XLVIII.

SOLFERINÓNÁL

Azon a napon, melyen a világtörténet egyik legnevezetesebb ütközetében két ország sorsa és egy világrész új alakulása fölött folyt a játszma két sakkjátszó óriás között, kora hajnaltól délutánig mozdulatlanul egy helyben állt az a zászlóalj, melyben Manassé szolgált; ők tartalékul voltak hagyva.

A magas fennsíkról nagy területét a csatatérnek lehetett e helyről belátni.

Manassé most is őrmester volt. A kortársak emlékezni fognak rá, hogy azon idők harcában minő nevezetes befolyással bírt az őrmester a katonaságra. Az volt a közvitézre nézve a „vezér”, aki az ő nyelvét érti, az ő baját megérti és megosztja; aki vele egy kenyeret eszik, és együtt is koplal, aki együtt énekli vele a hazai dalokat, aki az otthoni eseményekről tudósítja; aki előtt bizalommal beszélhet, panaszkodhatik, s aki tud számára vigasztalást. Az őrmester szava volt az orákulum. A főtisztek maguk is tudták azt, s a kenyértörés idején az őrmestereknek nagy volt előttük a becsülete. Meg is szolgálták azt. A solferinói ütközetben a száraz hivatalos jelentés egy tüzérőrmestert emel ki legmagasabbra, ki tábornokhoz méltó döntő hőstettekkel örökíté meg szörnyen polgári hangzású nevét.

Manassé puskája csövére támaszkodva két összefont karját nézte a szomorú drámát reggel óta.

Az óriások sakkjátékához a sakktábla is éppen hozzá illett. – Egy messze terülő lapály, négyszögekre szaggatva gyümölcs-, fa- és szőlőlugas-szegélyektől, miket virágmartos öntözőcsatornák kísérnek; távolabb regényes halmok láncolata, lépcsőzetesen mívelt szőlőkertekkel; a lankásokban olajfák berkei – s mintha egy erdő közé szétszórt város volna, az egész táj ragyog a napsütötte nyári lakok, villák, kaszinók, majorságok épületeitől. A legszebb paradicsomkert.

S e gyönyörű tájat választotta két óriási hadsereg csatamezejéül.

S e gyönyörű tájék tiltakozik a vérontás munkája ellen!

Ő maga harcol a harcolókkal.

A hadcsapatok eltévednek a gyümölcsfa-szegélyekkel keresztül-kasul szelt rizsföldeken, s majd túlnyomó ellencsapatra bukkannak váratlanul, majd meg úgy elvesztik egymást, hogy nem bírják az érintkezést saját hadosztályukkal feltalálni, majd meg ellenségül csapnak egymással össze. Mikor egy vízárkot rohammal megostromoltak, maguk előtt találják a másikat, eperfa ösvényeivel, s újra kell kezdeniök a harcot. A lovasság nem bír kifejlődni. Rohamait feltartóztatja a sok vízárok, eleven sövény. Egy egész lovasdandár úgy eltéved a csatatéren a harc kezdetén, hogy estig nem bír az ütközetbe visszatalálni. Nyargoncok futkosnak a felkeresésére, s nem bírnak ráakadni. Ez folyvást ellenséget keresett, s nem talált. Túlugrott a sakktáblán. Egy másik hadtest nyugodtan pihen addig, míg a tőszomszédja két óra hosszat küzd a túlnyomó ellennel; a halmok elfogják az ágyúszót; itt semmit se hallanak belőle. – Az egész apró halmokból összecsoportosult hegygerinc mély vágányokkal van beszelve, mik megannyi vífolyosóul szolgálnak a kirohanó csapatok számára, s a halmok oldalán egymás fölé emelkedő kaszinók, kolnák, mindmegannyi váracsok, amik között a legmagasabbra kiemelkedő solferinói tetőről messze kilátszik a „Spia d’Italia” tornya, az osztrákoktól megszállt fellegvár. A kuszált csatatér nem engedi megtudni a hadvezérnek, hogy mi történik a két szárnyon; hogy az elrendelt mozdulat végrehajtatott-e, vagy meghiúsult. – A jobbszárny előrenyomul és tért foglal, a balszárny eredménytelenül küzd; a közép harcol a magaslatok birtokáért. Az újkor eddig ismeretlen hadigépe, a vontcsövű ágyú, most teszi le első próbáját. A dicsőségcsináló gép! S hatása lezúzó. Az osztrák ágyútelepek egymás után némulnak el előtte. Egy lovasdandár két egész ágyúütege, mielőtt egy lövést tett volna vetélytársaira, már harcképtelenné volt verve általuk. A derék, kitanult osztrák tüzérség meg sem közelítheti sima öblű ágyúikkal ellenfelei ütegeit. S amazoknak a robbanó lövegei oly messzeséghól gázolják el a közeledő hadoszlopokat, aminő az eddigi hadászat számításán kívül esik. Az osztrák haubitz- és congrère-röppentyű gyönge feleselő társ ellenükben. A gép harcol az emberi vitézség ellen! Amíg megint egy nálánál hatalmasabb gép nem jön őt összezúzni.

