|
Tévedés úgy vélekedni, hogy lelki alkatunkat a maga tiszta
formájában meg kellene tartani, vagy ki kellene irtani. Sokkal inkább
nevelésére, átalakítására és megszentelésére kell törekedni.
Azonban mint más hasonló törekvések esetében, a
temperamentum megváltoztatására is nehéz hatásos eszközt találni. Egyes
emberek tovább követik természetes hajlamaikat, mert hiábavaló dolognak
tartják a küzdelmet velük született természetük ellen. Itt-ott még a
Szentírást is igénybe veszik, hogy ezt az álláspontot igazolják:
„elváltoztathatja-e
bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát?”
(Jer 13,23). Aki azonban ehhez a
véleményhez ragaszkodik, nem maradhat sokáig következetes. Még az ilyen
ember is gyakran érzi a kényszert, hogy felvegye a harcot legrosszabb
temperamentum kitörései ellen.
Mások ezzel ellentétes szélsőséget képviselnek, ha
felismerik magukban a szerencsétlen és nemkívánatos vonásokat. Ők
azok, akik gondtalanul követték temperamentumukat, és ezáltal olyan
kellemetlen helyzeteket idéztek elő és olyan mély megaláztatásokat éltek
át, hogy elhatározták, kiirtják személyiségüknek ezeket a vonásait.
Erre más szempont is indítékul szolgálhat. Talán ismer
valakit, aki temperamentumának átalakításával elragadó, vonzó
személyiséggé lett. Az illető csodálni kezdi ezt a barátját, és példaképül
választja. Tudatosan vagy öntudatlanul utánozni kezdi. Ha erős az akarata,
ezzel jó és szilárd jellemet alakíthat ki.
Bizonyára sok ember él közöttünk, akinek ilyen törekvései
és tapasztalatai vannak, és nincs szándékomban, hogy tagadjam ennek a
jellemfejlődésnek az értékét akár az egyén, akár a családja vagy a
környezete szempontjából.
Szeretném azonban felhívni a figyelmet egy félreértésre,
amelytől ilyen emberek szenvedhetnek. Az eredmény néha csak annyi, hogy
eltorzul jellemük, és végül valóban temperamentum nélküli emberek lesznek;
úgy javították ki jellemüket, hogy megszüntették saját jellegüket. Lehet,
hogy az új jellem jó minőségű, de nem a sajátjuk. Azt nevetéssel
elnyomták, még akkor is, ha átadták az Úrnak saját magukkal együtt. Az új
jellem csak valaki másnak az utánzásából jött létre. Ez a
magyarázata annak, hogy személyiségükön valami természetellenes merevség
érezhető, nem látjuk felszabadultnak és boldognak őket. Megnyirbált
szárnyú madárra, vagy túl rövid pórázon tartott gyermekre emlékeztetnek,
akik idegenek között alig képesek arra, hogy természetesen beszéljenek és
mozogjanak.
Azok az emberek, akik temperamentumukat ennyire
elfojtották, állandó kényszer alatt élnek. Félnek megmutatni valódi
természetüket, és nem csak eredetiségüket, hanem melegszívűségüket is
elveszítik. Másokkal való érintkezésük formálissá, merevvé válik.
Ez nem jó. Aki szangvinikus, az maradjon mindig
szangvinikus. Nem szabad magát arra kényszeríteni, hogy a melankolikust
vagy a flegmatikust utánozza. Ne féljen attól, hogy kimutassa kedélyét,
még akkor se, ha szűklátókörű emberekkel találkozik, akik nem értik meg.
Beszéljen és cselekedjen nyíltan még akkor is, ha egy kifejezetten
melankolikus emberrel áll szemben, akit az ő optimizmusa
megbotránkoztat.
Akár beszédben, akár tettben, játék, munka vagy pihenés
közben kövessük szabadon temperamentumunkat. Csak azoknak a hajlamoknak a
megváltoztatására törekedjünk, amelyek az
Istennel való életünk útjában állnak, és embertársaink vagy saját
magunknak ártalmára vannak.
