarozva lettek. A külső tisztesség meg volt mentve.

Cagliari herceg mint diplomata igen becses személy volt a sorsintéző körökben; közbenjárása által sikerült egy meghívót kieszközölni Rosina számára is egy udvari bálba.

Az akkori bécsi udvari bálok feszes etikettje erős ellentétet képezett a nápolyi mulatságok kedélyes fesztelenségével szemközt.

A szép márkinő elég érzékkel bírt észrevenni azt, hogy őt ott lenézik. Ez még nem elég erős szó. Nem látják meg.

A sorba állított szép élő kariatidák mindenfelé fordulnak, csak őfeléje nem.

A feszes rendben fölállított cercle átelleni oldalán megpillantja az ifjú Cagliari hercegnőt. Valóságos gyermek még. Mosolyog, köszönget jobbra-balra, hanem mikor átellenesére kerülne a tekintete – akkor lesüti a szemeit, és elkomolyodik; vagy átugorja azt tekintetével.

A márkinő megjegyzi magának, hogy ez a nő tudja azt a mesterséget, hogyan kell valakit meg nem látni; annyira meg nem látni, hogy vonásaira se emlékezzék, ha valaha összejön vele.

Azután elkezdődik a tánc. A vendégcsoport közül felszínre kerülnek, akik eddig háttérbe voltak szorítva: a fiatal hadnagyok és kancelláriai fogalmazók, akiknek feladatuk az ünnepély táncrendi részét gyakorlativá tenni. A szertartás mestere bemutatja őket a szép élő szobroknak, s azok egyenként lejtésre kelnek, selyemuszályaik kört seprenek a sima parketten – csak a szép Cyrene-ért nem jön senki. Az egész valcert végignézi.

Most a zenekar a francia négyes előjátékát hangoztatja; az ifjú urak sietnek foglalkozni, a táncoszlop alakul; a szép Cyrene megint ott marad, mintha ő volna egyes-egyedül márványból.

Ekkor egy festőmintának való szép ifjú alak válik ki a tétlen vendégtömegből, s a szertartás rendezőjével odavezetteti magát a márkinőhöz.

– Vajdár Benjámin úr.

Óhajt abban a szerencsében részesülni, hogy a szép úrhölggyel egy chassé croisé-t ellejthessen.

Ez a szerencse megadatik neki.

Ettől a pillanattól fogva rabja volt Vajdár a szép Cyrene-nek.

A francia négyes jó suttogási találkozó. A szövevényes csoszogó tánc alatt annyira mentek egymással, hogy a márkinő felhatalmazta Vajdárt, hogy őt meglátogassa.

Ez ifjú az ő reputációját mentette meg, mert a hivatalos báli tudósító kénytelen lesz a márkinő nevét is fölemlíteni, midőn a française táncoszlopának résztvevőit az utókor számára megörökíti.

Diadalát csak az utolsó táncábra zavarta meg. A „lánc”-ban minden találkozó kezét nyújtja egymásnak sorba, s mikor Cagliari hercegnő találkozott a szép Cyrene-nel, csak a legyezőjét nyújtá neki, és megint nem nézett rá.

Talán egész öntudatlanul tette. Talán másnak sem adott kezet. Talán nem is tudta, mennyire megsértett akkor egy nőt. Talán azt sem tudta, hogy az egy olasz nő, s az olasz nők között az, akit a világ a „szép Cyrene” névvel tisztel meg, és gúnyol.

Azt pedig, hogy minő átkos ellentéte van ezen nő csillagának az övével, bizonyára éppúgy nem ismerte, mint ahogy nem ismerik az angyalok a hét főbűnt.

Nem sok időre ez első találkozás után Vajdár Benjámin elhagyta a szerény subalternus állomást az udvari kancelláriánál, hogy Cagliari herceg magántitkárja legyen.

Azon időkben egy dúsgazdag főúr magántitkárjának állomása a legnevezetesebb közhivatalokkal versenyzett.

Vajdár kora ifjúságától kezdve üldözte az élvvágy, a gyönyörvadászat, az úrhatnámság. Ezeknek a rossz ösztöneinek sok lelkiismeretbeli kérdést alárendelt.

Menyegzője ki volt már tűzve Annával, s ő az utolsó napon írta meg, hogy visszalép. Az egész család együtt volt már, vártak reá, s helyette a kegyetlen levél érkezett meg.

Azt nem is tartotta szükségesnek tudatni egykori jótevőivel, hogy egyúttal hitét is megváltoztatta. Ez nagyon természetes volt. Cagliari herceg nem tarthatott unitárius titkárt.

De átesküdött volna ő már akár phansigarnak is, amióta annyira elveszté eszét, hogy a főurának mind a feleségébe, mind a barátnéjába belészeressen.

