VII.

Blanka hercegnő azért imádkozott oly áhítatosan, hogy védjék meg őt az égiek a varázs ellen, mely lelkét tőreiben tartja. Ne engedjék többet közelébe jutni azt a férfit, ki vakmerő homlokkal azt meri mondani: „Én azt követelem a nőtől, hogy a férjének ne csak hitvese, de szeretője is legyen!”– aki puszta ránézéssel képes ellenfelét elűzni – aki nem imádkozik, nem esküszik, s mégis teljesül az, amire gondol, s mégis megtartja azt, amit kimond: ki még az ellenségén sem áll bosszút, ha a szívének azt fogadta, hogy nem teszi.

A hercegnő azt hitte, hogy varázslat az, ami a szívét fogva tartja; több volt az annál, egy felébredő szenvedély volt az, amit táplálnia kell éjszakai könnyhullatásaival, s vagy idvezülni, vagy elveszni miatta. Azt hitte, hogy küzdhet ellene. Mennyei segítséggel.

Az a kísértő tájkép a holdszigeti völgy egyszerű lakóival majd el fog mosódni lassan emlékezetében a világváros pompája közepett. Megérkezésük a nagyhét első napjaiban történt. Blanka egész tervet készített magában a következő napokra.

A templomokat végigjárni; meghallgatni a Sixtinában a tenebrék magasztos ünnepélyét; meglátni a lábmosást, végignézni a coenát, elfogadni az egyházfő bűnbocsánatát a trónteremben, érinteni a szent ereklyéket, együtt térdelni a hívőkkel a feltámadás nagy ünnepélyén, s aztán elzokogni a panaszát az Isten helytartója előtt, s bűnbánatos könnyeivel nedvesíteni a szent ember lábait. – Ez talán visszaszerzi majd azt a nyugalmát, ami az üdvösség alapja.

Másnap korán reggel hívatta a maître d’hôtelt; elmondta neki, hogy szerezzen hármuk számára mindezen magasztos helyekre bebocsátási engedélyt.

Erre hallatott még csak a becsületes olasz számlálhatatlan sokaságú „c” betűket.

– A Sixtinába! A tenebréhez! A benedictióhoz! Sőt még a glorificatióhoz is! C, c, c, c, c, c! Nincs annyi millió forint! S még éppen három személyre! C, c, c, hhn! Hamarább lehetne egyenesen a paradicsomba belépti jegyet kapni! Angol myladyk, spanyol hercegasszonyok, német fejedelemnők könyörögnek térden állva az ilyen gráciáért, mégsem jutnak hozzá! Az csak kevés választottnak adatik rettentő protekció mellett. Legfeljebb a Szent Péter téri karzatok valamelyikére lehet még három jegyet kapni; de azt is hátul! C, c, c; leghátul c, c, c; nagyon hátul! És igen nagy árért! Majd megpróbáljuk, onnan is rettentő szépet látni, ó, ó, ó! A benedictió a loggiáról! A három tiara! Őszentsége meg fogja áldani a római seregeket, amik az osztrákok ellen indulnak a háborúba. A derék Ciceruacchio fogja vinni a trikolór zászlót. Ott is rettentő nagy tolongás lesz! Rendesen agyonnyomnak tíz-tizenkét asszonyt. De a Sixtinába! Oh, az lehetetlen. Most! C, c, c, hhn!

Az olasz szaladt is, nem várt több beszédet, hogy legalább karzati jegyet kaphasson azoknak a vadembereknek, akik azt hiszik, hogy Rómában a Vatikánban is olyan könnyű a húsvéti ünnepélyre bejutni, mint odahaza – Bukarestben!

Blanka leverten panaszolta el sikertelen jó szándékát ügyvédjének, aki aztán azzal vigasztalta meg, hogy nem is nőknek való abba a tolongásba belekeveredni; majd sokkal kényelmesebben el lehet mindazt olvasni a hírlapokból.

A hercegnőnek pedig annyira kegyeletes óhaja volt ez, hogy meghiúsultára könnyek tódultak a szemébe; hanem azokat ő el tudta titkolni. Zimándy úr aztán elment egy kis kémszemlészetre.

Alig telt bele egy óra, midőn diadaltól ragyogó arccal tért vissza a hotelbe, s köpcös termete dacára futott fel a lépcsőkön. Nem is igen törődött vele, hogy a hercegnő éppen akkor fodroztatta a haját. (Mért nem sietett vele jobban!)

– Megvan minden! – kiálta örömtől és szaladástól elfulladtan – a lehetetlenség ténnyé változott. Itt vannak a bebocsátási engedélyek mindhármunk számára.

E szóra Dormándyné is kiszaladt a szobájából, a hercegnő is felugrott a székéről, s közrefogták a jó hír hozóját.

– Hová? Merre?

– Hát mindenüvé! A tenebréhez, a lábmosáshoz, a tizenhárom apostol vacsorájához, a feltámadáshoz, az ereklyékhez, a benedictióhoz; ahová csak fenntartott helyeket különösen kegyelt személyeknek osztogatnak. Mindenütt jelen lehetünk.

– De hát hogy jutott ön ezekhez? – kérdé mind a két hölgy kíváncsian.

– Hm. Nagyon furcsa dolog ez. Hát amint sétálok nagy dühösen végig a korzón, s taszigálom le az embereket a szűk járdáról, egyszer csak megfog valaki hátulról, s az mondja magyarul, hogy „festina lente!” – Hátranézek; hát az én ariánusom áll előttem.

– Manassé! – szólt ijedten a hercegnő.

