XLVII.

E sok unalmas huzavona után lássunk egy kis rablótörténetet – változatosság okáért. Az olvasóközönség ezekben gyönyörködni szokott.

A mi rablóink nem közönséges „szegénylegények”, kik lóháton, fokossal kezükben elindulnak a pusztán, megállítania vásárra utazókat – ezek „gazdaglegények” (milyen új szó!), akik csak királyoktól és közkatonáktól rabolnak. A királyoktól milliókat, a közkatonáktól filléreket: ami megint milliókra megy.

Valamirevaló rabló, aki nem szentimentális, és nem féli az ördögöt, a gyilkosságtól sem retten vissza. Csakhogy ezek nem egyesével ölik meg az embereket, hanem tízezerével.

Mert az ő kalandjukhoz háború kell. Rendkívüli idők, amik a pedáns kiszámítás és utánszámítás szabályait nem tűrik el.

Mint tudva van, minden rablási műtétnek van saját címe a tolvajnyelven. A betörőket, a jóreggel-kívánókat, a télikabát-elsuvasztókat, a zsebmetszőket, mind saját elnevezés alatt ismeri e zsargon. Az általunk bemutatandó műtétnek a díszneve műnyelven: „mangeria”. Jelent hivatalnokvesztegetést a szerződéseknél. Kezdődik milliókkal, s leszáll egész az ajándék-burnótszelencéig, sőt a legutolsónak már nem jut egyéb, mint egy kis vágott dohány.

Mert minden szerződéshez három ember kell: egy, aki megköti, egy másik, aki meg nem tartja, s egy harmadik, akinek ellenőrizni kellene a szerződés megtartását, de azt nem teszi.

Azután van szükség egy mindent kigondoló, furfangos észre, mely kitalálja, micsoda utakon és módokon lehet valami prédát megejteni. És végre egy fő-fő vezetőre, aki gondoskodik róla, hogy ezek a prédák csakugyan kapóra jöjjenek. Ennek adóznak azután valamennyien. Mert (ahogy a Cagliari herceg mondá) egy nábob, aki harmincmillióról tízmillióra leszállt, s hozzá van szokva másfél milliót költeni évenként, sokkal elhatározottabb ember, mint az a brigante, aki az útfélen a postaszekérre les.

Ez azonban nagyon óvatos szokott lenni, s közvetlen senkivel sem érintkezik.

Nem engedi magát rajtakapni, hogy közönséges magánérdekei vannak, amidőn nagy befolyását felhasználja arra, hogy két-három ország diplomáciáját összeveszítse egymással. Nem! Ő csak politikai magas célokat akar elérni. Híve az ősi tradícióknak. A vallásos buzgóság is igen tisztességes köpenyeg. Szítja, ahol lehet, a hamu alatt lappangó tüzet. Amiért szidják, az ránézve megtiszteltetés. – Az üzéreket, vállalkozókat, akik a főurak előszobáiban ácsingóznak, meg sem látja. Semmi dolga velük. Azok pedig nagy alázatosan köszönnek neki. De ő azt el sem fogadja.

Hanem aztán este, színház után ellátogat a szép márkinőhöz, s ott tölt néhány órát bizalmas társalgásban. Akkor búcsút vesz, s amint hintaja kigördül a kapuboltozat alól, a velencei óra ajtaja megnyílik, s belép rajta a fiatal látogató. A szép hölgy karjába fűzi karját, leülteti maga mellé, kacagnak, dévajkodnak, a szép hölgy körültekint; be van-e zárva a harmadik szoba ajtaja is? Nem hallanak-e meg valamit? Aztán visszajön, s ismét elfoglalja helyét.

Ha valaki leskelődnék utánuk, azt hinné, hogy ők ketten megcsalnak most egy harmadikat: Cagliari herceget.

Pedig nem úgy van. Ők hárman együtt megcsalnak egy negyediket; egy nőt, aki bástyakoronát visel; közönségesen „monarchiának” híják.

