|
A melankolikus ember könnyen befolyásolható. Ha gyermek-
vagy ifjúkorában érintkezésbe kerül komoly keresztényekkel, az mély
benyomást hagy benne, amelyet alig lehet többé kioltani.
Az emlékek nagy hatással vannak rá. Ha keresztény
környezetben él, akkor megmarad a vallás vonzásában. Az Istennel való
kapcsolat, amelyet megtalált, megakadályozza őt abban, hogy a bűnben vagy
a világias életvitelben a legkisebb örömét is lelje.
Azonban mindenki más, aki ragaszkodik a maga ébredési
élményéhez, további előmenetelt is mutatna. Nem így a melankolikus. Senki
sincs annyira kiszolgáltatva az elméleti kétségeknek, mint ő, mert
természetéből folyó igénye, hogy mindennek leásson az alapjáig.
Előmenetelében akadályozza kritikai szenvedélye is, hiszen a
keresztények hibáit mindenki másnál élesebben látja.
Végül akadályozza a saját
határozatlansága. Kiszámítja a megtérés
gyakorlati hasznát, leméri az összes nehézséget, és minél többet
gondolkozik, annál lehetetlenebbnek tűnik a végleges lépés. Ha azonban
végül mégis megteszi, akkor ez teljes komolysággal történik. Itt is fontos
szerepet játszanak mélyen gyökerező hajlamai. Istennel folytatott életének
lényeges tényezője az önvizsgálat. A befelé nézés azonban vallásos
töprengésekhez vezethet. Hajlamos arra, hogy a Szentírás bonyolult
részeibe elmerüljön, ezáltal figyelme elterelődik a bűnről, kegyelemről
szóló egyszerű bibliai kijelentésekről. Ez gyengíti lelki életét.
Saját lelkiállapota, bűnei, kemény és dacos szíve, a
kegyelem szellemével szemben tanúsított ellenállása nyugtalanítják őt.
Mindenki másnál könnyebben zavarja meg a félelem, hogy elkövette a
megbocsáthatatlan bűnt.
Mint keresztény, valahogy komor természetű. Az életnek
elsősorban a szomorú oldalát látja; kereszténységén is meglátszik ez a
veleszületett komorság. Isten gondviselésében csak nehezen ismeri fel
azt, ami derűs és kegyelmes. Megszokásszerűen panaszkodik és jajgat.
Hálát és örömet ritkán érez, és hamar elfelejti az Úr irgalmasságát.
Nehezére esik az is, hogy különbséget tegyen természet
(törvény) és kegyelem között. Sokszor saját melankóliáját helytelenül
keresztényi komolyságának tekinti, és veleszületett pesszimizmusát a
mennyei haza utáni vágynak fogja fel!
Amíg a szangvinikus kísértései az érzelmi területen
támadnak, a melankolikus esetében ezek rendszerint gondolati jellegűek. Ő
ahhoz az elvetett maghoz hasonló, amely tövisek közé esett (Mt 13,22). Bár
a talaj itt mély és termékeny volt, de tele dudvával, amely a jó magot
elfojtotta. Jellemző, hogy Jézus a „világi gondokat” nevezi a leggonoszabb
dudvának. A szangvinikus bűnei általában nyíltan a napfényen vannak, a
melankolikuséi a mélyben elrejtve. Főleg az értelmével és szellemével
vétkezik, azaz kívánságaival, elképzeléseivel és gondolataival.
Általában a titkos bűnök, a
tisztátalanság, a beteges becsvágy, a bosszúvágy kiszolgáltatottja.
<<<a
melankolikus gyengéi
a melankolikus
önfegyelme>>>
|
