|
Az egész természet Isten nagyságát
és teremtő hatalmának ragyogását tükrözi. Az élet, úgy, ahogy van: Isten
tükre. A legegyszerűbb életformák is olyasvalamit lepleznek le Isten
nagyságából, amit egyetlen élettelen tárgy sem képes kifejezni. Az élet a
legnagyobb rejtvény, amelyet még egyetlen ember sem oldott meg, jóllehet a
nagy szellemek minden korban ezen fáradoztak Az élet Istenről vall, a
kikutathatatlan, felfoghatatlan Istenről. Minden életnek a forrása Isten
életében van, s így Isten életének felfoghatatlan titka átterjed minden
élőre, egészen a legegyszerűbb fajtákig.
Az élet rejtélyes természetéhez
tartozik az a törekvés, hogy minden élőnek sajátos jelleget adjon.
Jóllehet az egyszerű életformák esetében csak nehezen tudjuk a
megkülönböztető sajátosságokat felismerni, ezeket mégis ugyanúgy jellemzi
az egyéniesedés folyamata, mint a magasabb rendű teremtményeket.
Az élet változatosságra való
törekvésének bámulatos példáját láthatjuk például a fa leveleiben. Nincs
két egyforma levél. Azt is tudjuk, hogy nincs a világon két ember, akinek
azonos ujjlenyomata lenne. Ezért lehet az ujjlenyomatot olyan személy
azonosítására felhasználni, aki titokban szeretne maradni.
Beláthatjuk, hogy minél egyszerűbb
egy élőlény, annál kevesebb a lehetőség az egyedi különbségekre.
Megfordítva, minél komplikáltabb az élőlény annál több lehetőség van az
egyedi jelleg kialakulására. Így például két kutyánál sokkal több
megkülönböztető sajátosságot találunk, mint két szúnyognál.
Ha meggondoljuk, hogy az ember az a
teremtmény, amelynek az egyéni különbözőségekre a legtöbb lehetősége van,
megérthetjük, hogy az ember élete a legteljesebb. Ez az élet három
különböző területén is kifejezésre jut: a testi, a lelki és a szellemi
területen.
Ez azt jelenti, hogy az emberi élet
minden területén találhatók személyes különbségek. A testi különbségek
különösen feltűnőek. Vajon sok ezer ember között van-e két teljesen
azonos? Még két teljesen egyforma ikertestvér sincsen –, bár az ikrek néha
meglepően hasonlítanak egymásra.
Lelki téren sokkal nagyobbak az
egyéni különbségek lehetőségei, mert a lélek élete még a test életénél is
gazdagabb. Az a terület, amelyet most meg akarunk vizsgálni: a
temperamentum – pontosan az egyik olyan lelki alkotóelem, amely
befolyásolja személyiségünk alakulását.
Annak érdekében, hogy
megfontolásainknak szélesebb alapot adjunk, először fel kell sorolnunk
néhány olyan tényezőt, amelyek hozzájárulnak a személy egyéni
sajátosságainak kialakulásához.
Itt említjük a faji
jellegzetességeket. A legtöbb fajnak igen feltűnőek a megkülönböztető
jegyei. Felismerhetünk tipikusan szellemi, lelki és testi
ismertetőjegyeket. A faji jellemzők nagyon erőteljesek, és még faji
keveredések esetén is érvényesülnek.
Különbségeket találhatunk a lakóhely
és a nemzetiség tekintetében is. Jóllehet ezek nem mutatkoznak
olyan erősen, mint a faji sajátosságok, mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy
minden népnek sajátos jelleget adjanak. Gondoljunk például arra, hogy
olyan közeli rokon népek között is vannak eltérések, mint a norvégok, a
svédek és a dánok, vagy a hollandok és a németek, illetve az észak-németek
és a dél-németek.
Itt van azután a nemek
közötti különbség, amely kipusztíthatatlan, hiszen faji és nemzeti
különbség nélkül mindenkire vonatkozik. A nemek különbözősége jelentősebb,
mint ahogy azt a mostani generáció tudomásul veszi. Ha ezt a különbséget
nem veszik figyelembe, az emberi élet veszít különleges gazdagságából. Meg
kell jegyeznünk, hogy egészségtelen sok nőnek az az igyekezete, hogy
amennyire csak lehet, a férfiakhoz tegye magát hasonlóvá. Még
veszélyesebb, ha ugyanakkor fellép a férfiak hajlama az elnőiesedésre.