– No, gyere, kis bolondom, kis sánta ördögöm. Mondd el, rendben vagy-e már az olaszaiddal?

– Ma kapták meg a szerződésüket negyvenezer darab vágómarhára.

– Hisz akkor minden katonára két mázsa marhahús jut.

– Sohase látnak azok abból egy falatot sem!

– Hát mi történik velük?

– Olyan szépen van az elrendelve, hogy utoljára az állam fog kárpótlást fizetni a vállalkozónak azért, hogy „ne” szállítsák a vágómarhát a hadseregnek.

– Kárpótlást a nem szállításért?

– Legalább kétmilliót. Ez még nem elég; hanem a szerződés szerint a negyvenezer ökörnek a bőrét meg már tartozik az állam visszaadni a szállítóknak, s minthogy ökröt nem kap, bőrt sem húzhat le róla, azért is kárpótlást fizet. Ez már azonban csak bagatell! Cagliari papának pezsgőre se elég. Legföljebb nyolcvanezer forint.

– Az is valami – ideális ökörbőrökért. Lám, a szállítók is értenek a poézishoz.

– S jól honoráltatják a fantáziájuk szüleményeit.

– Ezt jól elintézted. Most hallgasd meg Jupiternek a további tervelését. Add ide azt a tárcát az írószekrényemből.

Vajdár ismerte az írószekrény rejtekének a nyitját, s elhozta belőle a marokenba kötött tárcát.

A márkinő felnyitotta azt, s a benne levő iratokban keresgélt. Az egész tárca valami finom illatot terjesztett maga körül, minőket akkor Japánból divatosítottak el.

– Itt van – szólt egyet elővéve, melyen Cagliari herceg saját jegyzetei voltak. – Négymillió-háromszázezer mérő gabonára kell szerződést kötni. S azt ennek a névnek kell megkapni, amit ideírva látsz. Az ár tizenötmillió forintra megy.

– Kevés massematta néz ki belőle; a gabona ára erősen fölment.

– Ne búsulj te azon. Annak a derék embernek, aki ezt a szerződést megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis „feljavítást” engedjen magának. Ha egynegyvened rész földet, szemetet, konkolymagot kever a rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfél százezer forint.

– S negyedfél százezer forint ára földet és szemetet kell megenni a katonának azért, hogy Cagliari papa mindennap pezsgőben fürödhessék?

– Hát mi az! Két forint ára jut belőle egy katonára. Annyi földet bizony megehetik, aki a hazáját szereti.

A márkinő nagyot nevetett a saját ötletén. Vajdár Benjámin azonban csak a bajuszát rágcsálta. Valami ösztönszerű sejtelme volt aziránt, hogy azokkal az emberekkel, akiknek szurony van az oldalukon, mégse jó tréfálni.

– Van-e még valami komissziója az öregnek?

– Mégpedig igen fontos. Sikerült keresztülvinni, hogy az olaszországi hadsereg a nyári hadjárathoz vászonköntös helyett calicót kapjon. Ebből kell öt és fél millió rőf. Jól megjegyezd a nevet, ami ide van írva. Ennek kell azt megkapni. Olvasd el a föltételeket.

– Nagyon lenyomott árak – jegyzé meg Vajdár. – Nem látom, hogy a rendes munkadíjon fölül mit nyerhet rajta a vállalkozó, hogy még másokat is részesítsen benne?

– Hát én felvilágosítlak felőle. A calicónak harminc hüvelyk szélesnek kell lenni. Harminckét szálnak kell lenni egy hüvelykben. A gyáros azonban csak harminc szálat fog hozzá venni, s a mángorlás által kinyújtja a szövetet harminc hüvelykre. Ugyan melyik katonának fog eszébe jutni, hogy a kabátja szövetében a nyüst szálait górcső alatt megszámlálja; s aztán mit is veszt azzal a hiányzó két fonállal? Legalább jobban járja a szellő a kabátját. S ez a két hiányzó fonál tesz minden millió rőfnél százezer forintot.

