|
Bevezetés
Ennek a könyvnek a megírásához az utolsó lökést a Newsweek
c. folyóirat néhány évvel ezelőtt megjelent depresszióról szóló cikke
adta. Ezt olvastam ott: „Kétségkívül a depresszió a leggyakoribb lelki
megbetegedés az Egyesült Államokban, szinte járványszerű méreteket ölt, és
gyakran vezet öngyilkossági kísérlethez.” Ez indított arra, hogy
megfigyeljem, társadalmunk milyen tehetetlenül áll ezzel a problémával
szemben.
Éveken át intenzíven kutattam ezt az életölő lelki
betegséget. Később depressziós betegeim növekvő száma késztetett arra,
hogy legjobb tudásom szerint segítsek rajtuk. Általában nincs hajlamom a
depresszióra, így saját tapasztalatok híján nehezen tudtam beleélni magam
pácienseim lelki zavaraiba. 1969. október 7-én azonban életemben először
súlyosan depressziós lettem. Néhány nap alatt elmúlt ugyan, de a következő
két és fél év alatt még négyszer váltam kedélybeteggé. Az ok mindig
ugyanaz volt. Visszatekintve elmondhatom, hogy a depresszió elmúlt, ha én
is azt a terápiát alkalmaztam, amit betegeimnek ajánlottam.
Ma valóban járványszerű méreteket ölt a depresszió az
Egyesült Államokban, és mivel most már saját negatív és pozitív
tapasztalataim alapján is beszélhetek róla, elérkezettnek látom az időt,
hogy ez a könyv megjelenjen. Remélem sokaknak segít majd, hogy ennek a
lelki nyomorúságnak az igazi okát meglássák, és felismerjék a gyógyulás
járható útját. Bizakodva mondhatom, nem szükséges kedélybeteggé lenni! Ha
kedves olvasómra vagy barátaira nehezedik éppen ez az állapot, örülni fog,
hogy van belőle kiút. Meg vagyok győződve róla, hogy az itt leirt terápia
alkalmazása mellett az újabb depresszió elkerülhető.
1. A depresszió, mint
probléma
Várószobámban egy 30-40 éves csinos, fiatalasszony ült.
Mélyet sóhajtott. Marika rendezett körülmények között élt, anyagi gondok
nélkül. Férje, aki egy sikeres cég egyik vezetője volt, minden
szabadidejét családjának szentelte. Három iskoláskorú lányukat nevelték,
mindhárom jó tanuló. Nem sokkal korábban költöztek egy új családi házba,
egyszóval Marikának szinte mindene megvolt, amit csak kívánhatott. Mégsem
volt boldog. Saját kocsiján, problémákkal terhelten érkezett hozzám.
Két hónapon át hetenként háromszor kezelte egy pszichiáter.
Mégis, két nappal nálam tett látogatása előtt majdnem eldobta magától az
életet. „Amikor gyermekeim iskolába mentek, visszabújtam az ágyba, fejemre
húztam a takarót, besötétítettem a szobát.” Ez a fiatal anya súlyos
depresszióban szenvedett, de az övé még távolról sem a legrosszabb kórkép,
amit eddig láthattam. A legtöbb „kliensem” lehangoltságról panaszkodik.
Más tanácsadó helyeken dolgozó kollégáim is sok depressziós beteggel
foglalkoznak. Egy ismert pszichológus nyilatkozta nemrég: „Időnként
mindannyian búskomorrá leszünk. Ez teljesen normális.” Egy orvos a
depresszió diagnózisáról tartott előadásában kijelentette kollégáinak:
„Bizonyos tekintetben minden embernél számolhatunk a búskomorsággal.” Az
USA-ban és Németországban is már évek óta a depresszió áll első helyen a
kedélybetegségek között, és a megbetegedések száma egyre nő. Több mint 44
szemináriumot tartottam az Egyesült Államok különböző részein, és ezek
során 13-szor többet adtunk el a „Kedélybetegségek okai és kezelése” című
kazettából, mint bármi egyébből.
Amerikában évente kb. 70. 000 ember dobja el az életét, és
tudjuk, hogy a „nem befejezett” öngyilkossági kísérletek száma még ennél
is sokkal több. A vizsgálatok megállapították, hogy ezeknek az
öngyilkosoknak több mint a fele depresszióban szenvedett. A Nemzeti
Mentálhigiénés Osztály (USA) adatai szerint évente 125 ezer kedélybeteg
pácienst kezelnek kórházban, és legalább 200 ezret járó betegként. A New
York Rockland kórház orvosa, dr. Nathan Kline írja, hogy ennél jóval
többen szenvednek depresszióban – 4-8 millióan is lehetnek évente -, de a
betegséget nem ismerik fel, és ezért nem is kezelik. Néhány kutató úgy
véli, hogy ez a lelki zavar bármely más betegségnél több szenvedést okoz.
