XLIII.

– Hanem már most igyekezzünk haza.

– Csak már a lovadat is el ne vitte volna.

– Az övé volt.

– Jaj, de bolond vagy te, Manassé, ha még háborúban sem mered a más lovát elvenni! Hát már most menjünk gyalog, ki hamarább odaér.

Siettek versenyben.

Manassénak jó hosszú lába volt, de azért az apró cigányt nem bírta legyalogolni, az úgy futott utána, mint a nyúl.

Egyszer aztán elővette a hegedűjét, s elkezdte a Rákóczi nótáját húzni, obligát zenekarkíséretül.

– Mit csinálsz? – förmedt rá Manassé. – Csak nem akarsz zeneszóval kísérni Torockóba?

– Nem a tisztesség kedvéért teszem ám én azt, Manassé, hanem azért, hogy a torockóiak most már a város alatt lesben állnak, s ha meglátnak bennünket, azt gondolják, ellenség jön, s belénk lövöldöznek, pedig kár volna az én gyönge testemért.

– Hát énértem nem?

– Teérted nem, mert ha te elpatkolsz, neked szép fiatal feleséged van, mindjárt elveszi más; de ha én felrúgok, az én banyám csúf, mint egy boszorkány; azt senki, az ördög se veszi el többet.

Ez olyan indok volt, amit nem lehetett megcáfolni.

Manassé tehát engedte, hogy győztes hadseregét teljes tábori zenekar kísérje hazáig. A hadsereg is egy emberből állt, a zenekar is. Amíg ők nagy zeneszóval vonultak előre, szemközt jött rájuk annál nagyobb dobszóval a torockói nemzetőrök egy csapatja, köztük három Adorján-testvér. Ezek éppen Manassét mentek keresni, s nagy volt az örömük, hogy feleúton találták. El voltak rá szánva, hogy Szentgyörgyig mennek érte, s erőszakkal is kiszabadítják.

– Semmi baj sincs! – nyugtatá meg őket Manassé.

Azok nagy diadallal kísérték őt hazáig.

A város végén, az útfélen ülve várták őt Blanka és Anna. Ott vártak rá az árokparton, a fűzfák alatt.

Azt nem lehet betűkkel leírni, amit az újra találkozó szerető lelkek mondtak egymásnak! Ahhoz elébb a világnyelvet kellene feltalálni, melyet minden ember megért, és mindenki megtanul egy pillanat alatt!

Szent őrjöngés volt az!

Mikor a diadalmenet az Adorján házáig ért (Manassé két karjára emelve vitte két drágaságát, hogy lábaikat be ne szennyezzék az utcasárral), éppen akkor érkezett meg a másik diadalcsapat a Székelykőről, Áron bátya és negyven vitéze.

– Nos, gyermekek! Hát hogy vágott az Áron bátya ágyútelepe? – kérdezé diadalmas arccal az öreg. Azután a hálálkodó asszonycsoport közül kimenekedve, odamene Manasséhoz, s a vállára veregetett büszkén. – Meg volt biz az, édes öcsém, Isten segítségével, s nem került többe, mint húsz font puskaporba s egy lat székely furfangosságba.

Manassé meghagyta az öreget a maga hitében, s nem rontotta el a dicsekedő örömét. Nem mondta el neki, hogy ami megnyerte ezt a hihetetlen, csodaszerű győzelmet, az egy latra nem vehető valami, egy árnyék, egy gondolat, egy szívben megpendülő húr hangja volt; gyöngéd lelkeknek messze távolból összefelelgető szerelme. A diadal oroszlánrésze ezeké az asszonyoké.

Azoknak sem mondott el mindent, ami vele történt.

Csak Annának adta vissza elhozott gyűrűjét.

A leány hevesen ragadta meg bátyja kezét, midőn a gyűrűt meglátta.

– Ő volt Diurbanu?

– Valóban ő volt.

– Te megölted őt?

– Kezem között volt. De amit neked megfogadtam, azt megtartám, s engedém őt futni. Majd egyszer, ha nagy nyugalmunk lesz, elmondok mindent, ami ma történt.

Azzal letörlé testvére szemeiről a könnyeket, s szobájába vezette őt, visszakapott jegygyűrűjével. Hadd kérdezze ki ezt a gyűrűt egyedül.

A vele történtekről hallgatott Manassé, mint egy szobor.

De annál kevésbé hallgatott a muzsikus. Ő nem várt vele, míg nagy nyugalom lesz; nem engedte a maga oroszlánrészét a győzelemből senkinek. Még azon éjjel elmondott mindent a templombástyában összegyűlt, Te Deumot éneklő népnek meg a leányiskolában mulató vitézeknek. Csak az volt a hiba, hogy a megtörténteket oly exorbitans hazugságokkal keverte össze, hogy azokat nem lehetett históriai adatokul feljegyezni. Tízszer elmondta a hősköltemény katasztrófáját; mind a tízszer másféleképpen. Hallgatói mind a tízfélét elhitték neki. Valamennyiben Manassé volt a mítoszi hős, Sámson, Botond, Szent László, ki egymaga küzdött seregek ellen, vasajtókat tört ki, ászokgerendát forgatott buzogány gyanánt, söprötte az ellenhadakat soronként. Utoljára magát a fővezérüket, Diurbanut is elfogta röptében, annak kezét-lábát összetörte, úgy kötötte fel egy vad lóra, hadd vigye el hírmondónak hívei közé.

Aki kételkedni akart valamiben, annak előmutatta az elhozott trophaeumokat, s pisztolyokat, a handzsárt, s magát a legnyomatékosabb tanújelt, Diurbanu ezüsthüvelyű kardját, amit már nem lehetett elvitatni.

A cigányt etették, itatták, az asztalfőre ültették, úgy hallgatták; szörnyű nagy lett a becsülete az egész közönség előtt.

Hanem egy dologgal volt megakadva. Mit csináljon a közbejött „asszonnyal”? Zenóbia megjelenését lehetetlen volt a történetből kihagyni. De nem illett az ő elbeszélésébe sehogy se. Végre talált a számára helyet és módot. – „Hát amint Manassé, miként Sámson a filiszteusokat, ezrével agyonverte az ellenfeleit, akkor eléje került a peánai hős amazon is. De amint az meglátta ezt a szép deli ifjút, egyszerre vége tett minden vitézségének – eldobta fegyvereit (itt vannak, aki nem hiszi), megadta magát, s arra Manassé fogta a szép menyecskét, s azt bizony kedvére megcsókolgatá.”

– „De már ez hazugság, cigány!” – ordítá rá a hallgatóság, s azzal fogták a gallérját, kidobták a mulatságból; s vége volt a becsületének, azért az „egy igaz szóért”, amibe vesztére belebotlott.

*

A Székelykő tetején ma is láthatók még a sziklába fúrt ágyúk, mikkel Áron bátya a nagy csatát megnyerte, s nagy ünnepélyek alkalmával hatalmasan ágyúztak belőlük.

*

Ezek voltak az utolsó ágyúdördülések Erdélyben.

Két héttel később elhallgatott minden fegyver.

*

Vajdár Benjámin hat hét múlva került vissza Bécsbe Nagyszebenből, hol addig törött lábával feküdt. Amit hazavitt nevezetes expedíciójából, az volt: patrónusai számára egy nagy tömeg elpazarolt pénz hűlt helye; magának pedig egy biccenő láb, mely egyik nagy előnyétől, a táncképességtől végképpen megfosztotta. – (Az átkokat – nevezzük „puszta légnek”.)


VisszaKezdőlapElőre