XXVIII.

A kis holdsziget városkájában ezalatt gondtalanul készültek a közeledő örömnaphoz. S az gyorsabban közeledett, mint kiszámították; a tizenegy hétből hat el lett engedve. A consistorium Blankát szabályszerűen elválasztottnak tekinté Cagliari hercegtől, a római egyházjog házassági akadályait a protestáns kánonok el nem ismerik; Blanka abban az órában szabad volt, amelyben az egy Isten vallók községébe átlépett. S ez hat héttel rövidíté meg a várakozást.

A fennmaradt idő éppen elég volt arra, hogy Áron bátya a tervezett meglepetést elkészítse a kedvenc számára.

Az ősi udvartelken egy különálló házikót két szobával meg egy konyhával rendezett be éppen arra a mintára, ahogy a torockói gazdák lakásai vannak ellátva, cifrán faragott keményfa bútorokkal, körül a falon végigfutó fogasra sorba felaggatott mázos kancsókkal, ősrégi tálassal, miken parasztremek kőedény és cintányér pompázott. Ágynemű, függönyzet, ágymennyezet mind parasztleánykéz hímezte munka; egy boldog, istenáldotta nép fényűzésének teljes tárlata. Még a kakukkos óra is parasztember munkája benne, s az a gyönyörű vaslábakon álló kályha olyan igazi hazai sötétkék porcelán, amilyent csak egy torockói bányász házában lehet látni.

Ezeket a szobákat majd csak a menyegző napján fogják Blankának megmutatni, mikor a kérő násznagy befejezte verses feleselését a kiadó násznaggyal. Áron bátya lesz a kérő, Bertók bátya a kiadó násznagy.

Három vasárnappal előre hirdetik már azt az örömnapot. S az első vasárnap már felgyülekezik a vőlegényi házhoz a város fiatalsága. (Gyermekek ezúttal csak tizenhat éven alul, a többi messze van.) Üdvözletüket átadják; megvendégeltetnek, aztán felállítják a magas szálfát a ház szöglete elé, tetejében a felpántlikázott fagyöngybokorral a közelgő menyegző hirdetőjét.

Az egész város meg van híva erre a napra. Kell az a három hirdetés köze a sok sütésre-főzésre; mert amilyen hosszú az a pajta, úgy lesz az két sor asztallal, négy sor paddal benépesítve, s vasárnap kezdődik, kedden végződik a mulatság, a dínomdánom.

Csak valami baj ne jöjjön közbe!

A két fiatal hölgy örömét megkétszerezte a készülődés. Blankának úgy tetszett mindaz, ami itt őmiatta történik. Egész nap majd fölvették a házat dallamos szavukkal.

És ezalatt Áron bátya minden este följárt a Székelykőre, s onnan nézegetett szét, mely tájon látszik ismét tűzveresség az égen; s aztán találgatta magában: „Ott mostan Borbánd ég; emitt meg Sárd – amott Magyarigen – ez a nagy veresség az égen nem lehet más, – mint Nagyenyed veszedelme.”

Reggel pedig beszélt az ifjú hölgyeknek a lakodalmi öltözetekről, s ő adta nekik a tanácsot, milyen hímzést készítsenek a „fűzőre”, hogy varrják ki igazi torockói divat szerint a fersing-szegélyező kösnyőt.

Dehogy árulta volna el előttük, amit éjszakánként látott.

– Vajon eljönnek-e ők? – kérdezé egyszer tőle Blanka.

– Állunk elébük! – kiálta föl Áron, nagyon is fölemelve az öklét.

Blanka rábámult, s aztán elnevette magát.

– Én Dávidra meg Zenóbiára gondoltam.

– Vagy úgy! – Áron persze másvalakire gondolt.

– Elküldted nekik a meghívónkat?

– Hogyne küldtem volna, briliántom. De még vőfély által küldtem. Rá is talált mindenik vőfély a meghívottjára. Az egyik hozott nagyobb bizonyságul egy szép selyemkendőt, a másik meg egy pár pisztolyt.

– Pisztolyt?

– Hát kinek mije van, azt ajándékoz. Dávid csak nem adhatott neki selyemkendőt, mert az ott nem terem.

– S azt izenték, hogy eljönnek?

– De azt ám. A leány azt mondta, hogy ha ezer ördög áll is az útjában, mégis eljön a lakadalmad napjára Torockóra. A fiú meg azt izente, hogy ha az egy Isten megsegíti, hát akkor semmi sem fogja visszatartani. – Ezekkel a szavakkal biz ők! Hát kinek milyen az erkölcse! Kit hogyan neveltek! Hanem hogyha megígérte, mind a kettő itt lesz; mert kemény szívű ember mind a kettő.