A márkinő ismerte mind a két őrültségét, s táplálta mind a kettőt kápráztató reményekkel.

Vajdár, mikor valami gyönyörvágyat kellett kielégíteni, nemigen volt skrupulózus annak megszerzésében.

Az úrkodás és bonviván életmód a fiatalembert odatántorítá, hogy megismerkedjék az uzsorásokkal.

Azok pedig előrevigyázó urak. Tudják, hogy egy fiatal hivatalnoknak, aki hazulról semmit sem várhat, nem sokat ér az aláírása. Benjámin nem sokat tusakodott magában a lelkiismeretével, hogy a hozzá legközelebb eső jó barátja nevével adjon a saját magáénak nyomatékot. Utánozta Manassé nevét a váltóján. Hiszen leendő sógora volt, és igen jó ember, aki, ha megtudná is, megbocsátana érte; de meg hitte is, hogy az sohasem fog napfényre jönni. Az uzsorás becsületes ember, akinek a szavában bízni lehet. Ha egyszer az megígérte, hogy a letett váltót senkinek nem fogja mutatni, hát akkor nyugodtan lehet aludni felőle.

Mikor aztán a hercegnél hivatalba lépett, s egyszerre nagy pénzelőleget kapott, az első dolga az volt, hogy az uzsoráshoz siessen, azokat a bizonyos váltókat kifizetni.

A pénz férfia megvigasztalá nagyon: nem kell már azokat kifizetni. Neki bizony egy kis pénzzavara volt; szüksége volt a jó papírjait folyóvá tenni: a letett váltókat elvitte ahhoz az úrhoz, akire utalva voltak, s ez igazi gavallér ember, kifizette azokat első látásra.

Benjámin meg akarta enni az embert dühében!

Az ő hamisított váltóit annak az embernek a kezébe juttatta, kinek a testvérét ő éppen az idő alatt oly csúful meggyalázá. Odaadta a nyakára hurkolt kötél végét a legkeserűbben megbántott ellenségnek.

Ez ember őt most üldözheti az egész világon keresztül, s még csak azzal sem segíthet magán, amivel férfi férfi ellen szokott föllépni, ha egy láncot ketté akar szakítani, mely őt akadályozza: még csak meg sem ölheti. Hisz a kihívásra elég annak fölmutatni a hamisított váltókat, s nem lehet párbaj.

Manassé pedig kerülte őt e nap óta.

Vajdár megjelenése a Cagliari-palotában nyílt kitörésre hozta a hercegi házastársak közt lappangva izzó ingerültséget; egy délután a hercegnő elhagyta a palotát, s egy nevelőintézetbeli barátnéjához menekült Magyarországba. Onnan indítá meg a válópert férje ellen.

A közbejött nagy politikai fordulatok aztán fölforgattak minden eddig létező rendet. A világnak nem volt gondja a hercegek magánéletében előforduló botrányokra, s a főudvarmesterek, amióta a „tisztelt polgártársak” talpai otthagyták a nyomaikat a fényes parketten, nem válogattak többé olyan nagyon a márkinőkben.

A herceg válópere – még inkább a római események – aztán Rómába szólíták a herceget, titkárját és barátnéját.

Az a gondolat a márkinő agyából került ki, hogy megfordítsák az eddigi viszonyt a két nő között, s az elválás után Blankát Vajdárhoz adják nőül, kit a szerelemszomjas herceg kész volt fiává fogadni – ilyen eredményért.

Hanem aztán önmaga elrontotta megint az egészet. Lehet, hogy Blanka miatt nehezen kivihetőnek találta a cselszövényt. Nyomára jött Blanka vonzalmának Manassé iránt. Most azután más tervet főzött ki. Egészen nagyra nevelni Blanka szívében azt a szenvedélyt, s bukott nővé tenni őt általa.

A kúria ítélete a válóperben a márkinőre nézve is kényelmetlen lett. A hercegnek nem lehetett újra nősülni, amíg elvált felesége él.

Most már nem volt elég, hogy megalázza, összetörje azt az asszonyt, most már az kellett neki, hogy el is temesse.

Úgyis halott volt már. Annak egy nappal több vagy kevesebb ezen a világon, nem sokat számít már.

És akkor egy csodatevő varázsló rábeszéli ezt a halottat, hogy hagyja el a sírboltot, s kezdjen el egy új életet az Isten szabad ege alatt, s az bejelenti egész naiv őszinteséggel, hogy őneki bizony megtetszett az a szép világ, s visszaküldi koporsóját az elvált urának, az özvegyi évdíj aranyaival s a szentszék ítéletének papírhamvaival együtt.

Mármost mi vár erre az asszonyra?


VisszaKezdőlapElőre