Bár a depressziósok száma csak az utóbbi évtizedekben
emelkedett ilyen mértékben, ez a betegség mégsem új keletű. A történelem
és az irodalom bizonyítja, hogy olyan régi, mint az emberiség maga. Már a
bibliai Jób könyve 7. részében pontos leírást olvashatunk a súlyosan
depressziós ember állapotáról: „Úgy részesültem
én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra. Ha
lefekszem, azt mondom: mikor kelek fel. De hosszú az este és betelek a
hánykolódással reggeli szürkületig. Testem férgekkel van fedve és a pornak
piszokjával, bőröm összehúzódik és meggennyed. Napjaim gyorsabbak voltak a
vetélőnél és most reménység nélkül tűnnek el. Emlékezzél meg, hogy az
életem csak egy lehelet, és az én szemem nem lát többé jót. Nem lát engem
szem, amely rám néz, te rám veted szemed és már nem vagyok. A felhő
eltűnik és elmegy, így aki leszáll a sírba, nem jő fel többé. Nem tér
vissza többé az ő hajlékába és az ő helye sem ismeri azt többé. Én sem
tartóztatom hát meg az én számat, szólok az én lelkemnek fájdalmában, és
panaszkodom az én szívemnek keserűségében” (Jób 7,3-11). Jób elvesztette családját és vagyonát, teste fekélyekkel
volt tele. Ki mondhatná, hogy ilyen körülmények között másként reagált
volna? A depresszió első tudományos leírása, ami ránk maradt,
Hippokratésztól, a görög orvostól és filozófustól származik. Az éles
elmével felosztott négyféle temperamentum között megjelenik a melankolikus
is. Hippokratész tévesen azt gondolta, hogy ennek oka a páciens sűrű,
fekete vére.
Krisztus után a 2. században Aretaios – aki orvos volt –
írta le, hogy a depressziós ember szomorú, izgatott, fogy, nyugtalan és
álmatlanságban szenved. Ha ez az állapot elhúzódik, minden apróság miatt
panaszkodik, és vágyódik a halál után.
Nem sokkal később Plutarkhosz határozta meg a melankóliát:
„A depressziós ember olyannak tartja magát, akit az istenek gyűlölnek és
haragjukkal üldöznek. Még rosszabb sors vár rá; nem mer nehéz helyzetén
könnyíteni, nehogy az istenek ellen harcoljon. Elutasítja az orvost és a
vigasztaló barátot. »Hagyjátok, hogy hordozzam büntetésemet, én az
istentelen, elátkozott és az istenektől gyűlölt ember.« Zsákba és piszkos
rongyokba burkolva ül kint a szabadban. Időnként mezítelenül forgolódik a
piszokban, és közben bevallja bűnét. Talán rosszat evett vagy ivott, talán
olyan útra indult, ami az isteneknek nem tetszett. Az ünnepek nem
örvendeztetik meg szívét, hanem rémülettel töltik el”.
Ha ezeket a görög és római írókat gondosan olvassuk,
felfedezzük, mennyire hasonlít az általuk definiált búskomorság leírása
napjaink depressziójához. Dr. Back ezt írja pl. „A depresszió
diagnózisának lényeges tüneteit már az antik írásokban megtaláljuk: rossz
kedélyállapot (szomorú, levert, haszontalannak érzi magát), önvádak
(elátkozott és az emberek által gyűlölt), önmaga megalázása (zsákokba és
piszkos rongyokba takarózik, időnként mezítelenül forog a piszokban).
Halálvágy, fizikai és vegetatív szimptómák (izgalom, étvágytalanság,
súlyveszteség, alvási zavarok) és az elképzelés, hogy megbocsáthatatlan
bűnöket követett el. Ezeket a tipikus vonásokat látjuk a korábbi
leírásokban is. Kevés olyan pszichiátriai kórképet ismerünk, amit
évszázadokon át ennyire egyformán írtak le.” Az is elgondolkoztató, hogy
napjaink felvilágosult emberének éppúgy szembe kell néznie ezzel a
problémával, mint a régi görögöknek és rómaiaknak.