Temperamentumunk nevelése és gyakorlatoztatása során soha
nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy senkinek sincs színtiszta
temperamentuma. Minden embernél számtalan variációja lehetséges a
temperamentumok összjátékának. Mindenesetre valamelyik uralkodik közöttük
Tegyük fel, hogy egy melankolikus némi kolerikus jelleget
örökölt. Ha természetes hajlamát követi, a melankólia kerül túlsúlyba. Ha
azonban akaratával és értelmével elnyomja ennek a temperamentumnak a
kellemetlen megnyilvánulásait, akkor jobban érvényesülhet természetének
másik része, a kolerikus. Ezzel megzabolázza melankóliáját anélkül, hogy
természetességét elveszítené.
A fegyelmezés egészséges eszköze tehát az, ha
temperamentumainkat összehangoljuk egymással. Ebben az esetben együtt
fejtik ki hatásukat, és az eredmény: jól kiegyensúlyozott természet.
Az élet bonyolult. A különböző temperamentumok, egymáshoz
való viszonyában is vannak veszélyek és nehézségek. Félreértjük egymást,
félremagyarázzuk embertársaink viselkedését, szavait és tetteit, mert a
saját álláspontunkból ítéljük meg, és nem az övéből. Nem látjuk világosan
azokat az indítékokat, amelyek arra késztették, hogy így vagy úgy
cselekedjék Közben a félreértések legfőbb oka a temperamentumok
különbözősége.
Ha a melankolikus más temperamentumú embereket a saját
álláspontjából ítél meg, esetleg olyan motívumokat tulajdonít nekik,
amilyenek a valóságban nincsenek meg. A szangvinikust jellemző
ingadozásokat és hirtelen magatartásváltozásait jellemhibának fogja fel.
Azt mondja magában: Ha így jártam volna el, jellemtelennek nevezném magam.
A szangvinikus a melankolikust makacsnak és mogorvának
tartja. Úgy véli: „ha én ilyen sokáig hallgatnék, az azt jelentené, hogy
megsértettek”.
Csak akkor ítélhetünk meg igazságosan egy embert, ha
megismertük és megértettük temperamentumát. Akkor nem lesz olyan szigorú a
róla alkotott véleményünk, és könnyebb lesz vele érintkeznünk.
Természetesen nem arra gondolok, hogy valamilyen valóban
gonosz dolgot figyelmen kívül hagyjunk vagy mentegessünk. A
temperamentumok ismerete azonban segítségünkre lesz abban, hogy
különbséget tegyünk: vajon gonosz szándékkal, vagy egyszerűen egy lelki
alkattal állunk szemben, amely más, mint a mienk?
Az ilyen ismeret abban is a segítségünkre lehet, hogy
testvéri szívvel meg tudjuk ítélni azt, ami valóban gonosz a másikban,
mert belátjuk, hogy ó olyan kísértéseknek van kitéve, amelyek minket csak
kevéssé gyötörnek. A flegmatikus felfedezi, hogy a szangvinikus és a
kolerikus csak azért veszíti el a nyugalmát, mert alkata követeli így – ez
olyan valami, ami vele nem eshetik meg. Ezzel szemben a szangvinikus és a
kolerikus felismeri, hogy a melankolikus hamar válik gyanakvóvá és
makaccsá, mert ilyen az alkata – ez meg velük nem eshetik meg.
A temperamentum személyiségünk része marad a bölcsőtől a
koporsóig. Biztos, hogy változik minden
életszakaszban – gyermekkorban, ifjúkorban, felnőttkorban és öregkorban –
mégsem tűnik el soha teljesen. A velünk született temperamentum a más
temperamentumokkal való keveredésben is mindig érvényesülni fog. Egész
életünkben egyéniségünknek része marad.
