Kászoni József prédikációi és elmélkedései


 

Kászoni József, a Budapesti Nagy Ignác utcai Unitárius Egyházközség lelkészének prédikációs könyve a Heltai Gáspár Kft. kiadásában megjelent könyv huszonhárom egyházi beszédet tartalmaz. Ezek közül néhány alkalomhoz kötött, a többi pedig egyszerű elmélkedés. Nagy erénye a könyvnek, hogy nemcsak az avatottakhoz, nem csak a teológusokhoz szól, hanem minden emberhez, akit érdekel az Ember viszonya Istennel.

Egy beszéd a könyvből:
A csillag neve üröm...

 

Amikor imádkozom, teljes átéléssel feltételeznem kell, más szóval hinnem kell, hogy közvetlen kapcsolatban vagyok Istennel: Ő, a mindenütt jelenlévő, velem van az ima perceiben, s figyel rám.

Teljes átéléssel kell feltételeznem azt is, más szóval hinnem kell, hogy Ő, a mindenható, mindent tud rólam, a zsigereimbe lát; legtitkosabb gondolataimban, érzéseimben úgy olvas, mint nyitott könyvben; nem rejthetem el előle magam, előtte nem tagadhatom le senki másnak be nem vallott tetteimet; mezítelenül, kendőzetlenül, magamat teljesen feltárva kell elébe állnom. Ha megpróbálom becsapni – amit gyakran és többnyire öntudatlanul megteszek – akkor inkább ne is imádkozzam. Ő, ismerve gyarlóságomat, talán nem rója fel bűnömül (hiszen tudja, hogy ilyenkor önmagamat is becsapom), de elfordul tőlem. Vagy talán el sem fordul, csak én leszek képtelen arra, hogy elérjem Őt.

Istennel ima közben az éber öntudat, a lankadatlan figyelem, a megalkuvás nélküli felelősség, a tökéletes őszinteség, a lélek ébersége köt össze. Kölcsönös figyelem, a lélek kölcsönös ébersége. Isten ebbe nem fárad bele; én annál könnyebben és annál gyakrabban – és akkor megszakad a kontaktus.

Olyan mélyen soha nem tudok magamba nézni bajaim, nyomorúságom gyökereit keresve, mint amikor Istent akarom tudni a közelemben, s hiszem és érzem, hogy ott van, és vele beszélek. Olyan világos képet soha nem nyerek tulajdon életemről, mint amikor Őhozzá imádkozom.

Gondoljátok meg, kedves testvéreim, ezeket a Jézus tanításából leszűrt igazságokat, és értsétek meg, hogy ha nem így imádkozunk, akkor nem imádkozunk; akkor üres és hatástalan varázsigéket motyogunk magunkban, még ha a Miatyánk szavai peregnek is ajkunkról. Nem merem azt mondani, hogy ezzel meg is haragítjuk Istent, hiszen honnan ismerhetném én az Ő türelme végét és kegyelme végtelenségét? Csak azt mondom, hogy tegyünk különbséget a varázsigék motyogása és az igazi ima között, és ha csupán az előbbire vagyunk képesek, sikoltsuk ki magunkból bár ezt az egy rövid, szenvedélyes, őszinte fohászt: "Uram, taníts meg minket imádkozni…"

© 2003. Budapesti Unitárius Egyházközség