Végül ne felejtsük el a
korosztályokat. Az életkor minden emberre kifejti hatását, és nincs
tekintettel fajra, nemre, nemzetiségre; azonban nem hagy olyan maradandó
nyomot az egyén életében, mint a többi felsorolt variációs tényező. Az
életkorral változnak a személyre jellemző vonások. Ha ugyanannak a
személynek négy egymás mellé helyezett fényképét tanulmányozzuk, amelyek
egy-, tizenöt-, negyven- és nyolcvan éves korban készültek,
félreérthetetlen képet kapunk a változásokról, melyek az évek során
végbementek.
A jellegzetes különbözőségek sorában
helyet kapnak a különböző temperamentumok is.
A temperamentumot a szellem és a
lélek határozza meg, és testileg jut kifejezésre. A lélek hatása ugyanis
mindig a testre irányul, és ezen keresztül jut érvényre. A temperamentum
így a test megjelenésében, mozgásában jut kifejezésre, de különösen az
ember arcán, azokban a vonásokban, melyeket az öröm, a fájdalom, a remény
vagy a rezignáció véstek rá.
Az a sajátos jelleg, amely a
lélekből ered, és amelyet temperamentumnak nevezünk, velünk született. Ez
azt jelenti, hogy temperamentumunk már bennünk volt, még mielőtt az
öntudatunk és az akaratunk működni kezdett volna, és egész életünk során
tudatunktól független marad. Az bizonyos, hogy értelemmel és akarattal
temperamentumunk befolyásolható, és ezt meg is kell tennünk. A
temperamentum azonban mélyebben lakik, mint a tudat. Ez abból is
látható, hogy temperamentumunk akkor mutatkozik meg a legvilágosabban,
amikor tudatunk és akaratunk a legkevésbé ellenőrzi magatartásunkat.
A temperamentum tehát létünknek
abban a részében gyökerezik, amelyet öntudatlannak vagy tudatalattinak
nevezünk Ez az a terület, ahová intellektusunkkal nem tudunk behatolni, és
amely felett az akarat csak igen korlátozott ellenőrzést fejt ki. Ez az
oka annak, hogy a temperamentum oly fontos szerepet játszik szellemi és
lelki életünkben. A tudatalattiból elárasztja, és szüntelenül befolyásolja
tudatos életünket oly módon, hogy arra ösztönös erővel és szívóssággal
hatást gyakorol. A temperamentumnak nincs szüksége a gondolkodás vagy az
akarat ösztönzésére. Automatikusan működik, és szüntelenül rákényszeríti
magát a lélek életére. Nincs olyan tudatos vagy öntudatlan szellemi
tevékenység, amely ne állna bizonyos mértékig a temperamentum befolyása
alatt.
Olyan ez, mint a forrásvíz, amely
színét és ásványi tartalmát a föld mély rétegeiből hozza magával.
Ugyanabból a forrásból mindig azonos természetű víz folyik. Rajtunk múlik,
hogy hasznosítjuk-e vagy nem, mire használjuk, és hogy úgy használjuk-e,
amilyen, vagy valamiképpen javítani akarunk rajta.
Bár a temperamentum a tudatalattiban
gyökerezik, elkerülhetetlenül befolyást gyakorol tudatos életünkre,
indulatainkra, értelmünkre és akaratunkra. Jól meg kell fontolnunk, milyen
utakat válasszunk, ha tudatos erőfeszítéssel temperamentumunk ellenében
akarunk hatni, vagy ha erre kényszerülünk, nem is szólva arról, ha
megpróbálunk elmenekülni előle.
Már itt megjegyezhetjük, hogy senki
sem menekülhet saját temperamentumától, ezzel még csak ne is
kísérletezzünk. Mint ahogyan egy normális ember nem születik nemiség
nélkül, ugyanúgy temperamentum nélkül sem jön a világra. Ez az ösztönös
erő adja lelki és testi életünknek azt a jellegét, amely bennünket, mint
típust többé-kevésbé életünk első órájától az utolsóig meghatároz.
