XXXI.

A kora reggeli harangszó tudatta a várossal, hogy gyász van.

A tegnapi násznép ma már halottnézőbe jött vissza az Adorján-házhoz. A tegnapi menyasszony ma már gyászruhában ült a fekete fátyollal bevont házban.

A testvérek künn voltak a „birgej”-en.

Miért híják a halottak lakhelyét a torockóiak „birgej”-nek, azt kutassák a nyelvbúvárok, akik ráérnek arra: sehol másutt nem ismerik ezt a szót.

De a holtak lakhelye sem olyan Torockón, mint másutt. A sírboltok a sziklába vannak vágva. Mint egy utca, amiben halottak laknak. Hasonlít az a szeleuciai sziklasírboltok csoportjaihoz. Minden családnak van egy ily sziklaháza, ahová a földről elköltözöttek egymás után leszállnak; az üreg mind mélyebben hatol be a sziklába; némely régi családnál egész alagutat képez már; ott alusznak két sor fülkéikben a bányászok, kik életüket a szikla keblében tölték, s holtan is ott esik legjobban pihenniök; egy lefelé fordított családfa, mely gyökereivel hatol le a földbe. A fülkék fölött semmi név sincs. Aki ott alszik, visszaadott mindent annak, akitől vette; még a nevét is. Hirdesse az emlékét az, ami élve maradt.

Az új fülkét a halott számára a családtagok maguk vésik. Ez ősidőkről fennmaradt kegyeletes szokás. Ha nincs férfi a családban, a szomszédok kötelessége az. Nagy gyász volna az Torockón, ha valakinek a vermét fizetett sírásó készítené el.

A ravatalt délután a templomban állíták fel. Az egész nép felgyűlt végtisztességére. A nép énekelt; a lelkész tartott gyászbeszédet.

A templomból az egész város kísérte ki a koporsót a birgejig. A férfiak vállaikon vitték azt; rá volt téve megkoszorúzott kardja, golyórongálta csákója. Az iskolai énekkar gyászdalai hangzottak előtte, mögötte az asszonyok zokogása.

A sírboltnál a hét testvér vette föl a koporsót, azok helyezték el az örök hálófülkébe, nagy sziklát hengerítve a nyílás elé.

Azután kijöttek, és megcsókolták egymást.

Ekkor egy egyszerű polgár, egy öreg ősz hajú férfi felállt a birgej kőkatedrájába, s elmondá a sokaságnak, ki volt az, akit eltemettek; hogyan élt, hogyan szerették, hogyan ölték meg. Hogy soha el ne múljon az emlékezete, amíg a sziklavölgyben emberek élnek!

Végre a lelkész megáldá a bezárt sírt, s rámondta az áment.

A diákok utolsót énekeltek, a gyermekek szép csendben, az asszonynép sűrű csoportban elhagyták a temető halmát; hanem a férfiak hátramaradtak.

Ekkor Áron bátya állt fel a kőkatedrába, és így szólt:

– Atyámfiai! Megtettük kötelességünket a halott iránt, most tegyük meg kötelességünket az élők iránt. Elég volt az énekszóból; most hadd szóljon a fegyver.

Háromszáz férfi hangja dörögte vissza az utolsó szót:

– Fegyverre!

Az eddig hallgatag, gyászoló alakok lángoló dühre gerjedtek, egyszerre tört ki valamennyi ajkán az elfojtott keserv, a bosszú átkaiban keresve könnyebbülést.

Pedig a torockói sohasem átkozódik. Egyetlen szitkozódása, ha nagyon megharagszik, az, hogy „Egyen meg a birgej!”, ami tréfaképpen hangzik.

Készek voltak rögtön elindulni, s ahányan vannak, megtámadni Adorján Dávid megölőit.

– Haza, a fegyverekért!

– A piacon gyűljünk össze! – kiálta Áron a kőkatedrából, amidőn hirtelen hátulról egy erős kéz megkapta a széles szíjövét, s annál fogva a nehéz tömzsi embert fölemelve a levegőbe, leszállítá onnan a sziklatámlányról.

Áron bátya nem is kérdezte, hogy ki az. Tudta könyv nélkül is, hogy az ilyen műtétre más nem alkalmas, mint az ő kisöccse, Manassé.

– Mit akartok? – rivallt mennydörgő hangon Áron bátyjára; de úgy, hogy azt az egész sokaság meghallhatta. – Én békét kötöttem a szomszédaimmal; megesküdtem rá az egy élő Isten nevében; s ti az én eskümet meg akarjátok csúfolni?

– Nem ők gyilkolták-e meg Dávid bátyádat?

– Nem! Dávid bátyám harcban esett el. Mint becsületes katona, karddal a kezében. Többen is harcolnak még rokonaink közül ott a csatatéren, akik meg fognak halni hazájukért. Megsiratjuk őket, s sírjuk fölé kopját tűzünk, ahogy hősi népek szokták. De vérbosszút a harcban elesettért csak a vad indiánok állnak.

