XXVI.

Vajdár Benjámin, hogy méltó katasztrófával végezze a megkezdett tragédiát – sietett a Sperlbe.

Ott jó ismerőse, a főpincér közlé vele azon nagybecsű titkot, hogy főnöke is itt van, valamelyik cabinet séparéban soupézik, két rangjához illő úrihölggyel.

Benjámin benyitott hozzájuk.

– Tudtam bizonyosan, hogy idetévedsz! – szólt nevetve a herceg, amint ő belépni látta. – Nézd: teríttettem is számodra.

A kerek asztalnál volt még egy negyedik számára való ülés.

Abban az évben legújabb párizsi divat volt a „fleurs animées”; az egyik delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy gazdag lakoma romjai hevertek az asztalon. A tulipán-márkinő kezében tele pohár, melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kacagás miatt.

– Íme, egy tékozló fiú, aki elhitette magával, hogy én az ő apja vagyok! – szólt a herceg, a minden feszély nélkül közéjük telepedő Benjáminra mutatva.

Ekkor észrevett rajta valamit.

– Te! Neked az egyik pofád veresebb, mint a másik.

– Igen, féloldali hideglelésem van.

– Féloldali hideglelés! Sohase hallottam ilyennek hírét. Gyógyíttasd magad, fiam!

– Azt teszem – szólt Benjámin, odatartva poharát az éjviola-márkinő elé, ki azt teletölté pezsgővel.

– Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd, hadd tartsak egy kis orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer forintból, amit a volt feleségem decemberi havi illetményéül átvettél?

– Éppen arról akartam beszélni – szólt Vajdár a kés fokát a túlhabzó pohárra téve. – Kérem a januári illetményt, de rögtön.

– Rögtön-e? Talán még ma?

– Igen. Még ma.

– S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még novemberben megírta nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az apanázsáról a levél keltétől fogva lemond? Nem jutott a te kezedhez az a nekem szóló levél?

Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a citrom nedvét az osztrigára.

– Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herceg, aki minden ízében nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy „Az nekem mindegy, mit tesz az asszony, de amíg az én nevemet viseli, addig nem szabad besároznia a cipőit a gyalogjárással”.

– Brávó. Ezt jól adtad. Tehát mármost még ki is házasítsam, ugye? Erre kell a januári illetmény?

– Nem erre kell, hanem valami másra.

– Mi az a más?

– Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a mulatságot; majd reggel.

– Én most akarom hallani.

– De vajon a grófnők akarják-e?

– Márkinők! Te naplopó. Az a kérdés, hogy érdekes-e.

– Érdekes! De nagyon erős.

– Ah! Piquant! Interessant! Csak ki vele. A márkinők szokva vannak ahhoz.

A két delnő kíváncsian vonult közelebb. Az éjviola legyezőjét vette kezébe.

– Tehát röviden ez az eset – szólt Benjámin –, hogy a szép Blanka e percben halva fekszik.

A herceg hátrahökkent.

– No, fiú! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak. Ismered gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem. Ahol arról beszélnek, onnan eltávozom.

– Kérdezve volt, s én a kényszerítésnek engedtem. Szívesen elhallgatok.

– De nem! Vond vissza! Mondd, hogy nem igaz! Csak tréfálni akartál velem.

Vajdár fölállt, és meghajtá magát mélyen.

– A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és jóltevőm irányában nem hagyom magamról föltenni.

– No, ülj helyedre, ne bolondozz. Hol fekszik halva?

– Valahol az útfélen, Nagyenyed és Felvinc között, elterülve a havon, átszúrva lándzsadöfésektől.

– Hisz ez őrült beszéd.

– Lehet, hogy az, de való. A hadügyminisztériumhoz hiteles tudósítások érkeztek W-r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő rosszall. E tudósításokat én olvastam, s szolgálhatok a részletekkel.

És aztán elmondott néhány eseményt a pokoli hadjáratból, ahogy azt ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugallja.

A tulipán-márkinő a háta mögé önté a fölemelt pohár tartalmát, s az éjviola egészen beburkolta magát sáljába. A hamis márkinőknek jobb szívük volt, mint az igazinak.

– S honnan gondolod, hogy Blanka is ez áldozatok közt volt?

– Fel vannak jegyezve a legyilkoltak nevei.

– Ez rettenetes volna.

– Mindenekfölött azonban Cagliari hercegnek az az első teendője, amivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének holttestét fölkerestesse, és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba.

A herceg fölugrott helyéről.

– Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez, mondhatom! S ha ez csak farsangi tréfa tőled…

– Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan tréfa volna, amiért valaki a magához hasonló rangúval élet-halálra megverekszik, az alatta állót pedig korbáccsal kergeti ki a házából. Ha bizonyossá akar felőle lenni – íme, odaadom a tudósítások cryptográfiai kulcsát; a másolatokat ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, amely az ön számára mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel.

– Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat. Én hozzá nem nyúlok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit.– A két kezem olyan hideg lett egyszerre, mint a jég. No, ez szép mulatság volt ma! A végét itt hagyom neked.

– Amiben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma akarok indulni Erdélybe. A dologgal sietni kell.

– Tehát csakugyan komolyan akarod?

– Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka hercegnő holttestét. S az most nehéz feladat lesz. Galícián, Bukovinán keresztül kell kerülnöm Erdély északi határába; ott sírokat feltöretni, száz közül az igazit fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasút nélküli három országon keresztül ideszállítani. Ahhoz ember kell, akinek a szívében vas van.

– Meg egy másik ember, akinek a zsebében arany van. Most egyelőre átadom a tárcámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat Cernovicban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre nézve.

A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta Benjámin az ő fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép hulla még most piros arccal és ragyogó szemekkel látja naponként kétszer felkelni a napot a torockói völgyben, s nem is álmodik felőle, hogy készítik számára az ólomkoporsót.

A herceg már leküzdte magában az első borzalmat. Könnyelmű, élvsóvár ember volt, aki hamar ki tudott alkudni a balsorssal. Azt hitte, hogy azáltal, ha bőkezűen gondoskodott egykori neje pompás temetéséről, lekenyerezte annak a „maneseit”. Képzelmét most az a gondolat hevíté, hogy ha ő most Blanka halálhírével fog menni a szép Cyrene-hez; milyen lesz az a nőoroszlány, aki az ő meghódítójának lábait csókolja? Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest. Ami maradjon Benjáminnak.

Búcsút vett a két istennőtót, s tárcájával együtt átruházta teljhatalmát Vajdárra, s aztán hajtatott Caldariva márkinő palotája elé. Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy szemközt álló fogat tartá elfoglalva.

A kapus felvilágosító róla, hogy a doktor van itt.

– Ahá! A szokott betegség! – mondá magában. – Azoknak az asszonyoknak a baja, akiknek az egész világ „fáj”; s minthogy az orvos nem tudja az egész világot olyanná csinálni, amilyenné ők akarják, tehát a baj kínos és gyógyíthatatlan.

Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, aminek hatása csalhatatlan.

Az előszobában meglepte az, hogy ahány szobalánnyal, inassal, komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a másik. – Epidémia volna tán már a féloldali hideglelés?

A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos meg az orvosságos üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herceg orrát találta el.

– Mi baj van? Be lehet menni? – kérdezé a herceg.

– Óh, igen – felelt az orvos komolyan. – Erős vértolulás az agyhártyákra, ideges neuralgia. A beteg olyan állapotban van, amidőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután bizonyos nemét a vid-táncnak fejleszti ki, ami csak a kezeket lepi meg, amiknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájuk közeledő arcnak tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herceg. A baj nem veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja a betegnek, midőn kezet csókol neki, s aztán el nem ereszti, míg közelében marad.

A herceg úgy tett, ahogy utasítva volt. Beléptekor a szép Cyrene azzal foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat. Éjszekrényén már nem volt tárgy, amiből hajító eszközt lehetett volna csinálni.

Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított neki, s holtnak tette magát.

A herceg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely őt életre fogja támasztani.

– Rosina. Nőm; Blanka meghalt.

E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s arcán, szemeiben démoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból támadt gyönyörű medúzakép.

Most már lehetett bátorsága a hercegnek a két kicsiny kéz után nyúlni, s mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni.

– Hol? Mikor? Hogy? – kérdezé a hölgy.

– Nagyenyeden. Meggyilkolták.

– Eh! Őrült beszéd! – mondá a márkinő, s a herceg vette észre, hogy a kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem adta neki vissza.

– Amit ön meg akart tőlem hallani: meghoztam.

– Ki mondta azt önnek?

– Az én kedves fiacskám, az ön kedvenckéje, Benjámin. Most olvasta a hadügyminisztériumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött egyenesen hozzám a jó fiú.

A márkinőben forrott a méreg.

Ki akarta szabadítania kezeit erőszakosan; de a herceg nem bocsátá el.

– Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van. Pénzt is adtam rá Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe, s a szegény szerencsétlen nő maradványait szállítsa Bécsbe.

– Óh! Bocsássa ön hát el a kezeimet!

– Mit akar ön, kedves Rosina?

– Mit akarok? – szólt a nő, s elkékült ajkán tajték kezdett habzani. – Hát egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony lelkiüdvéért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam!

Már erre a kegyes célra csakugyan szabadon kellett bocsátani a kezeit.

Páccs! Abban a pillanatban aztán a herceg is megtudta, hogy milyen az a féloldali hideglelés!


VisszaKezdőlapElőre