Ezt az igazságot nem szabad úgy
értenünk, mintha egy ember temperamentumának bármi köze lenne a
jelleméhez. Éppoly kevés köze van az erkölcshöz is. Egészen más
dolog azonban az a megállapítás, hogy temperamentumunk az értelem és az
akarat segítségével a jó vagy a rossz szolgálatába állítható. Ennek
véghezvitelét akarjuk most megvizsgálni.
A temperamentum a lelki élet
működésével van összefüggésben: megérinti a lélek egyik billentyűjét vagy
húrját, és azt rezgésbe hozza. Ezen kívül meghatározza a tempót is, amely
a lélek és a test természetes ritmusát szabályozza. Mindkettő – a rezgés
és a ritmus – attól függ, hogyan hozza a temperamentum életünk különböző
elemeit – érzéseinket, értelmünket, akaratunkat – egymással összefüggésbe,
vagy másként kifejezve: hogyan játszik ezen a hangszeren. Ahogy a nagy
zeneműveket kevés hangjegy segítségével, csupán ezek egymáshoz való
viszonyának változtatásával komponálják, ugyanúgy a különböző
temperamentumok a lélek különböző alaphangjaiból állnak össze, amelyek
végtelen sok variációban hozhatók összefüggésbe egymással.
A „temperamentum” szó eléggé ismert;
többé-kevésbé mindannyian tudjuk, mit jelent. Mégis, mielőtt a különböző
temperamentumokat egyenként pontosabb vizsgálat alá vetnénk, nézzük meg
közelebbről magát a szót:
A temperamentum szó latin
eredetű, és „helyes keverék”-et jelent, a mi esetünkben a testnedvek
keverékét. Ez arra a régi orvosi elképzelésre utal, amely szerint a test
négyféle folyadékot, nedvet tartalmaz: nevezetesen vért (sanguis), sárga
epét (cholos), fekete epét (melancholos) és nyálat vagy nyákot (phlegma).
Úgy vélték, hogy az emberek temperamentumbeli különbségei ezeknek a
nedveknek a különböző keverékétől függnek A temperamentumokat négy típusra
osztották attól függően, hogy a négy nedv melyike van túlsúlyban. Ennek
megfelelően nevezték el a temperamentumokat is:
-
szangvinikus:
vérmes, meleg, eleven;
-
melankolikus: sötét,
komor;
-
kolerikus: forró,
heves;
-
flegmatikus: hűvös,
lassú, lomha.
Ez a felfogás természetesen már
régen elégtelennek bizonyult. Nem hisszük, hogy a temperamentumok a
testnedvektől, vagy testünk bármely más részétől függnének A megnevezések
azonban megmaradtak, és így a négy típus is.
Most már csak az a kérdés, hogy
valójában mire gondolunk, amikor a temperamentumról és a különböző
temperamentumokról beszélünk?
Egyesek így válaszolnának:
„Temperamentumon a lélek veleszületett alkatát értjük, amely attól függ,
hogy a három életelem melyike uralkodik a többi felett” Ez a meghatározás
az egyéniségek hármas felosztásán alapul: impulzív megfontolt,
akaraterős.
Tulajdonképpen nincs nyomós érv az
előbbi meghatározással szemben. Szakít a temperamentumokkal kapcsolatos
hagyományos tannal, ugyanakkor a megszokott kifejezésekhez valami
idegenszerűt illeszt. Szakít a négy típus klasszikus megjelölésével, és
helyette hármas felosztást vezet be.
A temperamentum szokásos definíciója
másképpen hangzik. Figyelembe veszi ugyan a három „életelem” – érzelem,
intellektus (értelem) és akarat – számos lehetséges kombinációját és
keverékét, mégis ha a temperamentumról van szó, valójában nem ennek a
három lehetőségnek egymáshoz való viszonyára gondolunk.