– Jól van, Manassé öcsém, azért nem szükség bennünket összeindiánusoznod. Hiszen nem azt kívánom én, hogy menjünk hát rajta a szomszéd gyertyámosiakra, s pöröljük fel őket bosszúból. De hogy magunkat, családjainkat megvédjük. S ami erőnk van, azzal védjük.

– A mi legnagyobb erőnk az Isten. Akinek, midőn a nevére megesküdtem, az ő kezébe tettem le a mi sorsunkat. Ha ő velünk van, ki bánthat minket? S ha őt elhagyjuk, ki oltalmaz meg minket?

A sokaság helyeslő zúgással kezdé kísérni Manassé szavait.

– Már hiszen, Manassé öcsém – szólt Áron –, én is csak vagyok olyan buzgó keresztyén, mint más. Még soha ünnepet el nem mulasztottam a templomba meneteltől, ha beteg voltam is; de csak mégis jobban esik az én lelkemnek, ha azalatt, amíg a mennybeli megszabadításért imádkozom, a puskámat a hónom alá szorítva tarthatom.

– Akkor nem vagy igaz „egy Isten hívő!” – feddé őt Manassé. – Mert te is azt a Jézust vallod, akinek a nevében a Bertalan-éjeket, az autodaféket, a keresztes háborúkat csinálták. És nem azt a Jézust, aki eljött az emberek között békét szerezni, s aki Péternek azt mondá: „Aki fegyvert fog, fegyver által vesz el!”

– Bizony, nem tudom én, hogy voltaképpen mondta-e azt – pattogott vissza Áron. – Máté állítja, hogy mondta, de Lukács és János nem emlékeznek róla, Márk szerint pedig csak annyit mondott Péternek a Malkhus fülére Jézus, hogy „elég volt”. Különben sem tudom, hogy mi lett volna belőle, ha „énnekem” mondta volna. Annyiról bizonyos vagyok, hogy ha énelőttem nyújtja az idvezítő az áruló Júdásnak a „mártott falatot”, úgy sújtám vala ott mindjárt főbe Iskariotes uramat, hogy feledte volna elárulni a mestert; valamint hogy a puskám agyával fogom lesújtani azt az árulót, aki Torockó ellen hozza a hadakat, csak közelre kapjam.

– Minő árulót?

– Hallád! Amiről tegnap a leány szólt: „Ha egyszer egy áruló támad a magatok fajtájából, attól reszkessetek!” Ma már tudom az értelmét a szavának. Van egy új ember a felkelők tribunjai között, aki válogatott kegyetlenségéről nevezetes. Ez a mi Iskariotesünk.

– Honnan gyanítod azt?

– Onnan, hogy Diurbanunak nevezi magát. Igazi oláh nem venné fel az ő Decebal királya melléknevét. Ez olyan, mintha valaki nálunk Attilának nevezné magát. Mindenki tudná, hogy kifordított némettel van dolga. – Jól van, Manassé. Szeretlek. Uram vagy; neked engedelmeskedem. A monasteriai utat meg a Porlik barlangi megjelenést sohasem felejtem el neked. Jobban tudod szeretni a testvéreinket, mint én. Én csak megbosszulom, te megmented őket. Te, aki Mogával és népeivel békét kötöttél, méltán megkívánhatod tőlünk, hogy Moga és a szomszéd oláh nép között szerzett frigyedet mi is megtartsuk. Szegény Dávidért nem állunk hát senkin vérbosszút. Azt mondjuk, hazajött követnek, a halál követének. De értsük meg az izenetet, amit az a néma követ hozott nekünk. Ha egyszer az a hír jön, hogy Diurbanu közeledik Torockó felé meg az ő harcosai, akik a te békédet nem ismerik, nem is vették fel; akkor aztán Zsakó uram fog parancsolni.

Az pedig volt a nemzetőrség századosa.

– Ott is veletek leszek – monda Manassé.

S aztán szépen kezet szorítottak, összeölelkeztek. A gyászkíséret hazatért lakásaiba.

Hanem Áron bátya ezt az éjszakát fönn a Székelykövön tölté, s meghagyta idelenn a nemzetőrség őrvezetőinek, úgyszintén a toronyőrnek, hogy vigyázzanak rá, ha a Székelykövön kigyullad a jeltűz, készen legyenek, és zavart ne csináljanak. Szép trombitaszóval adjanak jelt meg harangkongatással; minden háznál gyertya égjen, s egy ember ébren maradjon egész éjjel. – Mert jólesik az ember lelkének, ha imádkozás közben a hóna alá szoríthatja a töltött puskát.


VisszaKezdőlapElőre