LII.

Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.

– Már a tavasszal elmehettem volna – mondá Manassénak, mikor az, hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte –, de terád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jössz. Most már csak a falevelek hullására várok.

Mi várnivalója is lett volna még tovább?

Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítsa. Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják, az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elítélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.

Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége; nem tudta ágyát elhagyni többé.

– Visszaadom már a gyermekeidet – mondá egy reggel Blankának. – Legyenek ismét a tieid.

Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arcot mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát.

Manassé bejött hozzá.

Anna keblére vonta testvére kezét.

– Különös álmom volt az éjjel – suttogá neki. – Azt álmodóm, hogy „ő” hazakerült. – Nem jött egyedül. – Egy rendőr kísérte. – Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki sem vette észre, mikor bejött; a folyosóra nyíló oldalajtón jött be; nem látta más, mint te! Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. – Te ott álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arcoddal. – Rút tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te nem bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató múltját. – Azt mondtad neki hidegen, komolyan: – Legyen ön itt. – Én adok önnek munkát. – Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem taszítottad ki az ajtón. – Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik nevét. – Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. – Szólj, Manassé: haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?

Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen, s megszorongatá a kezét tartó kezet.

– Ugye, Manassé – rebegé a beteg leány –, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék már itt, hogy kezedet könnyeimmel áztassam őérte; úgy fogsz vele bánni, mintha én még látnám azt; úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?

Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértékű az esküszóval.

– Ha meghalok, ugye, odateszed a keblemre ezt az arcképet, ezzel a száraz koszorúval, s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.

Néma igenlés volt a válasz.

– És ha nem találna visszajönni – suttogá heves lélegzettel a leány. – Ha az álom, nem más, csak álom – ugye, megígéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, ami kettőnek elég, s ha ő meghal –, pedig meghal rövid időn – elhozod, s odahelyezed mellém a koporsóját. És ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod, és helyet adsz neki énmellettem.

Manassé félrefordítá a fejét.

– No, ígérd meg.

Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.

Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét, s egy testvércsókban homlokára lehelé a legtisztább áldását egy szűzi léleknek, aki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.

– Elaludtam a napfelköltét – súgá a leány. – Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép napfelköltét.

És még egyszer meglátta azt. A torockói völgyben kétszer szokott virradni egy nap.


VisszaKezdőlapElőre