|
A kolerikus azok közé az emberek közé tartozik, akiknek
érdeklődését csak nehezen lehet felkelteni a vallás iránt. Azok
tömegében, akiknek az életéből a vallás kimarad, bizonyára a kolerikusok
képezik a legnagyobb csoportot. A kolerikus a vallást hamar félreteszi
mint merő érzelgősséget. „Nőknek és gyerekeknek való” – mondja az ő nyers
és meggondolatlan stílusában. Az igehirdetés ritkán éri el, mert nehezen
lehet rávenni, hogy elmenjen az Ige hallgatására. A templombajárást merő
időpocsékolásnak tekinti. Untatja, hogy oly sokáig csendben kell ülnie, és
egy teljes órát olyan dolgokról való elmélkedéssel kell tölteni,
amelyeknek semmi közük a gyakorlati élethez. Nem is megy
gyakrabban, mint azt a keresztény szokás és illendőség megkívánja.
Isten különös kegyelme, hogy nem csak a prédikáció lehet a
megváltás eszköze. Az az Ige is az üdvöt szolgálja, amit a hivő gyülekezet
szól. A szellemmel teljes közösség bizonyságtétele Krisztusról mindig
képes volt bűnösöket bűnbánatra és megtérésre vezetni. És nem csak egyedül
ez. Az Úr az „eleven Igét” is a megmentés eszközeként használja –
nevezetesen azt az Igét, amely a hivők életében jut kifejezésre. „Az élet
volt az emberek világossága” – hangzik a János evangéliumában (1,4).
Jézus mondja: „Úgy fényljék a ti
világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és
dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Itt Jézus nemcsak
arra az Igére hivatkozik, amely a tanítványokban él, hanem arra is, amit
ők életükben gyakorolnak, megélnek. Ez az az Ige, amely a tanítványok
körében látható és hallható módon is kifejezésre jut.
A kolerikust az evangélizációnak ezzel a módjával lehet
megnyerni. Mivel ő realista, csak realitásokat ismer el. Ez az oka
annak, hogy nincs, akit könnyebben meg lehet győzni a gyakorlati
kereszténységről, mint éppen őt. Mély benyomással vannak rá az élő hitű
keresztény életéből fakadó mindennapi jó tettek. Ha egy kolerikus
kereszténnyé lesz, akkor ez a lépése teljes és egész. Felemás intézkedések
nála nincsenek. Ugyanolyan gyakorlatias módon tér meg, ahogyan minden mást
is tesz. Döntését késedelem és halogatás nélkül tett követi. Ekkor
teljesen szakít régi életével. Itt is segítségére van veleszületett
természete, mely nem engedi, hogy bármiben is kontárkodjék.
A kényelemszeretet nem akadályozza. Mihelyt világossá válik
előtte, mit is jelent a megtérés, azonnal szakít régi bűneivel és régi
társaival. Természetes adottsága van erőteljes keresztén személyiség
kialakítására. A jellem felépítésének döntő tényezője az energikus akarat
Ha valakinek erős az akarata, tettei értékes célok felé irányulnak, és már
nem a kedve és a hangulata, vagy a külső hatások irányítják. Az akadályok
és a nehézségek nem ijesztik meg a szívós, kitartó kolerikust.
Amint energikus és komoly természete megszabadul az önző
céloktól, a becsvágytól vagy személye túlbecsülésétől, és dönt az Istenért
és az emberiség javáért folytatott élet mellett a kolerikusban csodálatos
lehetőségek alakulnak ki a jó cél érdekében, és aktív keresztény lesz
belőle.
A melankolikus gyakran passzív keresztény, akit
kielégít a saját kegyessége. A kolerikus azonban a tevékeny keresztény
életre törekszik. Akárhol is van, neki dolgoznia kell. Kereszténységéből
hiányzik a szangvinikus szívélyessége és a melankolikus megfontolt
nyugalma, de a valóságban gyökerezik. Ez az ismertetőjel nincs meg a
többiekben. A kolerikusból hétköznapi keresztény lesz, olyan, amilyenre
égető szükségünk van. Vasárnapi keresztényekből úgyis túlontúl sok van.