Manassé tétlenül bámulhatta az előtte lefolyó tragédiát. Nem olyan szép az, mint a hősköltemények írják. Itt a sövények mentén előhaladó szuronysorok, szerte a zöld kertszőnyegből fellobbanó fehér lőporfüst, amott sziklamászó emberrajok; egy csoport fehér egyenruha, összekeveredve szemközt jövő kék egyenruhák tömegével; egyik a másikat előre-hátra sepri. S ha egy pillanatra szünetel az ágyúdörgés orgonajátéka, felhangzik a miriádok csataordítása, haláljajgatása.

Ha ebben a szép nagy kertben egy csendes délután egyetlenegy meggyilkolt ember halálkiáltása hangzanék fel, hogy megrendítené az mindenkinek a szívét, aki azt hallja! Hogy futnának segélyére! Hogy üldöznék a gyilkost! Hogy emelnének a szerencsétlenség helyén fogadalmi emléket! Most pedig, mikor húszezrével fetreng a legyilkolt ember a mezőn; hidegen néz mindenki a tájba.

Nem jutott most Manassénak saját sorsa eszébe. Minden gondolata ott járt, hogy így kell-e hát ennek lenni. És így kell-e ennek folyni örök időkig; hogy ész, tudomány, bátorság, hűség hazaszeretet, áldozatkészség és minden erő, ami a szívben és agyban teremteni, alkotni hívatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberirtó gépeket halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb alkotását? Hogy joga legyen két óriásnak a törpék százezreit (akiknek neve „ember”) egymás ellen zúdítani, s a nap alkonyán összeszámítani, ki csinált a másiknak több halottat? Az a győztes, az a dicső, azé az igazság?

S az ő kezében is ott volt a fegyver. S ennek a fegyvernek is az volt a célja, hogy egy anyának a szívét megkeserítse, aki könnyek között felnevelt gyermekét hasztalan fogja hazavárni; hogy egy ősz apának kezébe adja a koldusbotot, kinek kenyérkeresőjét eltemették, hogy egy menyasszonynak a koszorúját felváltsa özvegyi fátyollal.

A solferinói váracstól északra a sűrű apró halmok közül kiválik egy domb, amit a hadjárat leírói a ciprusok halmának említenek.

Gyönyörű szép regényes halom; teleültetve ciprusokkal.

Ez a ciprusokkal sűrűn beültetett magaslat látszott az ütközet csomóját képezni.

Éppen rá lehetett látni arról a fennsíkról, melyen Manassé zászlóalja tanyázott.

Manassé elnézte a hosszú küzdelmet, mely a domb körül folyt.

Azt hol az egyik fél, hol a másik fél ütegei vették kereszttűzbe, s ágyúzták, amíg csak a lövegek csöve izzóvá nem lett.

Azután rohamra mentek ellene. Majd az egyik fél, majd a másik. De sem az egyik fél, sem a másik csapatjait onnan Manassé visszatérni nem látta. Amely csapat a ciprusok halmát elfoglalta, azt az a domb elnyelte; osztrákot, franciát egyaránt. Hová lettek? Mi történt velük? Minő elátkozott hely lehet az ott?

Délután négy órakor már nőttön nőtt a zűrzavar. A megújított rohamokban úgy összekeveredtek az egyes zászlóaljak, hogy midenféle színű hajtókát lehetett egy csoportban látni.

