|
A „melankolikus” szó görög eredetű. A melancholia
jelentése: fekete epe. Ezt a kifejezést a sötét, nyomasztó, borús
temperamentum megjelölésére használják.
Ugyanúgy, mint a szangvinikus esetében, ezt a
temperamentumot is az érzelmek uralják. Amíg azonban a szangvinikus
figyelmét kifelé irányítja, és nyitott az állandóan változó benyomások
felé – a melankolikus antennái befelé irányulnak. Mivel önmagába forduló
gondolkozása és érzése szüntelenül aktív, csak kevés benyomást enged
magába, ezeket azonban gondosan megvizsgálja és alaposan elemzi.
Természetesen a szangvinikus sem vesz fel benyomásokat úgy, hogy azok
képzelőerejét és gondolkodását ne érintenék. Nála azonban a gondolatok,
amelyek az érzelmeket kísérik, szinte automatikusan lefutnak, és ez által
velük együtt változnak. Ez a magyarázata annak, hogy a szangvinikus
személy gondolkodása bizonytalan, logikátlan, ugrándozó és némelykor
felületes.
Amíg a szangvinikus élvezettel befogad gyakorlatilag minden
egyes benyomást, amely finoman hangolt természetére hat, addig a
melankolikus bizonyos mértékben válogat közöttük. Sok minden nem érdekli,
ami kívülről érkezik. Bizonyos benyomások viszont mélyen érintik és
képzeletében megelevenednek. Ezek rendszerint olyanok, amelyeket
önmagával hoz összefüggésbe. Mivel szomorú és borús beállítottságú,
elsősorban azokat a tapasztalatokat őrzi meg emlékezetében, amelyek
személyében sértik. Ezeket a benyomásokat visszaidézi, és át- meg
átelemzi. Töpreng, tépelődik rajtuk, és ápolja szomorú emlékezetüket.
A szangvinikus örül a saját temperamentumának, a
melankolikus szenved miatta. A szangvinikus mindent úgy vesz, ahogy jön,
és ezzel megelégszik. A melankolikus valamilyen, rendszerint fájdalmas
benyomással olyannyira elfoglalja magát, hogy a derűs és bátorító
dolgokkal, amiknek örülhetne, csak keveset, vagy egyáltalán nem
foglalkozik. Szellemi világa nemcsak sötét, hanem szűk is.
Mindent saját énjével hoz összefüggésbe. És – hogy fokozza
saját szerencsétlen természetét – erősen hajlamos
az ítélkezésre és a lekicsinylésre. A
szangvinikus az embereket és a körülményeket olyannak veszi, amilyenek.
Nem sokat törődik azzal, hogy azok bizonyos előfeltételeket kielégítenek-e
vagy nem. A melankolikus típus élményeit összehasonlítja saját
elképzelésének képével, vagyis hozzá méri saját követelményeihez.
Mindent a gondolataiban hordott ideál alapján ítél meg.
Az eredmény kikerülhetetlen: a tapasztalat mindig elmarad
az elképzelt kép mögött, így a melankolikus csalódik. A „tökéletes”
keresése életének terhévé válik. Ez a keresés végül oda vezet, hogy
élményeivel szemben egyre bosszúsabb és elutasítóbb lesz. Elégedetlenségei
és csalódásai miatt gyanakvóan fogadja a mindennapi eseményeket.
Ennek az a következménye, hogy a jelen kevéssé érdekli.
Nehéz és nyomasztó számára, s ezért amennyire lehet, egy álomvilágban
keres menedéket. Így néha a múltban, néha a jövőben él, mert álomvilága
itt a tökéletességig kibontakozhat. Ha a jövő felé fordul,
légvárakat épít. A múlt felé
nézve kellemes emlékeket hív gondolataiba, ezeket feldíszíti, idealizálja,
és összehasonlítja a borús és unalmas jelennel.
<<<a
szangvinikus önfegyelme
a melankolikus
erősségei>>>
|
