LV.

A két férfi reggelre volt készen a munkával, akkor kerültek haza. Hideg, ködös, nyirkos őszi reggel volt.

Manassé azt mondá a szolgájának, hogy fogja a szobája kulcsát, menjen be, s csináljon tüzet a kandallóban. Egy vendég úr van odabenn; azt, ha alszik, fel ne költse.

A szolga kevés idő múlva visszajött, s azt mondá Manassénak, miközben folyvást prüsszögött:

– Az a vendég úr aligha meg nem akar halni.

Manassé sietett rögtön a szobájába.

Ott találta Vajdárt az íróasztala mellett ülve, arcán a halálküzdelem rémtüneményeivel. Szemei kimeredtek üregeikből, ijesztő fénytől ragyogva, arca szederjes volt, és ajkai felduzzadtak. Előtte volt az asztalon egy megkezdett írás, és a marokenkötésű tárca felnyitva, s a belőle kivett iratok szétterítve.

Manassét a szobába lépéskor meglepte már valami egzotikus maró fűszerillat, mely őt is egyszerre prüszkölni kényszeríté. Emiatt hirtelen zsebkendőjét tartá arca elé.

Amint őt meglátta az asztalnál ülő alak, üvegfényű szemeit rámeresztve dadogá nehezen forduló nyelvvel:

– Felém ne jöjj – halál van itt!

S az arcát az iratok felé fordítá. Kezeit már nem bírta megmozdítani. Manassé hirtelen kinyitotta az ablakot, s egy perc alatt megértett mindent. Összemarkolta az asztalán heverő iratokat.

– Ne bántsd! Ne bántsd! – hebegé a tehetetlen alak. Manassé pedig, arcát kendőjével eltakarva s lélegzetét visszafojtva, az egész iratcsomagot, a tárcával együtt, a felszított kandallóba hajító.

A nevezetes bűnpör legsúlyosabb terhelő okmányai lángot vetettek.

Nem ölhettek meg többé senkit.

De Vajdárt még megölték.

Manassé visszasietett hozzá, s arcát friss vízzel megmosva igyekezett őt életre hozni.

A hideg víz enyhíté a halálkínt. Vajdár az ajkához emelt korsót fenékig kiitta, s attól szava, eszmélete kis időre visszatért.

– Pokolbeli tűz ég bennem – hörgé. – Meg vagyok ölve. – A Borgiák keze messze elér. – Én őt megloptam; ő pedig megölt engem. – Úgy kell. – Megdöglöm. – S nem vihetem őt magammal a pokolba, Manassé. – Ne gondolj énvelem. – Fuss a rendőrséghez. – Jelentsd fel, hogy haldoklom. – Vigyenek el innen Szebenbe. – Orvosrendőri eljárás tárgya lettem. (Itt még nevetett is kínra torzult arccal.) Ha itt temetnek el, téged fognak vádolni, hogy te mérgeztél meg. – Még mint halott is rosszat teszek veled. Nem hagynak neked békét. – Még mint csontvázat is ki fognak hurcolni a sírból, hogy téged üldözzenek általam. – Ne keress a gyógyszereid közt semmit. – Ismerem én ezt a mérget. – Mint porzót hintik a papírra. – Nem én vagyok az első. – Egész orvosi fakultás futott össze, hogy megmentse őket. – Nem találta ellenszerét. – S én azt hittem, hogy én csaltam meg őtet. – Tíz perc múlva halott vagyok. – Kezem, lábam nem él már. – Belül égek, kívül fagyva vagyok. – Küldd el a hullámat Szebenbe. Átok a világra!

– Benjámin – szólt Manassé, lefektetve a haldoklót az ágyra, odatéve kezét a mellére. – Az Úr keze van rajtad. Térj Istenhez. Ő olyan bíró, akinek mérlegén egy pillanat malasztja lenyomja egy élet minden átkát.

– Dobj ki a szemétre. – S rúgj rajtam egyet az utolsó pillanatban. Az talán jól fog esni.

– Nem, Benjámin. Annak a jó angyalnak, aki téged holtáig szeretett, én azt ígértem, hogy ha valaha túlélnélek, elhozlak ide holtan, a koporsódat az ő koporsója mellé fogom tenni.

A haldokló melle küzdött a benne lakó démonnal.

– Őrjöngő! – S mit fogsz mondani a világnak, a hatóságnak, ellenségeidnek, ha kérdik, miben haltam meg?

– Azt mondom: holt menyasszonya láttára megszakadt a szíve, s hinni fogják.

Erre a szóra azokból az égő, kimeredt szemekből kicsordult a könny. S e könnyhullásra, mintha nehéz varázs szakadna fel kebléről, még egyszer megmozdult, s arccal odavetve magát Manassé kezére; megcsókolá azt.

És aztán halkan rebegé e szót:

– Egy az Isten.

A megszálló démon elhagyta a testet.

Arca egészen átváltozott; hosszúra nyúlt, elsápadt; homloka kisimult. A hajdani nemes kifejezés visszatért vonásaira.

– Köszönöm – rebegé.

A harang „készülőre” kongott. A gyászkíséret gyülekezni kezdett a ház udvarán, a diákok is megérkeztek már, akik énekelni fognak, s hozzákezdtek a hangoláshoz.

– Kérlek – szólt elhaló hangon Benjámin. – Hagyd nyitva az ablakot. Hadd jöjjön be az ének hangja hozzám. Eredj.

– Isten legyen veled.

S az ablakon átzengő ének hangjai felvették őt láthatatlan szárnyaikra, s utánavitték annak az előrement fényes alaknak, aki már azóta az Úr zsámolya előtt térdel könyörögve: „Ha én megbocsáthattam neki, szegény elmúlandó asszony, hát te hogyne bocsáthatnál meg neki, erős, örökkévaló Isten!”

     

Mikor a gyászoló család visszatért a temetőből Manassé maga köré gyűjté egész nemzetségét, s így szólt hozzájuk:

– Még egy halottunk van. – Benjámin testvér hazaérkezett töredelmes, bűnbánó lélekkel; s amint meglátta Annát holtan, megszakadt a szíve, meghalt.

És ezzel a szóval tisztára mosta őt.

     

Csak a szép Cyrene tudta, mikor meghallá, hogy Vajdár meghalt, miben halt meg.

És abból, hogy csak ő halt meg, és nem többen, azt is megtudta, hogy a veszélyes iratok meg vannak semmisítve.

Azért mégis neki és hercegének jutott a legnagyobb büntetés ama nagy bűnpör vádlottai közül. A többieknek csak halál; nekik egy sír: amelybe napról napra mélyebben süllyed a halott, reménye nélkül a feltámadásnak: a világ megvetése.

     

Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a torockói nép munkáján áldás van; házaiban örvendő, elégedett nép, aki tanul, fárad, gyönyörködik, előrehalad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít: – s ez az a történet, aminek nincs vége; ne is legyen sohase vége!


VisszaKezdőlapElőre