XLII.

Az a neves állat, mely a harcoló embert kiegészíti, amint a puszta épületben megjelenő férfit észrevette, odament hozzá, egészen közel, előrenyújtott nyakkal, sörényét felborzolva, kitágult orrlyukaiból forró gőzt lövellve, s aztán, hogy azt látta, hogy az a falhoz van fordulva, elkezdett csendesen röhinteni, lábával kaparta a földet. Meg akarta szólítani az embert.

Az pedig nem volt most ezen a világon.

Messze, messze, hova ennek a kis planétának pisla fénye el sem látszik, hova az emberi indulatok átokfogantató spórái fel nem szállnak, hova a betegségéből kigyógyult lelket a földi szenvedély ragálygerjesztő parasitjai nem követhetik, annak az országában járt, akinek neve igazság és szeretet. Aki, ha csodát akar tenni, egy édes könnycseppel elolt egy tűztengert, egy meleg sóhajtással elfúj egy harcoló tábort. Ott találta saját „jobbik énjét”, akit elűzött magától, mikor elindult öldökölni.

Ekkor betoppan az épületbe egy ember, aki egy másik embert hoz a hátán.

– Nesze hát, Manassé, itt van neked Diurbanu!

Ezzel a szóval odadobta a hátáról a cigány élő terhét Manassé lábaihoz.

A földre dobott ember ordított a fájdalomtól és rémülettől.

Oly iszonytató ordítás volt az, hogy a paripa felriadva kezdett el körülfutni az épületben, horkolt és fújtatott, s az ablakon ki akart ugrani. Manassé megdermedve bámult a lábainál fetrengő ellenfélre, kinek egykor oly szép, daliás arcát a testi kín s a rémület egy elkárhozott torzképévé facsarta el.

A magával tehetetlen alak lassanként leküzdve kínját és rémületét, ordítása elfojtott hörgéssé csillapult le; öklére támaszkodva félig felemelkedett.

– Ölj meg gyorsan, ha ember vagy – rikácsolá kínfojtott hangon.

Manassé karjait összefonva állt előtte.

Választhatott számára a halál nemei közül.

Csak egy szó kellett ajkairól – csak egy felemelése mutatóujjának, s a gyűlölt láng ki van oltva vele.

S maga a lábainál fetrengő mint jótéteményt kéri ezt most tőle. Megalázva, megtörve, ördögi tervében megcsúfolva, önlelkének mardosásaitól kínozva, a halál menedék volt most ránézve.

Manassé csendesen ingatta fejét:

– Nem, Vajdár Benjámin! A te véged nem az, hogy én megöljelek. – Aki „Káint” megöli, hétszer átkozott az! Az én kezem halálcsapásától megőriz téged egy adott szó, melyet egy angyal szíve őriz, kit te semmivé tettél. Nem öllek meg én; s nem engedlek megölni másnak. Nézz szét magad körül! E romlás, pusztulás a te műved. E szörnyű kép elől neked egy örök szembehunyással elmenekülnöd nem szabad. Élni fogsz még sokáig; folytatni fogod az utat, amelyen elindultál, halmozni fogod a rosszat a rosszra, üldözni fogod azokat, akik jót tettek veled, kegyetlenkedni fogsz azokkal, akik irgalmasak voltak hozzád. Küldetésed ez; töltsd be. Csapás vagy rajtunk; Isten általad akarja kipróbálni szíveinket. Hajtsd végre! Találj ki számunkra mindent, ami szenvedés. És aztán élj addig, amíg átkozott sorsod visszahoz ide, a mi küszöbeinkhez, megtörve, megalázva, kiűzve az egész világból, hogy itt találj utolsó menedéket! Hogy ezeknek a házaknak az ajtajánál, amelyeket most elpusztítottál, kolduld a mindennapi irgalomkenyeret, s azoknál, akiket halálra üldöztél, találd meg az egyetlen vigasztaló szót. Ezt teljesítse be rajtad az Isten!

Egy szidalmazó szót nem ejtett közbe. És mindezt németül mondá el neki, hogy a cigány előtt meg ne szégyenítse.

Vajdár Benjámin öklének hüvelykujját harapta fogaival, arcát a föld felé fordítva.

A paripa ezalatt ismét visszatért oda, ahol embercsoportot látott. A tetőtlen ház fölött nagy tűzfellegek vonultak el; szikragomolyok, mikből zsarátnokeső hullott alá.

– Jer. Segítsd őt felkötni – szólt Manassé a zenésznek.

– Melyik fára? – kérdé az, a köteleket oldozva derekáról.

– Ennek a lónak a hátára. Törött lábbal nem ülhet a nyeregben, ha oda nincs kötve.

– Aha! Áldom az eszedet! Azt akarod, hogy hazavigyük elevenen! E lesz igazán jó. Parádét csapunk vele.

Manassé felemelte karjainál fogva a tehetetlen alakot, s felültette a nyeregbe. A cigány odakötötte a térdeit a nyeregszorítóhoz.

A lovat nehéz volt a puszta templomból az égő utcára kivezetni; előrefeszítette a lábait, fejét kapkodta, ágaskodott, visszafelé toporzékolt.

– Majd én vezetem – szólt Manassé, kivéve a cigány kezéből a kantárszárat. – Te üsd hátul.

Aztán Vajdárnak szólt ismét németül.

– Ha künn leszünk, fordítsd a lovat a bedellői útra, ott sötét van, arra elmegy a ló.

Amint aztán kiterelték az utcára a csökönyös paripát, ott az egyszerre fölrúgott, hogy a cigány hanyatt esett – a szelétől. Manassé kiereszté kezéből a kantárt, s azzal a ló vágtatott, amerre legsötétebbnek találta a vidéket.

– Elszalasztottad? – kérdé a föltápászkodó cigány. – Jaj, jaj, jaj! Miért nem engedted, hogy én fogjam a fejét! Jaj, jaj, jaj! Majd én bolond leszek neked máskor ezerforintos pecsenyét hozni, hogy a vadásztáskádból elszalaszd!

– Ne búsulj, fiú! Mától fogva mindennapos vendég vagy a házamnál.


VisszaKezdőlapElőre