Miért is vannak hát különböző temperamentumaink? A
temperamentum teszi sajátossá személyiségünket, és megkülönböztet minden
más embertől. Ez az individuális, személyhez kötött különbség, Isten
tervének meghatározott része. Ez teszi életünket minden vonatkozásában
sokrétűvé és gazdaggá: a házasságban, a családban, a barátságban, a
társadalomban és a keresztyének körében. Az emberi élet szebb és teljesebb
azáltal, hogy a különböző temperamentumok kiegészítik egymást, és
hatással vannak egymásra. Még a világtörténelemben is megvan a helyük,
mindegyik hozzájárul a maga részével az egészhez. Elméletileg a
temperamentumok szerepét az ókortól napjainkig így láthatjuk:
A melankolikus az az elmélyült, zseniális tanító,
aki mint író vagy filozófus képes arra, hogy nagy gondolatokat
megfogalmazzon és előadjon. Hiányzik azonban az akaratereje ahhoz, hogy
gondolatait átülhesse a gyakorlatba.
A szangvinikus a pillanatnyilag lelkesen felkapott
eszméket terjeszti szóban és írásban. Mint ragyogó hírverő népszerűvé
teszi ezeket az emberek között, de ő sem képes arra, hogy valóra váltsa
eszméit.
A kolerikus azonban beveti energiáját és praktikus
gondolkodását, hogy a gondolatot tetté alakítsa. Ha a siker csupán az
akaraterőtől függne, minden terv megvalósulhatna. De az ó szelleme
túlságosan behatárolt, célkitűzései nagyon szűk keretek között mozognak,
és túlontúl összefüggnek a saját törekvéseivel, ezért ha nagy problémákhoz
nyúl, azok túlnőnek rajta.
A flegmatikus az, aki tiszta, átható
intellektusával, kiegyensúlyozott érzelemvilágával és hajthatatlan
kitartásával a vállalkozást szerencsés befejezéshez juttatja.
Különös, hogy a gondolkodó és kevéssé gyakorlatias
melankolikus gondolja ki a nagy műveket, és a nyugodt, rest flegmatikus
oldja meg a nehézségeket –, ha már a többiek mindent feladtak.
Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy a legnagyobb államférfiak és vezérek
flegmatikusok voltak, azonban a nagy filozófusok, írók és művészek nagy
része a melankolikusok közül került ki.
Minden Isten dicsőségére teremtetett.
A temperamentumok is. Gazdagítják és színesítik az életet, amelyből
egyszer – ha minden beteljesedett – felépül Krisztus Teste. Ahogyan az
égen a csillagok tündökölnek, ahogy a reggeli napsütésben a harmatcsepp a
szivárvány minden színét tükrözi, ahogyan a madarak sokhangú énekükkel
betöltik erdőinket, s a virágok színük és alakjuk sokféleségében pompáznak
– úgy a személyes emberi élet, mint a legmagasabb rendű életforma minden
elképzelhető módon és formában, színben és hangzásban betölti a földet.
Most még mindent beárnyékol a bűn. A legtöbb ember csak a
karikatúráját nyújtja eszményi képének. Isten azonban megváltó
erejével áthatol a generációkon. Amit a bűn a testünkben és lelkünkben
elrontott vagy lerombolt, azt az üdvösség fogja tökéletességre juttatni –
feltéve, ha megengedjük, hogy belépjen életünkbe.
Ekkor fog megtisztulni temperamentumunk is. Az új földön és
az új ég alatt a megmentettek a Teremtő dicsőségét fogják visszatükrözni.
Nem pontos másolatai lesznek egymásnak, hanem Isten gazdag teremtésének
végtelen változatosságú sokaságaként dicsőítik Őt az örökkévalóságon át.
Akkor válik tökéletessé az isteni mestermű: minden idők
megváltottainak kórusa tökéletes harmóniában egyesül az Úr dicsőségének
magasztalására.
<<<a
flegmatikus önfegyelme
|