A depresszió – általános
probléma
Abból indulhatunk ki, hogy élete során minden emberrel
előfordul, hogy valamitől depresszióssá válik. Ez nem azt jelenti, hogy
kétségbeesésében mindjárt öngyilkosságot kísérel meg. Az elmúlt években a
hallgatóimnak, vagyis legalább százezer embernek, tettem fel ezt a
kérdést: „van-e itt valaki, aki életében még soha nem volt depressziós?”
Eddig még senki nem jelentkezett, akinek ez a probléma ismeretlen lett
volna.
Ez természetesen nem azt jelentette, hogy mindannyian a
„csüggedés mocsarában” lettek volna. (Bunyan János használja ezt a képet:
„A zarándok útja” című könyvében.) Sokan bizonyára enyhébb formájú rossz
közérzetre gondoltak, amit egy asszony például így nevezett meg: „időnként
sírhatnékom van.” Mégis mindannyian tudatában voltak, hogy életük során
voltak már boldogtalanok. Persze a szomorúságot és a pszichikus betegséget
élesen meg kell különböztetni egymástól. A legenyhébb lefolyású
depressziót is az élet nehézségei váltják ki.
A nyomott hangulat általános probléma, személyre való
tekintet nélkül támadja meg az embereket. Kutatások bizonyítják, hogy
szegények és gazdagok egyaránt áldozatául esnek. A következő fejezetekben
szó lesz róla, hogy a szomorúság, boldogtalanság oka elsősorban nem az
életkörülményekben, anyagi vagy társadalmi nehézségekben keresendő.
Következésképpen minden ember lehet depressziós. Lehet bármilyen hivatása,
sehol sincs védve tőle. Találkoztam lehangolt taxisofőrökkel és
háziasszonyokkal, üzletemberekkel és tanítókkal, építőmunkásokkal és
vállalkozókkal egyaránt. Sokan nem fogadják el, hogy ebben a betegségben
szenvednek, mert attól félnek, hogy értelmi fogyatékosnak vagy
elmebetegnek tartják őket. És bár a depressziónak vannak olyan
kísérőjelenségei, amelyek a gondolkodásra is kihatnak, mégis teljesen
független az intelligenciától. Sőt, magas intelligenciájú emberek
hajlamosabbak a depresszióra. Szinte minden szakember, aki erről a témáról
ír, megemlíti Sir Winston Churchillt, aki Anglia súlyos nehézségei
közepette az emberi erőt testesítette meg, mégis újra meg újra mély
depresszióba esett. Több világszerte ismert kiemelkedő képességű embert is
gyötört már depresszió. Egy művészi munka vagy teremtő tett befejezése
után lehangoltság vett erőt rajtuk. Sokan ismerik Edgar Allen Poe rövid
történetét „Vízgödör és inga” címmel, mely zseniális teljesítménye után a
szerző állítólag négy napig tartó depresszióba zuhant. Alkotó emberek,
mint például Stephen Forster, tehetségüket alkoholba fullasztják; sok
költő megrövidíti életét a kicsapongó nemi élettel; mások viszont
eljátsszák tehetségüket fegyelmezetlen életmódjukkal. Van Gogh mély
elkeseredésében még egyik fülét is levágta.
Sokféle megjelenési formája van ennek a betegségnek, a
könnyű kedélybeli ingadozásoktól kezdve a súlyos elmezavarig. Nem mi
irányítjuk az életünket és ennek következtében olykor mindannyian
szenvedünk. Egy pszichiáter mondta, hogy az ember állandóan boldogságra
éhes. Pedig legtöbbünknél a boldogság csak kivételes pillanatokra
korlátozódik, és sokkal inkább belső beállítottságunktól függ, mint külső
körülményeinktől. Élete során mindenkit érnek lehangoló események. Ha
ekkor elhiszi az ember, hogy nyomott kedélyállapotát okozó körülményei
közül kikerülhet, és hogy ezek is Isten tudtával érik, akkor ezek a
körülmények már nem hatnak rá olyan negatívan.
Az emberi magatartást figyelve sokáig két kérdés
foglalkoztatott. Miért van az, hogy némelyek gyakrabban depressziósak,
mint mások? És mi a depresszió tulajdonképpeni oka? Később majd
visszatérünk ezekre.
Nem lehet pusztán testi okokat keresni minden depresszió
mögött. Aki ezt teszi, megnehezíti a gyógyulást.
Ismertem olyan embereket, akik a legvisszásabb körülmények
között is örömet sugároztak, de olyanokat is, akik boldogságukat nem
tudták átélni. Véleményem szerint csak akkor gyógyulhat meg az ember, ha
elfogadja, hogy nem a külső adottságok, hanem az ő belső magatartása az
oka szomorúságának.
A depresszió
elleni harcok>>> |