– Még ez is gyermekség. Nem érdemes az embernek érte a renoméját kockáztatni. Aztán annyifelé eloszlik. Valami nagyobbat szeretnék hallani.

– Most következik. Ugyanezen „financier” vállalja el a hadsereg számára a „csinvat” (Zwilch) szállítását.

– Csinvat! – kiálta föl Vajdár bosszúsan. – De már, corpo di Bacco! Egészen vászonkereskedő alkusszá nem hagyom magamat tenni.

– Csak maradj te csendesen – csitítá őt a márkinő, s erélyesebb marasztalásul köntöse szárnyával félig beteríté a mellette ülő térdeit. – Nem a csinvat itt a fődolog. Ez csak az alap. „Csinvat kell a hadseregnek!” Ez a tézis. Ezt pedig Ausztriában nem kapni.

– De hisz az nem igaz! Annyi gyárunk van, hogy a földet körül lehet vele csinvatolni.

– Nem szabad, hogy legyen! Ha mondom. Csinvat csak Angliában terem. Angliában pedig csak ércpénzzel lehet vásárolni. Ezért ugyanezt a finánchatalmat kell megbízni, hogy valami százmillió forint árú államkötvényen külföldi devizeket vásároljon, s ennél a műveletnél öt százalék akár ide, akár oda.

De már ennél a szónál Vajdár homloka úgy izzadt, mint a fűtött ház ablaka.

– De hisz azt lehetetlen, hogy észre ne vegye valaki!

– Csak te légy nyugodtan, kis kutyám. Tanuld meg azt, hogy az optikusoknál vannak olyan szemüvegek, amiket ha valakinek feltesznek, hát nem Iát rajta semmit. S aztán minden ember szemére való szemüvegek vannak ottan, amik arra valók, hogy ne lásson.

– De hátha akad egy ember, aki nem engedi a szemüveget feltenni az orrára?

– Ne félj semmit. Egy diadalmas hadjárat eltakar mindent.

– De megfordítva; egy vesztes hadjárat meg föltámaszt mindent.

– Csakhogy az lehetetlen. A learatott búza hallgat! Apropos! Az „our common friend”[1] is közte van-e a learatandó búzának?

– Ott van mindig. Szemmel tartjuk.

– Még mindig hozzáférhetetlen?

– Éles esze van. Nem lehet tőrbe ejteni; nemcsak őt, hanem az egész zászlóaljat, amelyben ő szolgál, nem lehet megingatni az emisszáriusoknak; a táborban „puritánok”-nak gúnyolják őket. Összetartanak. Azt felelik a hívogatóknak, hogy ők felesküdtek a zászlójuk alá, s amire az egyistenvalló megesküszik, azt megtartja. Egy szökevény se támadt közülük.

– Kíváncsi vagyok rá, mit fog csinálni a békeapostol, ha egyszer tűzbe vezénylik; eldobja-e a fegyvert, vagy harcolni fog?

– Így is, úgy is meghal.

– Azt kívánnám, hogy megsebesüljön. Arra a hírre csak előjönne a sziklaodújából a megtörhetetlen asszony! Csak eljönne sebesült férjét ápolni? Ugyebár az ilyen nagy tábori lazaretumokban rendesen szokott kiütni valami ragály, ami az ápolónőket is magával viszi. S olyankor nemigen keresik, hogy ki miben halt meg.

– Ön nagyon türelmetlen, márkinő.

– No, és az teneked talán nem tetszik?

– Nagyon nehezen várja, hogy Cagliari herceg egyszer már igazán özvegy legyen.

– Ostoba! Azt hiszed, az én főkötőmről van szó? Ez a játék pénzbe megy.

– Nem rablok-e én Cagliari herceg számára eleget?

– Kedvesem! Te mióta nem táncolhatsz, érzelgési hajlamokat kezdesz elárulni, nekem úgy tetszik, hogy sajnálod áldozataidat. Babonás vagy? Azt megbocsátom.

Vajdár vállat vont.

