VI.

Gyönyörű is az az Olaszország! Az ember elvesztette a paradicsomot, s akkor azt mondta az Istennek: „Már most csináljunk ketten együtt egy másodikat!” S csinálták Olaszországot.

A gyönyörteljes táj hívogat és maraszt. Fáj megválni tőle, mint egy kedves álomtól.

Adorján Manassé nagy lemondást tanúsított, amikor sietteté az utazást, s nem engedett pihenőt tartani sehol. Kevés ember tette volna meg azt a helyében, hogy az isteni Arno-völgyön keresztül a rövidebb utat keresse, hogy kikerülje Florenzet! S megrövidítse magának azt az időt, amelyben a legszebb földet láthatja – és hozzá a legszebb eget: útitársnéja szemeiben.

Ezek nem gyönyörűségre, nem szívhajlamok ápolására ajándékozott napok voltak.

Manassé tetteté, mintha az ő részén volna a türelmetlen törekvés, mentül hamarább célnál lehetni. El nem árulta magát, hogy Blanka titkából tud valamit, s hogy az őt érdekli. Úgy tett, mint akit saját fátuma kerget.

Nem mutatott aggályt, szomorúságot; folytatta az ügyvéddel a scurrilis tréfákat, s került minden érzelgésre vezető társalgást, amire az olaszországi út olyan nagyon kínálkozik. Manassé Florenztől a legegyenesebb, de a kéjutazóktól legjobban került utat választa: Siena és Orvieto felé.

Ez az út az olasz földnek legszomorúbb panorámája.

A hajdankorban hatalmas, most aláhanyatlott városok félbehagyott templomokkal; elhagyott várak, mikből kifogytak a hercegek; azután kopár, homokdombokkal hullámos pusztaságok, mintha nem Olaszországon, de köves Arábián vezetne át az út; ingoványok, miknek láttára az idegent könnyű borzadály futja át; lankasztó kéjelmetlenség száll idegeire. A közel maremmák lázlevegője az; a malária eltiltja az embert attól, hogy felékesítse a földet. Ahol az ember beteg, a föld is beteg lesz: széles, csendes tavak a völgyekben, miken nem járnak hajók; szabályozatlan folyamok, mik kőrakásokkal terítik be a völgyeket; vulkáni tájképek, miknek hegygerinceire kígyótekervényben kúszik föl az út; mély völgyek, hajdani tűzokádók kráterei fenekén sötétzöld tengerszemek, sziklába vágott hosszú sor lépcsők; tanújelei annak, hogy milyen mélyen kell leszállni a tűzisten országában egy ital iható vízért. Vízrohamoktól aláásott sziklatömegek, tetejükön házakkal, mik várják, hogy mikor zuhannak le a mélységbe; sötét gesztenyeerdőkkel benőtt unalmas hegyoldalak, mocsárlapályok, rongyos tanyákkal, miknek se ablaka, se teteje; síremlékek, amik hasonlítanak elhagyott kastélyokhoz, és kastélyok, amik hasonlítanak síremlékekhez.

Hanem a rövidségen kívül még egy előnye volt ez útnak, a járatlansága. A mindenünnen északnak siető szabadcsapatok kerülték azt; a csendes városokban, miket ez út érint, nincsen mit keresniök. Olyan forradalom, mely a sienai respublikát helyreállítsa, vagy Viterbót ismét a pápák székhelyévé tegye, nem jön többet. Brigantik sem háborgatják ezt az útvonalat; gazdag utazók nem járnak ezen.

Manassé ez unalmas úton hozta el az útitársait; de gyorsan és biztosan. Estefelé, mikor Róma közelébe érkeztek, elkezdett esni az eső; még attul az élvezettül is meg lettek fosztva, hogy Szent Péter templomának kupoláját az alkonyégen lerajzolva lássák; egy hosszú, egyforma, kertfalak közé zárt út – megszaggatva kápolnákkal, síremlékekkel és csárdákkal – fárasztá a türelmet, míg egyszerre a postaszekér megállt, s a postiglione azt mondá, hogy itt vagyunk a Porta del Popolónál – ahol az embertől megkérdik; hogy mi járatban van?

Ez tehát már itt Róma!

Észre sem vette az ember.

Hanem a fő cél el lett érve. Azon nap estejére, melyre Manassé ígérte, eljutottak a világvárosba.

Vajon ellenfelük nem előzte-e meg őket?

A postiglione azon kérdésére, hogy hová hajtson az utazóival, Gábor úr előkereste a jegyzőkönyvét, s kiolvasta belőle a hotel nevét, amit még Bécsben feldiktált neki a vendéglős.

Tudniillik, hogy a vendéglősök valóságos szabadkőműves társaságot képeznek egymás között; megvan közöttük a reciprocitás; vendégeiket városról városra, kézrül kézre adják, sőt ajánlóleveleket is írnak mellettük.

– Ebben a vendéglőben németül is beszélnek.

Ez volt az előnye a kijelöltnek.

– Te is oda szállsz ugyebár, ahová mi? – kérdé Manassét lekötelező nyájassággal Zimándy úr.

– Ahol németül is beszélnek? – Köszönöm. – Ha megmondom a hotelben, hogy magyar vagyok, összecsókolnak – s aztán fölteszik a számlára a csókot; ha azt mondom, hogy német vagyok, megvernek, s fölteszik a számlára az ütleget. Olyan helyet keresek, ahol, ha beírom a vendégkönyvbe a hazámat: „Transsylvania” azt fogják hinni, hogy az Amerikában van, szomszédja Pennsylvaniának; a jenkit még respektálja az olasz.