Pedig akkor már nehéz volt az ígéretet beváltani, hogy valaki – a szomszédból – vagy távolból – Torockóra el fog menni: lakodalmat ülni.

A menyegzőt megelőző héten „féltél napját” ünnepelte Torockó. Ez az ősi kegyelettől felavatott ünnep még azon korszakból maradt fenn, amikor egész Torockó római katolikus volt. A bányászok védszentjének volt az áldozva, öröm és hálaadás napja. Még most is ünnep minden háznál. – Hálaadás annak a bölcs teremtőnek, aki két hazát adott a maga kegyenc népének: egyet a föld fölött, a másikat a föld alatt, s megengedte, hogy akik áldásnak tartják a munkát, nem pedig a paradicsomból kiűző átoknak, még a tél jege alatt és az éj sötétjében is folytathassák az emberi küldetésüket a vasemberek, akik vasból élnek, vasat teremtenek. Még a pénzt is, amit másutt „aranynak, ezüstnek” neveznek, ők úgy híják, hogy „vasat! vasat!”

Blanka ezen a népünnepen a torockói menyecskék divatjában jelent meg. Fölvette az islóggal kivarrott sípujjas inget apróra ráncolt kézelőjével, a zöld fersinget a hímzett piros kösnyővel s a tarka madarakkal kivarrott vállfűzőt meg a csipkés kötényt. Azzal is legszebb volt valamennyi között.

De nem is maradt el a lakadalmáról egy magával jól tehető lélek sem a városból.

Pedig a torockói menyegző nem afféle divatos házasság, ahol amint vőlegény és menyasszony hátat fordíthatott az eskető papnak vagy jegyzőnek, siet felülni a vasútra, s elszaladni a házától, a rokonaitól, ismerőseitől; a torockói nép, ahogy összetart a munkában, úgy az örömét is szereti megosztani az egész községgel.

Az utolsó kihirdetés vasárnapján ott van az egész jó baráti sereg (egész tábor) a vőlegényi háznál, mely most egyúttal menyasszonyi ház is. De a lakoma most még nem a házasulók gondja. – Most a vendégek adnak „búcsúvacsorát” a leendő új párnak; minden vendég magával hozza a sült tyúkot és a rétes alakú somodit. A vőlegény csak a bort adja hozzá. De azt sem ingyen. Minden ember a maga pénzéért iszik, s azért meggondolja, hogy mennyi szükséges a jókedve fönntartására. Az összegyűlt pénzt aztán odaadják az iskola szükségeire. Semmi se vész itt kárba.

Hétfőn reggel kezdődik aztán az igazi menyegzői ünnepély. Korán reggel már tarackdurrogások ébresztik föl a várost; lovas ifjoncok nyargalják be az utcákat, a két vőfély trombiták kísérete mellett hordozza végig a mátkatálat, amit a vőlegény és menyasszony kölcsönösen egymásnak küldenek. S aztán a harangszóra megindul a nászmenet az örömünneplő háztól az Isten házáig; elöl az öregek, azután az ifjak, leghátul a nők, középett a vőlegény, mellette két testvére mint vőfély és a menyasszony két nyoszolyójával: az egyik Anna, a másik Susa néne. Rebeka néne otthon maradt örömanyának.

Az egyházban a tanuló ifjak zsolozsmája fogadja őket, s aztán az egyház embere tart nekik egy olyan beszédet, hogy azt, amíg éltük tart, soha el nem felejtik. Csak azután kérdezi meg tőlük, hogy igazán szeretik-e egymást. – Akkor meg is áldja őket az Isten.

Mikor ismét kilépnek a templomból, a leánysereg elhalmozza őket bokrétáival. Télvíz idején ablakaik virágkertjét fosztották meg, hogy megmutassák, milyen nagy az ő szeretetük.

S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. Ami aztán következik, az egy darab népszínmű, amit a népköltészet múzsája maga szerzett; az ifjak futása a nász házáig a menyasszonyi kaláccsal, aki legelőbb odaér a fiúk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyem nyakkendőt; aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony fölötti alkudozásban, végre a kérő násznagy marad győztes; de csak úgy, hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynak „atyja helyett atyja, bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát”. Erre aztán a fiatal leányok a menyasszonyt veszik körül, szép biztató nótákat énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyújtsa kezét az ő szerelmes vőlegényének. – A nyoszolyók aztán bevezetik őt a vőlegény házába; abba a kis udvarlakba, amit Áron bátya lopva rendezett be az ő számukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy örömöt szerzett nekik vele! – Blanka álmai paradicsomában találta magát. S mikor aztán az aranycsipkés főkötőt feltették fejére a nászasszonyok, s kilépett ismét, egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis háza küszöbén, kézen tartva attól a férfitól, akinek ő ez órától fogva Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett neki, mintha ez már az örök üdvösségnek e földön kiadott előlege volna.

