|
A kolerikust kemény anyagból gyúrták, ezért önfegyelme is
legyen kemény, szigorú és kitartó. Nincs, akinek többet kellene küzdenie
azért, hogy önmagát legyőzze.
Mindenekelőtt temperamentumának heves és kíméletlen
vonásait kell legyűrnie. Komoly és tudatos erőfeszítésre van szüksége,
hogy megfékezze indulatos, hirtelen haragját. Ennek a leghatásosabb
eszköze, ha minden kitörés után bocsánatot kér. Ez a kolerikus számára
nagyobb megalázkodás, mint például a szangvinikus számára.
De éppen így tanulhatja meg a legbiztosabban, hogyan tartsa sakkban heves
és tapintatlan természetét.
Ez az önnevelés egyszersmind a legjobb védelem is
lesz a veleszületett gyűlölet és a bosszúvágy ellen.
Ugyanilyen nehéz lesz a harc túlzott önbizalma és uralomra
vágyó magatartása ellen. A kolerikus ezeket a hibáit csak akkor tudja
galléron ragadni, ha önként olyan feladatokat vállal magára, amelyek
teljesítése közben naponta kénytelen mások vezetésére utalva dolgozni.
Ekkor ismeri meg a saját fafejűségét, és ekkor tanulja meg, hogy nem
mindig neki van igaza. Ha szándéka őszinte, akkor először Isten és azután
az embertársai előtt térdre fog kényszerülni.
Meg kell támadnia továbbá azt a hajlamát, hogy érdeklődését
csak a külső, gyakorlati érdekekre összpontosítsa. Ez a kísértés
még erősebb, mint az állandó tevékenységre ösztönző természetes hajlam. Az
értékes keresztény munka iránti elkötelezettség még serkenteni fogja ezt a
hajlandóságát
A „Márta-lelkeknek” mindig ez a nagy próbája: nemes
törekvésektől hajtva nemes, gyümölcsöző feladatokkal foglalkoznak. Ezáltal
nagy a kísértés arra, hogy elhanyagolják belső életük ápolását. Könnyen
találnak mentséget a Bibliával és az imádkozással töltött csendes
órák elhanyagolására. Ha a kolerikus ezt a hajlamát nem támadja állandóan,
kiszáradt keresztény lesz belőle, akit eláraszt a munka, mert még nem
jutott el odáig, hogy az erőt „odafentről” kérje el. Csupán a maga
erejére és belátására támaszkodik.
Végül a kolerikusnak fel kell vennie a harcot az ellen a
belső ösztönzése ellen, hogy meglévő csoportokat szétrobbantson és
újakat alapítson.
Sajátos kísértései büszkeségből és önbizalomból, kritikai
szenvedélyből és az aktivitás iránti ellenállhatatlan törekvésből
fakadnak. A kolerikust hamar felbosszantja, amit mások tesznek, és
megkísérli munkájuk megreformálását. Ha ez sikerül, akkor minden jó. Ha
azonban nem, akkor erős kísértésbe esik, hogy kövesse az ördögi tanácsot:
„oszd meg és uralkodj!” Ez rendszerint könnyen sikerül is. Mindig akad
ugyanis néhány szangvinikus a csoportban, akik valami újért lelkesednek.
Őszinték és a szándékuk a legjobb. Nem akarnak elöljáróikkal szemben
fellépni. A ravasz kolerikus azonban visszaél velük. Tudjuk, hogy a
szangvinikusok kitűnő agitátorok, és így kiszolgálják a romboló
munkát.
Mindezek a hajlamok kemény harcok elé állítják a
kolerikust. Hatalmas erők szorongatják. A „karrier” mindig többet
jelent neki, mint másnak, és az egyházi munka ragyogó alkalmat kínál a
felemelkedéshez. Csak akkor talál kiutat ezekből a nehézségekből, ha
megtanul megalázkodni Isten hatalmas keze alatt.
Igen, a kolerikus életében hatalmas erők vesznek részt a
játszmában. Forradalmár szellemmel született, és könnyen fellázad Isten és
emberek ellen. Azonban a legvadabb csikókból lesznek a legjobb lovak, ha
sikerül megszelídíteni őket.
<<<útmutatás
lelkigondozóknak
a flegmatikus
alkat>>>
|