– Sajnálom! – szólt Zimándy úr. – Annyi idegen közönyös ember között jólesett volna egy…

– Egy ellenséget bírni a közelben – egészíté ki mosolyogva Manassé a frázist. – Hosszabb ideig akarok itt lakni, s nem maradok hotelben; hanem mihelyt a málhámat megkapom a harmincadon, keresek valami kis magánszobát a Colosseum körül, ahová besüt a nap reggelenkint, s oda rejtem el holttestemet.

Most egy fényesen kivilágított utcába fordul be a gyorskocsi. Egy szegletház sarkán pompás szobormű szökőkút okádta a vizet.

– Ez a palazzo Cagliari – jegyzé meg Manassé minden emfázis nélkül.

Blanka önkénytelen kíváncsisággal dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy meglássa azt a palotát, amely az ő férjének ősi lakhelye, ahová őt az soha be nem vezette, s aminek belsejét nem is fogja meglátni soha.

Manassé nemsokára csengetett a kalauznak. A kocsi megállt. Az ifjú leszállt, kezet szorított az útitársaival, akik közül az egyik, a férfi, azzal bocsátó el, hogy még okvetlenül találkozni fognak; a másik, a szőke szépség, azon reményét fejezé ki, hogy talán még valahol látni fognak együtt valamit, amit látni érdemes; a harmadik, a hercegnő, nem szólt semmit.

S ezzel az ismeretlen, a véletlen találkozó eltűnt a szeme elől. Elment magát eltemetni abba a nagy sírba, amelybe annyi nagy emberek, országok, népek és istenek vannak eltemetve, ahol neki is lesz helye elrejteni valahová a holttestét. – Csakhogy a holttestnek még élő szíve van, s viszi magával a szívébe lőtt nyilat.

     

A hercegnő pedig kíséretével együtt hajtatott a hotelbe, ahol németül is beszélnek.

A hôtelier érkeztükre lesietett a vendégek elé. Finom, udvarias ember volt.

Gábor úr természetesen azon kezdé, hogy ők a bécsi vendéglőstől ide vannak utasítva, s megmondá a hercegnő nevét.

E név hallatára a vendéglős összecsapta a kezeit, s azt a betűt engedé ajkain kiszaladni, amit különben az olasz kimondani nem tud, csak a nagy csodálkozás percében képesül rá a nyelve.

– C! c! c! S nem érte excellenciátokat semmi baj az úton?

– Minek ért volna?

– Megérkezésük jelezve volt bécsi ügynökünk által hotelünkbe a mai napra, s mi a szállást készen tartottuk önök számára; de ugyanekkor még egy másik vendég is volt előre bejelentve hozzánk; előkelő úr Magyarországból, ki szintén első emeleti szállást óhajtott. S ma délután kapjuk a tudósítást, hogy ezt a vendégünket, a vele utazó társasággal együtt Monte Rossónál a szűk hegytorkolatban a rablók elfogták, valamennyit magukkal vitték a hegyek közé, s most váltságdíjfizetésig ott tartják. Megrettenénk, hogy önök is ott vesztek.

– Nem. Mi Orvieto felé jöttünk.

– Az a szerencséjük.

– Mi a neve annak az úrnak, akit elfogtak a rablók? – kérdé felvillanyozott tekintettel a hercegnő.

– Hja, az olyan cifra név, hogy én azt össze nem tudom szedni így könyv nélkül – mondá a vendéglős –, hanem majd kikeresem a levelezéseim közül, s felküldöm kegyelmességednek leírva.

Blanka alig vetette le útiköpenyét a szobában, midőn a pincér hozta az ezüstfényű tálcán a leírt nevet.

„Conte Benjamino de Vajdár”.

Blanka balját feldobbanó szívére szorítá, s ragyogó szemekkel, megdicsőült arccal csak e szót rebegé:

– Van!

Maga sem vette észre, hogy amikor e szót kiejté, jobbjának összeszorított öklét kinyújtott hüvelykujjal emelé az égre.

Azután arra kérte a pincért, hogy vigye át a névjegyet a vele jött úrnak is.

Zimándy úr pedig e név olvastára egy arany borravalót nyomott a pincér markába.

Az pedig gondolta magában, hogy furcsa emberek lehetnek ezek, akik egy gyászhír hallatára hálát adnak az Istennek, s aranyat a hírnöknek.

Blanka hercegnő egész lényét remegni érzé, mintha egy ismeretlen szellem túlföldi igézete folyná körül. Üldöző démona e szóval rémíté meg lelkét: „Rómában templom van sok, de Isten egy sincs!” Olyan káromlás, melyet nem bírt lelkéből kiirtani többé. Együtt repült vele az denevérszárnyakon. Most egyszerre megtörtek a démonszárnyak, s a kísértő lehullt a porba.

Van. – Volt. – És talán még „Lesz” is!

Meg kell-e ismernie egykor, aki őt idáig betakarta, azt, aki „egy” és „minden”? Akinek nem kellenek égő oltárok, sem hekatombák megtört szívekből? – Vagy elhagyta őt az emberrel együtt, aki „ŐT” ismeri, és senki mást?

Ave Máriára szóltak a harangok.

Blanka letérdepelt, és imádkozott.


VisszaKezdőlapElőre