Mások úgy vélekednek, hogy a
temperamentumkülönbségek attól függnek, hogyan reagál valaki a
környezetéből nyert benyomásokra. A „reagál” kifejezés szó szerint
visszahatást, „válasz-cselekvést” jelent. A pszichológia területén a
reakció azt a lelki aktivitást, cselekvést jelenti, amelyet egy külső
befolyás vagy inger kivált. Ez így azt jelentené: a temperamentum
tulajdonképpen a lélek válasza környezetére.
Ez a rendkívül közvetlen válasz
abból indul ki, hogy igen könnyen megfigyelhető és megérthető, mi módon
szólítja meg a környezet az érzést, az intellektust és az akaratot.
Eszerint a különböző
temperamentumokat a szellemnek és a léleknek azokból a különböző
válaszaiból és cselekedeteiből ismerjük fel, amelyeket a környezet vált
ki. Vajon az érzelem, az értelem, vagy az akarat-e az, amely elsőként és a
legerősebben késztet a cselekvésre? Vajon ezek közül az erőterek közül
kettő az, amelyik különösen erős befolyást gyakorol a harmadik kárára?
Vagy talán mind a három egyenlő erővel reagál?
Mielőtt a különböző temperamentumok
vizsgálatában tovább mennénk, egy előzetes megállapítást kell tennünk: A
temperamentumfajták mennyisége egyáltalán nem mérhető. Az életben sohasem
fogjuk pontosan úgy fellelni őket, mint ahogy itt leírjuk. Minden
személyben a temperamentumok valamilyen keveréke alakul ki, és nincs olyan
egyén, aki valamelyik temperamentum „tiszta” példája lehetne.
Egyesek azt kérdezhetik: Miért írja
le akkor ezt a négyet, ha az életben így soha nem fordulnak elő, ha csak a
képzeletünkben léteznek? Miért nem ír le valóságos személyeket anélkül,
hogy egy rendszerbe kényszerítené őket?
A válasz így hangzik: Minden
gondolkodás abból áll, hogy egyes jelenségeket vele rokon jelenségek
csoportjaiba sorolunk; ezeket a csoportokat nevezzük koncepcióknak vagy
fogalmaknak. A „kő” szó gyűjtőfogalma alá besoroljuk az összes követ
anélkül, hogy különbséget tennénk színük, alakjuk, nagyságuk, súlyuk,
keménységük vagy értékük között. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ún.
általános értelemben vett kő nem létezik. Egy koncepcióról, fogalomról van
tehát szó, amely csak a képzeletünkben létezik.
Az ilyen koncepcióknak vagy
elképzeléseknek mégis nagy a jelentőségük. Hozzásegítik az embert a dolgok
átfogó meglátásához és – egy koncepción alapuló besorolás révén – a
mindennapi életben szerzett végtelenül sokrétű benyomásnak és ezek
összefüggéseinek megértéséhez. Fontoljuk csak meg egy pillanatra, hogy mi
lenne akkor, ha nem lennének ilyen általános, kifejezéseink, mint ember,
állat, fa, kő, víz, ló, kutya, tehén, macska... Ugyanígy érthető és
hasznos számunkra, ha a személyiség sokrétű vonásait specifikus fogalmak
körébe gyűjtjük, és ezeket a négy temperamentum neveivel jelöljük.
Amit itt állítok, több mint csupán
elmélet: gyakorlati jelentősége van. Eleve meg kell értenünk, hogy
senkiben nem található meg a temperamentumnak az a szélsőséges vagy
ideális formája, ahogyan itt leírjuk. Mindannyiunkban a temperamentumok
kombinációi találhatók, és senkiben sincs meg ugyanaz a kombináció. Ha
például valakiről azt állítjuk, hogy szangvinikus – ezen bizonyára nem azt
értjük, hogy más vonások hiányoznak belőle, hanem csak azt, hogy az ő
temperamentum-keverékét a szangvinikus jelleg uralja. Pontosan ezt
figyelhetjük meg a legtöbb kombináció esetében: egy uralkodó temperamentum
és egy másik – vagy akár a többi három – kísérő vonásainak összjátékát. És
éppen ebben rejlik a korrekció lehetősége – valódi lehetőség, ahogy azt a
következőkben látni fogjuk.
a szangvinikus alkat>>>
|