– Igen, Adorján – mondá Gábor úr, kinek sehogy nem tetszett az, hogy a hercegné a keresztnevén említi az ifjú embert.

– Kérdi tőlem, hogy rendben vagyunk-e már a dolgainkkal. – Dehogy vagyunk! – mondám; s aztán elpanaszoltam neki, hogy a nagyhéti ünnepélyekre se kaptunk engedélyjegyet. Teljes lehetetlen még csak közelíteni is a Vatikánhoz. – „No hát én lehetővé teszem!” – szólt azzal a fatális komoly pofával, amiről az ember sohasem tudja, hogy tréfál-e vagy imádkozik. – „Csak nem képzeled, hogy ami annyi igazhívő spanyol hercegnek meg nem adatik, azt megadják neked, bukott osztrák diplomatának, akinek még a nagykövetjét is elkergették Rómából, s hozzá még aki ariánus vagy!”

– „Majd meglátod” – szólt, s azzal hónom alá öltve karját, vitt magával egynéhány tekervényes utcán keresztül, míg egy palota elé ért velem, mely előtt fegyveres őr állt; ott átadta a látógatójegyét a kapusnak, arra bebocsátottak mindkettőnket egy szobrokkal körülrakott előszobába. Adorján ott elhagyott; őt egy titkárforma ember bevezette a mellékszobába, ahonnan nemsokára kijött, s kezembe nyomta ezeket a jegyeket: Tessék! – „De hiszen te bűvész vagy!” – mondám neki elbámulva. – Mire ő azt mondta: – „Ne higgye pedig, bátyám, hogy Cagliostro vagyok, s magam is csodákat tenni jöttem Rómába; egyszerű a magyarázat. Ez itt a francia követség palotája. Rossi úr nekem korábbi időkből kegyes pártfogóm: családjához járatos voltam. Most felkértem őt, hogy szerezzen nekem két magyar utazó hölgy és kísérőjük számára jegyeket az ünnepélyekre. S ő rögtön adott, amennyit csak kívántam. Most már aztán csak „szemesé a vásár” – mert hát annyi jegy van kiadva, mint amennyi ember a sixtini kápolnába befér. Azon legyenek önök, hogy bejussanak.

A hercegnő úgy örült a jegyeknek, mint egy gyermek.

Legbensőbb óhajtása teljesült! Megadatott az alkalom lelkét elmeríthetni a szent szertartások szenvedélyoltó hűs forrásaiba, odamenekülhetni forró szenvedélye elől a bűnbocsátó, lélektisztító oltár közelébe; s ami örömét növelte, az volt, hogy ezt az üdvre vezető utat éppen azon ember nyitja meg előtte, aki elől ő odamenekülni óhajt; pedig ha az is érez iránta valamit e szívdobbantó szenvedélybók akkor tudnia kell, hogy a lelki kibékülés őket elválasztva tartja, s csak a végső kétségbeesés, a megtört hit, az összeomlott remények tehetik lehetővé, hogy valaha hozzá közeledjék.

És ő még segít neki a menekülésben!

Blanka úgy tapasztalá, hogy mentül messzebb távozik tőle, annál magasabbá válik annak az alakja.

– S hogyan hálálta ön meg neki ezt a szívességet? – kérdé meleg hangulattal Gábor úrtól.

– Nagyon rosszul. Mikor már kezemben voltak a milliókat érő drága engedélyjegyek, akkor vettem észre, hogy ez ránk nézve mind halott kincs. „Ugyan, édes ellenfelem – mondék neki –, ha már ennyi szívességet tettél velünk, tetézd meg még eggyel. Eredj vissza, s kérj még egy jegyet a magad számára is, s aztán légy vezetőnk.”

– Ön meghítta őt, hogy legyen kísérőnk? – kiálta fel a hercegnő megrettenve.

– Persze, hogy furcsa dolog volt az – szólt nevetve Gábor úr. – Egy ilyen Krisztus-tagadót arra kényszeríteni, hogy az egész passiót és glorificatiót végignézze; olyan, mintha az őrdögöt tömjénfüsttel traktálnák meg. Nagyon húzódozott tőle, azt mondta, hogy mi jogon tolakodjék ő fel kísérőnek két hölgy mellé, akik őt erre nem kérték. Hogy az lehet azokra nézve kifogás alá eshető ajánlkozás s más efféle haszontalan ürügyeket; de utoljára categorice elfogtam: „No, hát ne a hölgyeket kísérd, hanem engem vezess, mint hazámfia, barátom; aki magamban sehova oda nem találok, s nálad nélkül a Vatikán helyett beletévedek a katakombákba; soha ki nem találok belőle.” Utoljára is meg kellett adnia magát a hitetlennek, s jönni fog velünk templomot járni.

A hercegnő úgy tapasztalá, hogy az angyaloknak szárnyaik vannak; egy perc alatt elrepülnek a halandó mellől, s itt hagyják azt a földön. Ahelyett, hogy a csábító varázs elől a hűs régiókba menekült volna, ahová nem süt a nap, csak a csillagok s a mártírok fejének glóriái, még oda is kísérőül nyerte maga mellé azt, akitől édes irtózattal van eltelve egész valója; akinek lelkével úgy összezavarta a saját lelkét, hogy nem bírja azt kiszabadítani belőle. Akitől fél: úgy fél, mint egy szűz attól a férfitól, aki azt kívánja tőle, hogy legyen nő – egy más világ lakója, amely talán boldogság, de mégiscsak egy halálon keresztül lehet hozzájutni.


VisszaKezdőlapElőre