– Vagy talán féltékeny vagy? Azt már nem bocsátom meg. Mit akarsz tőlem? Hozzád csak nem mehetek nőül? Ez nem volna rád nézve szerencse. Nekem a férj arra kell, hogy legyen kin gyakorolni háladatlansági ösztönömet. Férj, aki azokat, akik őellene vétenek, nem látja meg, s azokat, akik ellenem vétenek, elpusztítja. Maradj te csak bűntársamnak, akivel együtt rablunk, gyilkolunk és – suttogunk.

S addig suttogott hozzá – nem hallható szavakat –, míg elkábította egészen.

– Jer bolondom. Avass be abba a titokba, amit még az egész rablókalandból nem értek; ami a te kezeden fordul meg. Hadd lássam, mennyire szeretsz! Le mersz-e magaddal vinni a pokolba? Gondold, mintha azt a tréfát ismételnők, amit Párizsban megtettünk, mikor Sanson hóhérműhelyét megtekintettük. Egymás után mind a ketten odadugtuk a fejünket a guillotine alá. Beszélj úgy, mintha most is e helyzetben volnánk. Mondd el nekem, hogyan tudjátok azt kivinni, hogy mikor e nagy szerződésekre nyílt verseny van hirdetve, s arra sokan jelentkeznek, akik lepecsételt levelekben nyújtják be ajánlataikat; a leveleket egész bizottság előtt nyitják föl, a versenyzők jelenlétében. Ami írva van, az meg van írva. És mégis a mi „bizonyosunk” ajánlata marad mindig a legjobbnak.

– Azt is elmondom neked. (Most már nem a „márkinőnek”, hanem „neked”.) A hivatalszobában, ahol ez a műtét végbemegy, van egy szekrény, mely egy ablakfülkét takar el, ami a szomszéd szobába nyílik. E szekrény hátlapja a túlsó szobából felnyitható. Ide vannak letéve a versenyzők ajánlatai. Azokat onnan egyenként szedik elő, felbontják, felolvassák, s aztán a szekrénybe ismét visszateszik, a szekrényajtót becsukják. Akkor az ajánlattevővel „kellő ideig” értekeznek a benyújtott minták, a biztosíték és egyéb mellékes kérdések fölött. Annyi ideig, amennyi elég valakinek, aki a túlsó szobában résen áll, a szekrény hátsó ajtaján át a fölbontott szerződést kivenni, belőle az adatokat kijegyezni. A „pártfogolt” ajánlkozó marad utolsónak. Ennek az ajánlattevő levelében a számok helye üresen van hagyva. Mikor már valamennyi megelőző ajánlat föl van bontva s helyére visszatéve, akkor aztán az eddigiek megrostálásával annyi időnek kell eltelni, amennyi elég arra, hogy az a valaki e túlsó szobában utolsó ajánlatlevélben az üres számhelyeket kitöltse, egypár krajcárral alacsonyabb összeggel a legolcsóbb ajánlkozónál, s a levelet újra lepecsételje, s hogy legalább a tinta megszáradhasson és a spanyolviaszk meghűlhessen rajta.

– S ez a valaki vagy te!

– Csitt! – Vajdár szeme elé emelte a kezét, mintha el akarná rejteni magát.

A delnő pedig átölelte őt, és megcsókolta azt a homlokot, mely ezeket kigondolja, azokat a szemeket, amik ezeket meglátják és ezt a kezet, mely ezeket végrehajtja.

…Érthetlen szavak suttogása…

Az utcán a lovas cirkáló őrjárat kopogása hangzik végig. …A suttogás egy perce megáll…

A két összetett fej egyszerre a magasba tekint, mintha azt hinné, hogy ott a guillotine. A cirkáló őrjárat tovább kopog.

Ne tessék aggódni, nagyságos úr, kegyelmes asszony! Azok csak a boltfeltörőket üldözik, s azoknak a szeretőit, a mezítlábas hercegnőket…


[1] Boz Dickensnek akkor megjelent regénye: „A mi közös barátunk”.


VisszaKezdőlapElőre