A hadsereg ki volt fáradva – és kiéhezve.

Némely ezred már egy hét óta nem látott egy falat húst (a negyvenezer ökörből), s a kenyér, mit kiosztottak közöttük, penészes volt és sületlen, ehetetlen és undorító.

Még egy végső erőfeszítés lett megkísérelve.

Elő a tartalékokkal!

Utolszor támadták meg a ciprusok halmát.

Egy vadászzászlóalj, az osztrák hadsereg egyik legbüszkébb csapata indult neki a rejtélyes bereknek. Rövid ellenállás után elfoglalta azt, s a ciprusligeten túl felhangzó puskaropogás tanúsítá, hogy a harcot tovább folytatja valahol a halmot felváltó völgyben.

Ekkor Manassé zászlóalja kapott parancsot, hogy mozduljon előre, s a ciprusok halmát szállja meg, amíg a vadászok előrenyomulnak.

A dobszó felhangzott, a zászlóalj vállra vetett fegyverrel megindult. Manassé volt az első szárnyvezető; az első sorban állt. Szép, délceg alak volt. S az az egész homloksor mind az ő honfiaiból telt ki. Komoly, nyugodt, bátor arcok. Öröm volt rajtuk végignézni.

A ciprusok halmáról tovavonult egy időre a harc; Manassé és társai akadályozatlanul szállhatták azt meg.

Most aztán megtudta, hogy mi van ott.

A ciprusok halma egy nagy temető. Az egész környék temetkezési helye. Ahány ciprusfa, annyi sír. – De a föld alatt nem feküsznek oly sűrűen egymás mellett a halottak, mint a föld felett. A ciprusok dombja kettős temető. A világ hétféle nemzetének egyenruhái fedik a felszaggatott pázsitot. Francia, kabyl, olasz, magyar, német, lengyel, horvát; egymáson keresztül-kasul fekve, a sírdombokon elterülve, torzalakká görcsösülve, holt ellenség a megölt ellenség torkát szorítva, örök alvók, fejeiket a ciprustörzsnek, mint egy vánkosnak támasztva; megmeredt kíntekintetek, kővé fagyott fájdalom az arcokon; napba néző szemek, amiken megtört az élet fénye; kiáltó ajkak, amiknek nincsen szava többé. Talán valamennyinek a világ megannyi nyelvén ez volt az utolsó szava: „Óh, anyám!” És most valamennyinek egy anyja van, akinek neve: „Terra.” A pázsit feltépve ágyúgolyóktól; a tarka akantuszok befestve vérrel, a sírkövekről lezúzott márványnemtők ott feküsznek a többi halottak között. A temető közepén a Krisztus fejét lehordta egy ágyúteke. Egy robbanógolyó betört egy kriptaajtót, s szétvetette a sírboltot, kihajítva a csontvázakat az új látogatók üdvözlésére.

Szép útja van a dicsőségnek, minden lépcsője egy hulla! Manassé vigyázott rá, hogy meg ne tapossa az útjában heverőket.

A ciprusok halmának tetejére eljutva kiderült előttük, hogy mi van még azon túl. Azt addig a magas ciprusfák eltakarták.

A halmon túl következik egy kiterjedt majorság; aminek történelmivé vált neve „Madonna della Scoperta”. Ez magyarázza meg, hogy miért nem tértek vissza azok a csapatok, amik a ciprusok halmát elfoglalták.

Az onnan kiszorított francia csapat untalan e majorságba vonult vissza. Az pedig valóságos erőd volt. Szemközt meredek hegyoldal vezetett föl hozzá, s ott kétölnyi magas teraszfal védte, amelyen nem volt se ajtó, se ablak, csak lőrések. Dél felől meneteles lejtőn lehetett megközelíteni, mely szőlőlugasokkal és fügesövényekkel volt beültetve.

Az előrenyomult vadászzászlóalj e lejtőn át támadta meg az erős védelmi pontot. Csatárrajjá föloszolva igyekezett a lugosok és bokrok tömkelegében előrehatolni.