S amint az új pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában, rázendítik az ifjak és leányok a zsolozsmát:

„Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás!
Az egek Urának legyen örök magasztalás!
Kiben nincsen semmi változás
Sem ígéretben elhanyatlás.
Tőle fejünkre szálljon áldás!”

Szegény poézis biz ez; a dallamát sem szerzene Palestrina; de mégis nagyobb az a koszorús költők és maestrók minden mesterműveinél.

– A te pálmaleveled újra visszaszállt rám! – súgá Blanka halk, szerelmes hangon férjének.

Aztán hozzáültek a lakomához.

Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, aki holnap estig itt akar mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, amennyi e napra illik. – Csupán egy baj van.

– Jaj, igen nagy baj van! – sopánkodik Áron bátya.

– Talán valami baj érte őket? – szólt ijedten Blanka.

– Kiket?

– Akik még hiányoznak közülünk: Dávid és Zenóbia.

– Óh, dehogy azokról van szó, édes mézem! – Majd előkerülnek azok, ne féltsd őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a „púpos kenyér”; majd itt lesznek a lakadalomra; s ha akkorra se érkezhetnek, majd megjönnek a „kárlátóra” vagy legkésőbb a „tyúkverőre”. Nehéz ám most az utazás télvíz idején; a szél befútta hóval az utakat. De hidd el, hogy megkerülnek; mert megígérték. Hanem az a baj, hogy nincs cigányunk! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy nekik jobban kell a háborúban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fúvó muzsikájuk van, s azon sem tudnak egyebet, mint indulókat, himnuszokat, halottkísérőket, akin a „hopciher” táncoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a lakodalmon a „kufercest”, ha nincs cigány.

Egy kis Adorján fiú a Zsuzsa néne ivadékából, aki nagyon szeretett a Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe.

– Hogyne volna itten cigány, Áron bá! Hát a Lányi?

– Ó, te jámbor kis Miska, te! Hogy az Úr nevelje meg a termetedet akkorára, mint amekkora szájat adott hozzá! Biz idehoznád azt a „félcigányt”, azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, aki olyan művészeket hallott már életében, akiket egyenesen Szent Dávid tanított hegedülni. Hiszen csak „félcigány” az.

De Blankának nagyon megtetszett az, amit a kis Misike mondott. Neki hozzák el lakadalmára azt az egy szál cigányt, ha fél is.

Azt is pedig még a szomszéd Szentgyörgyből kell előhozni, ahol már vegyes nép lakik, és így korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól hétfőig hegedülni.

A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele, s behozzák a lakodalmas terembe, ahol már a város előkelői áldomásoznak.

Ritka példány! Most is nyári spencer van rajta, s azon, ahány gomblyuk, annyiféle alakú gomb; mind a két könyökén másforma színű folt. Az egyik csizmájának a szára magasabb, mint a másiké, s mind a kettő bal lábra való volt valaha. A mellénye messzire és bőven lecsüng a spencer alól; az valaha termetes férfié lehetett, míg aki most viseli, nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mellette még Áron bátya is óriás. Hanem a kis, tagbaszakadt ember egyenesen és büszkén hordja a fejét, s az megnézni való fej! Kondor, sűrű, bozontos haja betakarja a homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre van ütve, mahagóni barna arcán itt-ott egy-egy csomó ritka bajusz, szakáll irtványai; hanem széles szájának mosolyra vont hasadása közül a leggyönyörűbb két sor elefántcsont fehér fog villog elő. S ez éktelen pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy hercegén; több: mint egy művészén.

Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedű, melynek a srófjai somfából vannak faragva, s néhány betört oldalbordája enyvvel van összetatarozva, a nyaka, ahol egyszer eltörött, szépen összedrótozva, s hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy ív alakú meghajlott kőrisfa vessző.

De azért hangot ád az, s nincs az a nóta, amit el ne húzzon rajta. Húzza vígan és keservesen, ábrándosan, nekialélva, hátravágott fejel és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő senkitől, vele született. Mikor aztán belemelegszik a nótába, észreveszi, hogy egy szál hegedű, kíséret nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni; az énekből trombita lesz; azután egész zenekar. A zenekíséret elnyomja a violon prímet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán, egész arca együtt játszik a hegedűvel; aztán a lábai is, amit elmuzsikál, eldalol, azt el is táncolja – négy ember helyett dolgozik – nem azért az egy húszasért, amit egy éjszakai működésért szokott kapni, hanem művészi indulatból, az az eksztázis nem mondvacsinált, az valódi lelkesülés.

