|
A melankolikus legnagyobb gyengesége az önmagában
való elmerülés. Ezzel kell felvenni a legdöntőbb harcot. Összes
bűne közül ezt a legnehezebb legyőzni. Úgy követi őt, mint árnyék a fényt.
Ha fölfedezi, hogy az önmegfigyelés ellen folytatott harc újra
önszemlélethez vezet, visszahozhatatlanul elveszettnek érzi magát, és
felismeri, hogy ez a küzdelem teljességgel felülmúlja erejét.
Ekkor, és csakis ekkor ismeri fel végre, mi szolgálja
megmenekülését. Csak ekkor törik annyira össze, hogy teljesen tehetetlenül
Megváltója lábaihoz veti magát. Ekkor átéli azt a csodát, amit Jézus
mindig megtesz, ha önmagukkal szemben tehetetlen bűnösök hozzá fordulnak
Pál ezt így fejezi ki:
„Az Isten békessége,
amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és
gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7.)
Krisztust a szív és az értelem középpontjává tenni – ez az egyetlen módja,
hogy ÉN-mániánktól foglyul ejtett lelkünk megszabaduljon a bűntől.
Beteljesülésünket csak Őbenne találhatjuk meg.
Saját gondolataink harca saját gondolataink ellen hasonlít
a mocsárban való elmerülés elleni harchoz. Minél jobban küszködünk, annál
mélyebbre süllyedünk. Minél jobban küzd a melankolikus saját görcsös
önvizsgálása ellen, annál inkább kezdenek saját maga körül forogni a
gondolatai. Egyetlen menekülése, ha Megváltójához fordul, és azért
imádkozik, hogy szabadítsa meg ettől a beteges gondolkodástól. A
melankolikus csak akkor tudja önmagát elfelejteni, ha lelkét és szellemét
Krisztus tölti be.
A megmenekülésnek ez csodája nem egy szempillantás alatt
megy végbe. A harcot naponta folytatni kell. Amint a melankolikus ismét
túl nagyra értékeli magát, Krisztushoz kell fordulnia, hogy tőle
megújulást nyerjen.
Az után igyekeznie kell arra, hogy másoknak önzetlenül
szolgáljon. Ez segítség lesz abban, hogy elterelje magától a kísértéseket.
Minél jobban belemerül mások szeretetteljes szolgálatába, annál könnyebben
elfelejti önmagát.
Harcolnia kell továbbá a haszontalan töprengés ellen. A
tépelődés örömet szerez neki, s ezért gyakran visszaesik ebbe a régi
szokásába. Meg kell tanulnia, hogy ezt bűnnek ismerje fel. Meg kell
látnia, hogy a töprengés arra csábítja, hogy a valóságos életet annak
minden problémájával és felelősségével együtt elálmodozza.
Fegyelemmel és gyakorlással ránevelheti magát, hogy
mindennapi kis és nagy kötelességeit hűen betöltse. Nem szabad hagynia,
hogy a prózai eseményektől befelhőzött mindennapok megfélemlítsék. A
melankolikus, így lépésről-lépésre megtalálhatja az utat, amely
visszavezet az álomvilágból a valódi életbe. Megtanulja, hogy az emlékek
és a jövő légvárai helyett a jelenben éljen.
Végül fel kell vennie a harcot erős kritikusi
szenvedélyével, valamint az ezzel együtt járó túlzott öntudattal. Itt is
csak gyakorlással győzheti le temperamentumát. Ha a melankolikus éles,
kritikus tekintetét saját hibái felé fordítja, akkor könnyebben el fogja
viselni mások gyengéit, vagy az Írás szavaival: „sok vétket (fog)
elfedezni”.
Így megtisztulva és önmagát legyőzve minden melankolikus
értékes tagja lesz a hivő közösségnek. Természetesen sohasem válik olyan
megragadón szívélyessé, mint egy szangvinikus. Ezzel szemben alapos ember,
érzései és gondolatai mélyek és valódiak. Hallgatag a társalgásban soha
nem veszi át a vezető szerepet, ha azonban mond valamit, akkor azt nemcsak
jól átgondolja, hanem eredetiséggel és gondolati mélységgel fejezi ki, s
így megfontolásra késztet.
Ha igehirdető, hiányzik belőle az a megragadó közvetlenség,
amely a szangvinikus természetét jellemzi. Gondolatainak mélysége és
gazdagsága, beszédének világos fogalmazása mégis lebilincsel. Mi több,
prédikációjának meleg izzása van, Hallgatóiba bizalmat önt az a önuralom,
amelyet érzései és értelme felett gyakorol. A szangvinikus prédikációját
ez kevésbé jellemzi, jóllehet csillogó humora, találó hasonlatai igen
vonzóak. A melankolikusnak talán nem lesz oly sok hallgatója, de képes
arra, hogy azokat meg is tartsa.
A melankolikus keresztény nem tartozik sem az aktív, sem a
vállalkozó elemek közé a gyülekezetben. Ő inkább a kitartó, megbízható
vonalat képviseli. Körülötte a barátok hűséges csoportja alakul ki.
Valódi „Mária”-típus: befelé forduló, törekvő és elmélkedő.
Senki sem éli az „Istenben elrejtett életet” gazdagabban, mint ő; nincs,
aki jobban értse azt. A lélekelemzésre különös képessége van.
Példaként János apostolra hivatkozunk. A tanítványok között
ő a melankolikus; leveleiből ez könnyen felismerhető. Az összes tanítvány
közül ő volt Jézus igazságai felé a legnyitottabb – és a Úr „szerette őt”.
Más evangélistákkal összehasonlítva, ő kevesebb eseményről számol be Jézus
életéből. Nem az egyes részletek, hanem a központi, alapvető igazságok
foglalkoztatják: Krisztus az élet, a világ világossága, Krisztus az
igazság, Isten szeretetének megtestesülése, stb. Ezek a gondolatok mélyen
érintik, és írásaiban újból és újból, különböző módon kifejezésre juttatja
őket. Jánosban különösen erős vágyakozás élt. Ezért részesült ő a jövő
titkainak kinyilatkoztatásában: a „Jelenések”-ben.
A melankolikus János volt az a tanítvány, akit a Úr
szeretett. Szeretném kiemelni ezt a tényt minden melankolikus
vigasztalására. Senki sem szenved annyira, mint ők. Már megállapítottuk,
hogy szenvedő temperamentumuk van. Minden külső körülménytől függetlenül
természetükben rejlik, hogy szenvedjenek. A melankolikus természete
különösen finom és érzékeny. A szangvinikus a sértést szinte egy pillanat
alatt elfelejti; a kolerikus olyan higgadt és vastagbőrű, hogy nem is
veszi észre; a flegmatikus közömbösen és fölényes mosollyal megy el
mellette. Csak a melankolikuson esik gyakran mély seb.
Ezen kívül ott vannak még a gondjai, amelyeket saját
magának szerez azzal, hogy folytonosan vizsgálgatja és boncolgatja
cselekedeteit, szavait, gondolatait, érzéseit és kívánságait. A
keresztyén melankolikusnak ezek a bajai megtöbbszöröződnek, mert vette a
Szentszellem világosságát, és ezért felismeri saját hibáit.
Csak egy melankolikus képes felfogni azokat a
szenvedéseket, amelyeknek egy melankolikus ki van téve.
De ne feledjék, kedves barátaim: az a tanítvány, akit az Úr
szeretett, melankolikus típus volt!
<<<útmutatás
lelkigondozóknak
a kolerikus
alkat>>>
|