Csakhogy a bozót a védőnek még több előnyt nyújtott, mint a támadónak. Az biztos rejtekből lőhetett a közeledőre. Kiszámított csellel támadhatott az oldalába; ellenfele tervén keresztüllátott, s a magáét eltakarhatta. Rövid időn a gyönyörű vadászzászlóalj is abban a sorsban részesült, amiben társai. Ember ember ellen harcolt. A töltényeiket ellőtték már, s az ádáz tusában a teraszok köveit hajigálták az ellenségre. Végre sikertelen erőfeszítés után vissza lett taszítva a csapat, s bomlott rendben futott a teraszokról vissza; a repkedő tolltarjok lassanként eltűntek a völgy eleven sövényei között.

Manassé társainak a ciprusok alján „Lábhoz a fegyvert!” volt vezényelve. Nekik a halmot kellett megtartaniok.

Manassé egy letört koronájú ciprusfának vetve a hátát, s fegyverét ölében tartva nézett a lőporfüst ködében úszó tájképen végig.

Most egy parancsszó érkezett a fővezérségtől.

„Az a zászlóalj, mely a ciprusok halmát tartja megszállva, foglalja el a »Madonna della Scopertát«.”

A zászlóaljparancsok azt mondja, kézbe a fegyvert, s aztán: „Előre, fiúk!”

Az egész hadsor Manasséra néz.

És ha Manassé a fejét tagadó intésre fogja megmozdítani, az egész zászlóalj bizonyára lábhoz csapja a fegyvert, s azt fogja mondani: „Ma nem!”

És a parancsnok vitéz katona ugyan, de azért tudni fogja, hogy ami másnak lehetetlen volt, az neki is lehetetlen; sokszor megtörténik az, hogy az ütközet hevében a halálba vezényelt csapat, ahelyett hogy mozdulna, leül a földre.

Manassé felnézett a lőporködtől nehéz égre, és nagyot sóhajtott. Tehát itt az óra, amelyben sorsa vaskeze előtt meg kell hajolnia. Neki, a békeapostolnak, bele kell rohannia vérontás munkájába.

– Legyen meg a te akaratod!

Azzal fegyverét középen kapva, kilépett a sorból, s odakiálta társainak:

– Előre, testvérek!

S arra mindannyian fegyvereiket súlyegyenbe kapva, megindultak utána. Egy éneket kezdtek el: „Erős várunk nekünk az Isten!” – azzal indultak el az ostromra.

De ők nem azt az utat követték, amit az előttük kísérlő csapatok, a lehetőt; hanem nekivágtak a lehetetlennek. Egyenesen szemközt mentek a „Madonna delta Scoperta” teraszfalának, fel a meredeken, ahol egy fa, egy bokor nem védte meg őket.

És nyomultak előre, s egy lövést nem tettek azalatt.

A falakról gyilkos tüzelés fogadta őket. A hű fiúk közül sok nem végezte be a megkezdett éneket. Társai átléptek a holttestén, s tovább énekelték: „Ki megvéd a kísértet ellen!”

Oly gyorsan, mint a gondolat, elérték a teraszfalat. S a fal nem állította meg őket.

Az összefogott kezek, az egymáshoz vetett vállak, a falba döfött szuronyok képezték a lépcsőt. Mikor a zsolozsma utolsó sorát énekelték, már fenn voltak a falon. Manassé volt a legelső.

„És az egész ostrom alatt egyetlenegy lövést nem tettek!”

A naphosszat vitatott „Madonna della Scoperta” el volt foglalva.

A zászlóaljparancsok magánkívül volt örömében, diadalában! Manassét megölelte és megcsókolá.

– Ön holnap tiszt lesz! A vitézség érdemrendével mellén! Manassé szomorúan mosolygott. – Ő jobban tudta, hogy mi lesz ő holnap.

Hanem az ellenfél nem hagyta abba a dolgot. Minden oldalról megindultak a francia csapatok a majorépületet visszafoglalni. Támadásra hívó trombiták recsegése hangzott a magaslatok fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császárgárda jelent meg a csatatéren.

– Hadd jöjjenek! – szólt a parancsnok. – Tízszeres erővel is megküzdünk itten. Visszaverjük őket, míg saját csapataink utánunk érkeznek! Tüzet, fiúk!

Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz ereszté a fegyvert.

– Mi ez? – szólt elbámulva a parancsnok.

Manassé fölemelte az öklét az ég felé, fölnyújtott hüvelykujjal, s azt mondá:

– Egy az Istent!

S arra társai mind azt tették, és azt mondák:

– Egy az Isten!

– De hát mit jelent ez?

– Az Isten, aki megtiltotta az emberölést.

– De ti katonák vagytok, csatatéren álltok!

– Megálljuk helyünket, megyünk, ahová küldenek, meg tudunk halni, de embert ölni nem.

– De hisz akkor az ellenség öl meg benneteket.

– Azt ő teheti.

A parancsnok fegyegetőzött; sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre azt felelték neki, hogy „Egy az Isten!” Parancsolni lehet, hogy lőjenek; de csak lőporveszteség lesz; ők a levegőbe fognak lőni. „Egy az Isten!”

És senki sem tett egy lövést is a közeledő ellenségre.

Azt megdöbbenté a kimagyarázhatlan nyugalom. Kelepcét gyanított benne. S ezalatt körülfogni igyekezett a majort, a császári gárda elfoglalta a ciprusok halmát, s ágyúkat vontatott fel oda, de – csodálatos jelensége a sors intézkedéseinek! – azokkal nem a „Madonna delta Scopertá”-t kezdte el lövetni, hanem a „Spia d’Italiá”-t. A gránitok háromezer lépésnyi távolból csapkodtak le a fellegvár falai közé.

A túlsó félről új osztrák hadcsapatok siettek rohamlépésben a fenyegetett major felé.

Egy végső elkeseredett tusa volt készülőben azon épületcsoport körül, melyet egy férfihad tart elfoglalva, aki nem akar embert ölni. Akkor meg kell hát nekik halni, mind! Vagy az ellen, vagy a jó barát kezétől.

Arra is készen vannak.

S már közel volt a catalauni tömeggyilkoláshoz hasonló katasztrófa – amidőn egy harmadik harcoló fél elegyedett az ütközetbe. Egy harmadik, aki eddig hallgatott.

Nem nézhette tovább.

A havasok felől irtóztató fergeteg rohant alá, odavetve magát a két harcoló fél közé; az feltépte a véres homokot a küzdőtérről, s odavágta a küzdők arcába – az kitépte kezeikből a zászlókat; az éjszakát csinált körülöttük porfellegből, hogy ne láthassák egymást, s villámostoraival csapkodott jobbra úgy, mint balra; az elnémítá mennydörgéseivel az ágyúdörejt; az folyammá árasztá a patakokat a küzdő felek között; az eltörölte az ember csinálta haditervet a csatapiacról, s azt ordítá mind a két fél fülébe: „vége”! Egyik fél sem nevezheti magát győztesnek, a harmadiké marad a csatatér.

Harcról nem volt már többé szó, csak menekülésről. Egyes előretolt csapatoknak a vihar, vész, porfelleg közepett a saját jó szerencséjükre kellett megkísérteni a visszavonuló táborral való egyesülhetést. A zápor szakadt, s a villámlobbanásnál, mintha tengerfenék volna, úgy tűnt elő a táj minden irányba siető embercsoportjaival; s mikor a villám pihent, még fel-felvilágított egy pontján a csatatérnek a vérvörös lobbanások fénye. Ott még két hadsereg folytatja az éjsötétben, a felhőszakadásban az emberharag harcát, nem törődve az Istenharaggal, s a halmokon túl egy égő város veti a nyugtalan égre görögtűz világát. Dobpergés, trombitarecsegés, népordítás vegyül a mennydörgés közé.

Manassé zászlóaljának is menekülnie kellett az elfoglalt majorból. A beállt éj sötét volt, az utak tömkelege csalékony, csupán a szél irányáról tájékozhatták magukat, hogy merre van előre, merre hátrafelé. Egyszer aztán a zivatar irányt változtatott; a zászlóalj kifáradtan, agyonázva, éhségtől elcsigázva érkezett meg egy táborhelyre, ahol őrtüzek égtek, azt hitte, hogy hazajutott. Az pedig volt az ellenség tábora.


VisszaKezdőlapElőre