Valóban, akik látták a kor legnagyobb művészeit, Ole Bullt, Vieuxtemps-t, a Milanollókat, Vieniavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek, hogy melyiket tartsák nagyobbnak. De ha meglátták Lányi cigányt Torockón, annak kellett a pálmát nyújtaniuk, aminél ugyan az szívesebben vesz vala egy csomó dohányt.

Blanka tapsolt jókedvében. Hisz ez művészi unikum, amiért érdemes Amerikából idejönni.

– Csak Dávid és Zenóbia volnának itt már!

Minden jókedvéből ez a sóhajtás zavarta ki.

A félcigányt aztán átengedték a táncteremnek, ahol az kifáradhatlan orchestrumával minden táncra vágyó kívánságát kielégíté; csak gyantázni győzzék – mert az igaz, hogy négy cigány helyett muzsikált, de öt cigány helyett ivott.

Estefelé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se Zenóbia nem érkeznek. Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit az utcára, hogy nézzen előre, nem közeledik-e valaki az úton. Egy testvérnek állandóul strázsálni kellett a kapuban.

Hogy egy távollevő, akire várnak, úgy elronthat minden örömet!

Áron bátya kifogyott már minden hitegetésből.

Az utolsó eszközhöz folyamodott.

– No, édes bálványom – mondá Blankának –, megígértem, hogy a te lakadalmadon eltáncolom kedvedért az igazi „csűri” székely táncot. Hát ne sajnáld megtekinteni; mert nem látod ám azt mindennap!

Erre a neszre a táncosok félreálltak a terem közepéről, s nagy kört kerítettek, mert a székely táncához nagy tágasság kell. Egy táncossal tele van az egész táncpad.

Nem hasonlít az semmi ismeretes koreográfiai alkotáshoz, nem is lehet azt oly könnyen eltanulni; acélizmok s tornászati ügyesség kell hozzá.

A táncos maga dalolja a táncnótát:

„Az én csizmám disznóbőr
Apám hozta Sitkérűl,
      A sitkei mesternek
      Nincsen pénze szegénynek.
      Héj!!!!
      Kicsiny nekem ez a csűr.
      Kirepülök mint fürj
      Madár!”

S aközben mindig fél lábával földig leguggolva, másik lábával maga elé rúg; de a sarkának nem szabad érnie a földet, s ugyanekkor egy karját fellöki a légbe, a másikat csípőjére nyomja, s a groteszk, hol felegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókás vershez, a fintor mozdulatokhoz folyvást megtartja azt a hetyke, magába bízó, mástól semmmit se váró székely komolyságot; tánc az és küzdelem egy szín alatt.

A nézősereg általános tapssal jutalmazza a táncost, s ugyan kérik, hogy járja el még egyszer. Úgyse tanulja azt el tőle senki.

– Ha az én szép ángyikám, rubintom kívánja – mondá Áron, és a buzdító pillantásra ismét kiállt a középre, eljárni a maga táncát.

De alig guggolt le először, amint Sándor testvér odatör hozzá a nézőkörből, s valamit súg fülébe, amitől egyszerre magasra ugrik az öreg, s aztán nem folytatja a táncot, hanem kiszalasztja a hallott szót:

– Megjöttek!

Senki sem értette azt meg olyan egyszerre, hogy kik jöttek meg, mint Blanka. Egyszerre örömsikoltással ugrott föl helyéről, és futott az ajtóhoz. – Ő akart legelső lenni, aki az óhajtva vártakat üdvözölje.

– Ángyom! Ángyom! – kiálta Sándor testvér. – Ne menj ki, ne bocsássátok.

Késő volt. Blanka már künn volt az előtornácban, melynek nyílt oszlopos homlokzata alól az udvarra lehetett látni.

E tornác lépcsőföljáratónál két paripa állt. Az egyiken ült Zenóbia.

Blanka lerohant hozzá, s megragadá a leány kezét.

– Mégis eljöttél! Oh, mint vártunk! No, hát szállj le!

Zenóbia nem szólt semmit, s nem szállt le a nyeregből.

– Hát Dávid hol van? – kérdé Blanka.

Ekkor Zenóbia megszólalt.

– Itt van.

S azzal a másik lóra mutatott.

Annak a hátára volt felkötve egy fehér lepedőbe burkolt alak. Egy hulla.

– Dávid bátyám! – sikolta föl Blanka. – Mi történt Dávid bátyámmal?

Zenóbia tompa, rekedt hangon felelt:

– A te bátyád megölte az én apámat, s aztán az én bátyáim megölték a te bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.


VisszaKezdőlapElőre