A kolerikus számára a kereszténység élet és tett Szűkszavú,
és az érzelmekre nem nagyon ad. Azt azonban tudja, hogyan kell megélni a
kereszténységet.
A szangvinikus is lehet aktív keresztény, de nem
gyakorlatias. Különösen a kitartás adománya hiányzik belőle. A kolerikus
gyakorlatias és kitartó. Általában hamar válik munkatárssá. Józan
értelmével igazságosan és előítélet nélkül ítéli meg az embereket és a
körülményeket tudja, mit kell tenni és hogyan.
A kolerikus nem csak maga tevékeny, hanem másokat is tettre
ösztönöz. Mint kereszténynek különös adottsága van arra, hogy másokat
munkára bírjon. Ha uralmi vágya és erőszakossága már megfékeződött és
kontroll alá került, különleges adottságai igazán hasznossá válnak.
Tevékeny és megnyerő kereszténységet valósíthat meg abban a körben, ahol
él és dolgozik.
Az olyan vezetők, akik maguk nem nagyon szeretnek dolgozni,
és még kevésbé hagynak másokat tevékenykedni, egy ilyen tehetségtől
veszélyeztetve érzik pozíciójukat. Nem értik meg a kolerikus törekvését a
keresztény munkában való részvételre, hanem zaklatásnak tekintik.
Különösen akkor, ha képességeit nem is akarják kihasználni. Mert ő sohasem
elégszik meg azzal a kényelmes tétlenséggel, amelynek más keresztények
átengedik magukat. Ha nem engedik a saját körén belül tevékenykedni,
másutt válik aktívvá.
Ebben a tekintetben a lelki vezetők sok hibát követnek el,
nem csak közömbösségből vagy hatalomvágyból, hanem a keresztény
ítélőképesség szomorú hiánya miatt is. Az ilyen vezetők nem értékelik
a kolerikus tehetségét, és figyelmen kívül hagyják a gyülekezeti munkához
való jogát.
Az apostolok között Pál a kolerikus. Őt vehetjük bibliai
példaként.
Feltűnő, hogy mind megtérése előtt, mind pedig azt követően
milyen biztosan és céltudatosan, milyen szilárdan és hűségesen követte
meggyőződését. Merész és határozott álláspontot képviselt nemcsak a
gyülekezeten belül fellépő rendbontókkal és tévelygőkkel szemben, hanem
azokkal a zsidókkal szemben is, akik be akartak hatolni a gyülekezeti
összejövetelekre. Még Péter apostollal is szembefordult, aki Antiókhiában
megvetésre méltó képmutatásban bizonyult bűnösnek (Gal 2,11-14).
Ezenkívül észrevehetjük Pál sajátos „munkadühét” is:
„...sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan”
– állapítja meg egy alkalommal (1Kor 15,10).
Missziói útjai során megmutatkozik praktikus természete is:
nem csak abban, hogy szükségleteiről saját kezének munkájával gondoskodik,
hanem abban is, ahogyan távoli országokban megtervezi térítői munkáját.
Meglátszik ez az általa alapított gyülekezetek szervezésében is. Gyakran
előfordult, hogy hirtelen magukra kellett hagyni őket. Ezek a gyülekezetek
azonban ezt is túlélték, munkájukat folytatták, sőt tovább tudták
terjeszteni a Krisztus ügyét.
Végül feltűnik, hogy Pál is ki volt téve az önhittség és a
túlzott önbizalom veszélyének. Erre a gyengéjére utalva írja:
„És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne
bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy
gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.” (2Kor 12,7).
<<<a
kolerikus gyengéi
a kolerikus
önfegyelme>>>
|
